A Madách előadásának szellemisége, a színészek játékmódja eszünkbe sem juttathatja, nem hogy a filmet, de még a hazai prózai előadásokat sem.

Sacha Baron Cohen angol komikus egy neves pszichológus, Simon Baron Cohen unokatestvére. Simon a férfiak nőkről alkotott sztereotípiáinak eredetét vizsgálja, Sacha a doktoriját Cambridge-ben az amerikai polgárjogi mozgalmakból írta, majd a diákszínjátszó társulatban elért sikerein felbuzdulva színésznek állt. Komikusként, a sztereotípiákból kreált alteregóiként lett sikeres. Ezek egyike a játékfilmhőssé is tett Brüno, meleg osztrák riporter, akinek a melegekről alkotott szélsőséges véleményekből, a homofóbok sztereotípiáiból összebarkácsolt személyisége egyedülállóan provokatív, még a magukat toleránsnak vélőket is kihozza a béketűrésből. Amikor a róla szóló epizódokon nevetünk, nem az individuumon, a melegeken vagy a szélsőségesen kihívó alakokon nevetünk, hanem azokon, akik a Brüno személyiségét alkotó sztereotípiákat gyártják, mert nem látnak túl rajtuk: a begyöpösödött és maradi gondolkodáson. Sacha ugyanazokat a társadalmi problémákat tárja fel, mint unokatestvére, csak szórakoztatóbban. Az angol humor egyik lényeges eleme a túlzás. Brüno túlzás.
Akárcsak a Monty Python csoport – szintúgy elit egyetemekre járó – tagjai alakította számos nevezetes hős. Bár a csoport sikeres volt, számos poénjuk kulturális háttere olyannyira megváltozott, hogy ma már lábjegyzetekre szorulna. Az angol humor mélységesen intellektuális és elvont. Monty Pythonéké elitista és gúnyos. A gúny céltáblája – sokszor – a sztereotípiaépítő kisember. A magyar Spamalotban – melynek csak kiindulási alapja a Monty Python nálunk Gyalog galopp címen adott filmje – a Vár hercege, Herbert (majdnem: Brüno) buggyos, alján macskafejnyi bojtokkal ékesített hálóruhában áll a Vár ablakában, egy falmélyedésben. Édesdeden pillázik, a közönség hangos derültségére, majd amikor Lancelot, a megmentője, odabújik hozzá, azt hebegi: az ember csak egy kis melegségre vágyik. Ez a fajta elkopott és nem a sztereotípiák ellen ható, hanem éppen azokat erősítő poén (nekem nem az, de nevezzük poénnak) tökéletesen és vészesen idegen a Monty Python szellemétől. A rímekben tobzódó, jól működő és helyenként vicces magyar szöveg alkotója Bárány Tibor. A színpadi variáció számos hibája nem neki, hanem az átíró Eric Idle-nak róható fel. De ezt a fajta fals komikumot csak a magyar változat tűri meg. Ahogy a dermesztően coming outoló szereplők magakelletését, a homoszexuálisok nevetségessé tételét is.
Nem ez az egyetlen példa arra, mit és hogyan nem értettek meg a magyar Spamalot alkotói az alapműből. A Madách előadásának szellemisége, a színészek játékmódja eszünkbe sem juttathatja nem hogy a filmet, de még a hazai prózai előadásokat sem. A Monty Python-tagok játéka visszafogott, és sosem hangsúlyozzák a poénokat; humoruk nem bemondásokra, bon mot-kra épül, a szkeccseikben nincsenek negatív vagy pozitív karakterek. A Madách előadása hagyományos komédia.
Ezért csak az lehet a kérdés, hogy musicalként, zenés bohózatként mennyit ér. A volt Monty Python-os Erid Idle és John du Prez tizennégy Tony-díjra is jelölt darabja meglepően kevés jelentékeny slágert tud felmutatni – jellemző, hogy egy dalocskát a Camelot musicalból kölcsönöztek, a záróképben pedig a Brian élete című film songját, az Always look on the bright side of life-ot gajdolják a színpadra vonulók. Amit egyébként – egyáltalán nem mellesleg – a Krisztussal rendre összekevert Brian a kereszten énekel el. A Spamalotban nincsenek fülbemászó dalok. Bár John du Prez lerója az adóját Andrew Lloyd Webbernek, dallaminvenciója és találékonysága össze sem hasonlítható a mesterével.
A film számos jelenete annak esik áldozatul, hogy a nembéli aránytalanságokat ellensúlyozandó – csak egyetlen jelenetében szerepelnek ugyanis nők (Lancelot kalandjában a bővérű várúrnőkkel) – egy újabb főszereplőt írtak bele, a Tó Asszonyát, s ennek megfelelően átalakították a történetet is.

