Meglehet, a vélhető célközönségből való kilógás (felfelé, korilag) is teszi, hogy jómagam semmi markáns, szembeötlő értéket nem fedeztem fel a finn szerző darabjában.

Első ránézésre nem könnyű megállapítani, hogy vajon mi érdekeset talált a Nemzeti Színház alkotógárdája a finn Mika Myllyaho Pánik című színdarabjában. De ne adjuk fel hamar.
Myllyaho negyvenhárom éves, a mai finn színház jól jegyzett alakja, aki számos kortárs dráma megrendezése után 2005-ben jutott el oda, hogy maga is írjon egyet. Ez lett a Pánik (Paniikki). Saját kezűleg állította színpadra Helsinkiben. Majd folytatta az írást a 2008-as, három női szereplőt bolygató Káosszal (lásd: Színház, 2009. november, drámamelléklet), azóta pedig trilógiává kerekítette műveit a Harmóniával, amelyben egy rendező kis híján halálra dolgozza magát.
A Pánik háromszereplős színdarab, három fiatalember körül bonyolódik a nem egykönnyen összegezhető történet. Az egyiknek gondja van. A másiknak is, de ez csak később derül ki. És a harmadiknak is lesz, pedig ő könnyed, magabiztos, sikeres ember, aki egy tévé-show műsorvezetőjeként éli a dolgos celebek elfoglalt hétköznapjait. (Érdekes egyébként, hogy a Pánik legutóbbi finnországi bemutatóján – tavaly ősszel Jung­suuban – negyvenes-ötvenes színészek játszot­ták a szerepeket, amitől már látatlanban is még nehezebb lehetett komolyan venni a darab „jaj, mit kezdjünk ma­gunkkal?” problematikáját. Az már igazi élet­középi válság.)
A cselekmény színhelye egy lakás, a fiúk egyikének otthona. A házigazda művészember, tervező grafikus, amire a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán festőinek kevéssé mondható rendetlenség utal, valamint ezt jelzik az összefirkált falak is. (Jobbra hátul, a szemetet mintegy a tapéta alá söprő szobalány rajzolt képe valójában nem főhősünk, hanem a híres-hírhedt angol graffitiművész, Banksy műve.) Ide állít be az éjszaka közepén a kissé kapatos haver, aki nem mehet haza, mert a felesége úgy tudja, hogy Berlinben van, s egyébként is éppen időszerűnek találta a férjét gondolkodásra biztatni a házasságuk állapotán és perspektíváin. A harmadik szereplő a házigazda testvére, aki bokros tévés teendői közepette is rendszeresen időt szakít arra, hogy bátyját meglátogassa, és gatyába rázogassa kicsit.
Van olyan pillanata a színdarabnak, amikor úgy fest, hogy Yasmina Reza Művészet!-ére fog hajazni. (Hő­se­ink Pedro Almodóvar Beszélj hozzá! című filmjét nézik videón, majd kis híján kenyértörésre kerül sor, mert a vendég nem osztja a házigazda elragadtatott véleményét a filmről.) Később, amikor kiderül, hogy grafikusunk a pánikrohamai miatt már három hónapja nem hagyta el a lakását, úgy tetszik, hogy Myllyaho munkája valójában egy bohém betegség-opus (mondjuk, mint Till Attila azonos című filmje, bár az tagadhatatlan, hogy Gubík Ági sokkal dekoratívabb beteg). Az pedig erősen amerikaias vonása a cselekménynek – Woody Allen találhat ki ilyet –, hogy a házassági válságban leledző férjet a pánikbeteg jó barát kezdi el gyógyítgatni terápiával és pszichodrámával. Ez utóbbi vonulat nálunk olyan kevéssé hat valószínűnek, hogy a hihetetlenségén az sem sokat segít, ha a színre vivők picit átdolgozzák a szöveget, és a szereplőket átnevezik magyarra. (Konkrétan a színészek saját nevére.)