Szervét Tibor (Arthur király) és Polyák Lilla (Tó Asszonya) Szkárossy Zsuzsa felvétele

A Spamalot tulajdonképpen musicalparódia. A szerzők számos önreflexív jelenetben bizonyítják, hogy jól ismerik (ám!) a musical szabályait, és képesek lennének egy jól működő, konvencionális mű megalkotására is, ellenben nekik nem ez a céljuk. Annál inkább a műfogások, a musical-sztereotípiák kifigurázása. A darab mélyebb elemzésével akár oda is juthatnánk, hogy e mű nem mást nevettet ki, mint magát a musical-fan nézőt, aki elvárja, hogy azt kapja a pénzéért, amit megszokott: az ismerős karaktereket, magánszámokat és duetteket, csak legfeljebb egy más történet cifra köntösében. A Tó Asszonya és Sir Galahad arról énekel, hogy minden musical elejére kell egy nyálas duett, a második részben a mellőzött Tó Asszonya a függöny elé tör, és azért fortyog, mert nem kap elég megjelenési lehetőséget. Balogh Anna apait-anyait beleadva hozza az egyszerre rosszlányos fekete dívát (hangban is, ahogy soulosan vibrál), a dúvad operaénekesnőt, a szende primadonnát. Polyák Lilla, egy másik szereposztásban, manírosabb (harmadik szereposztás: Molnár Szilvia). Nem állíthatjuk, hogy Szirtes Tamás rendező nem a legjobb, a musicalt (nem az abszurdot) legjobban tudó színészeket állította csatasorba: (Szervét Tibor harcias, vad Arthur, ellenben Barát Attiláról nem hisszük el, hogy a britek királya; Szerednyey Bélát sajnos nem láthattam a szerepben). A Lancelotot alakító Hajdu István az egyetlen, aki mintha nem venné túl komolyan a szerepet, és nem játszik a többiekéhez mérhető odaadással (a másik szereposztásban Nagy Balázs látható). A szereposztásokat az előadások esetlegesen keverik, így összeállhat egy nagyon jó konstelláció is: ez, úgy vélem, a Szervét–Balogh–Hujber (Serbán Attila Herbert szerepében túl kecses, Ádok Zoltán hangjában lehet bízni)–Galbenisz Tomasz (Galahad anyjaként igazi lepattant matróna, a másik változatban Barabás Kiss Zoltán játszik) összeállítás. A Kocsák Tibor vezette zenekar (karmesterek még: Silló István, Zádori László) hibátlanul játssza a rockosabb részeket is.
Eric Idle a film számos remek részletét kihúzta, így kikerült a találós kérdés a függőhídnál („mi a kedvenc színed”), Lancelot néhány jelenete, és rövidebbek – s így erőtlenebbek – lettek a gyáva Sir Robin epizódjai. Maradt viszont a leprások bevonulása, a francia várvédők szidalomáradata (igaz, enyhítve), Sir Robin futása, Herbert kalandja az apjával, a vérengző nyúl, valamint a Lovagok, akiknek szavajárása, hogy „Ni”. A Broadway-változat „Lehet-e zsidók nélkül Broadway-sikert csinálni” című száma helyett – talán mert a magyar színrevivők túl erősnek érezték a hazai antiszemitizmust – nálunk a Lovagok azt kérik, hogy Arthur készítsen egy musicalt a Madáchban, magyarokkal; hetyke legények és menyecskék özönlenek a színre, mulatva, táncolva, majd belecsapva egy héber nótába, a Havalla Nagilába. A szöveg csak nyomokban tartalmazza az eredetit („kell ide egy Tevje, vagy annak a sleppje”), a magyarok bejövetele viszont színes, zsongító magyarosch revü, huszárokkal, gulyásokkal, székely deszkásokkal. Rományi Nóra ruhái pompásan feszülnek, s egytől egyig remek kreációk, egy-egy sztereotípia paródiái. A kosztümök és a díszlet tekintetében nem csupán a megszokott – nagyon magas – Madách-minőséget dicsérhetjük, de roppant eredetiek is. A komornak ható, szürkés, felhős díszlet (Rózsa István) néhány eleme tűnt csak kimódoltnak (mint például a nagyon drága erdő, aminek fáin húszezresek teremnek). A jogok birtokosa, a Theatrical Rights Worldwide nagyon kevés módosításra, egyénieskedésre ad lehetőséget, de a magyar verzió készítői szabadabban gazdálkodhattak az anyaggal, mint más külhoni színházak: a koreográfus, Tihanyi Ákos, mozgó, kavargó revüt álmodott színre.
A nagy kérdés persze az, hogy mit ér egy Monty Python-revü úgy, ha az alkotók az angol humort nem értik, ellenben nagyon tudják, hogyan kell jó és izgalmas musicalt készíteni. Annak ellenére, hogy sejtem a választ, és nem gondolom, hogy a bemutató sikere vetekedhet majd a korábbi Madách-szériákéval, el kell ismernem, Szirtes Tamás és csapata látványos és egy percig sem unalmas, a korábbi nagy Madách-előadásokat is fricskázó Spamalotot állított színpadra, ami ugyan kicsit keserűbb, kicsit édeskésebb, mint az eredeti, nincs benne az igazi angol íz, de legalább a miénk.

Eric Idle – John Du Prez:
Spamalot
(Madách Színház)

Fordította: Bárány Ferenc. Dramaturg: Springer Márta. Díszlet: Rózsa István. Jelmez: Rományi Nóra. Koreográfus: Tihanyi Ákos. Karmester: Kocsák Tibor, Silló István, Zádori László. Zenei vezető: Kocsák Tibor. Rendező: Szirtes Tamás.
Szereplők: Barát Attila/Szerednyey Béla/ Szervét Tibor, Balogh Anna/Molnár Szilvia/Polyák Lilla, Feke Pál/Nagy Sándor/Posta Victor, Hajdu István/ Nagy Balázs, Arany Tamás/Szente Vajk/Weill Róbert, Ömböli Pál/Sándor Dávid, Ádok Zoltán/ Hujber Ferenc/Serbán Attila, Barabás Kiss Zoltán/ Galbenisz Tomasz, Horváth Andor/Németh Gábor, Fekete Linda/Ress Hajnalka, valamint a Madách Színház zenekara, tánckara és kórusa.

Facebook Comments