A Nemzeti Színház fekete komédiának címkézett stúdióbemutatója elsősorban bizonyára azt célozza, hogy a fiatal közönség számára nyújtson tanulságos és/vagy szórakoztató élményt. A megszokottnál kötetlenebb, lazább színházi estét ígér már az is, hogy a színlap szerint az alkotók a nézőtér speciális kialakítása miatt kényelmes öltözetet javasolnak. Ennek a mondásnak ugyan van némi fenyegető stichje – jaj, mit akarnak majd tőlünk, velünk? –, de semmi egyéb különlegesség nincs, mint hogy a nézőtér első két sorát nem székek alkotják, hanem színes, babzsák jellegű fotelok. (Talán halvány hommage is ez; A jég előadását idézi fel az emberben.)
Meglehet, a vélhető célközönségből való kilógás (felfelé, korilag) is teszi, hogy jómagam semmi markáns, szembeötlő értéket nem fedeztem fel a finn szerző darabjában. Ami a Nemzeti Színház produkciójának létrehozóit természetesen nem akadályozza abban, hogy ők viszont higgyenek benne, és tisztesen végrehajtsák vállalt feladatukat. Feltételezhető, hogy komoly műhelymunkába mélyedtek, aminek szakmai hasznát a nézők nem feltétlenül érzékelik, de ettől még fontos és építő jellegű lehet a résztvevők számára. A teljesítmény megítélhetőségét viszont erősen megnehezíti, hogy a bemutató egyik főszereplője, Marci történetesen nem Marci volt, hanem Roli. Vagyis a szereptulajdonos Miklós Marcell helyett a rendező Rába Roland volt az, aki a premieren közönség elé lépett. Ami ugyancsak tiszteletre méltó tett, viszont nyilvánvalóan nem ad képet sem arról, amivel az alkotók elkészültek a bemutatóig, sem arról, amivé majd az előadás-sorozat folyamán fejlődhetnek. Egy biztos pont van, ami úgy volt és úgy is lesz, akárki játsszon is: az előadás legjellegzetesebb hanghatása. Ez pedig Marci papucsának cuppogása, minden lépésnél, amikor a talpa elválik a koszos, ragacsos padlóról, amelyre még hetekkel ezelőtt ömölhetett valami alkohol.
Rába Roland rendezői beköszönésében mindenek­előtt a beköszönés felvillanyozó: flott és frappáns a három szereplő bemutatása. A továbbiakban gyors replikák, mérsékelten humoros dialógusok és csendes színészi pepecselések mentén haladunk előre. Marton Róbert (Robi) és Szabó Kimmel Tamás (Tomi) szépen, gondosan megmunkálják figurájukat. Szabó Kimmel elegánsan hozza a gagyigyanús tévéműsor sztárját, pontosan kimért fölénnyel dolgozik. Annyival, amennyi hősét még nem teszi ellenszenvessé és idegenné – legfeljebb felszínessé –, s adagol mellé némi családias érzést és emberi ragaszkodást. Így megkönnyíti számunkra, hogy vele is együtt érezzünk, amikor egy pillanat alatt odalesz a médiakarrierje.
Marton mutatja a legtöbb mögöttest, jóllehet az ő Robija tetszik a legszimplább személyiségnek. De ahhoz azért nem elég primitív figura, hogy ne legyen érzékeny arra, ha lóvá akarják tenni. Három ember színpadi viszonyában mindig benne rejlik a kettő az egy ellen felállás lehetősége. Esetünkben Marci az offenzív alkat, s legtöbbször Robi kényszerül védekezésre, behúzódásra. Marton Róbert alakításának értékes vonása, hogy Robi folyton figyel: szeretne ugyanis tanulni. És a produkciónak kitüntetett pillanatai azok, amikor a szemében felismerés villan, vagy elszánás tüze gyullad.
Van még egy néma szereplője a Nemzeti kanapéközpontú előadásának: egy már-már nyúlfülű mackó. Gyerekkorból itt maradt jószág nyilván, hever a kanapén. Ha útban van, lehajítják a földre. Úgyhogy neki sem könnyű előadás ez, nemcsak nekem.

Mika Myllyaho: Pánik
(Nemzeti Színház)

A szövegkönyvet Falk Nóra fordítása és színészi imp­rovizációk alapján Merényi Anna és Rába Roland készítette. Díszlet-jelmez: Daróczi Sándor. Drama­turg: Merényi Anna. Videó: Mészáros Kati. Rendező: Rába Roland.
Szereplők: Miklós Marcell, Marton Róbert, Szabó Kimmel Tamás.