A két kurta mű nem teljesedik ki összművészeti színházi produktummá, hanem megmarad a képzőművészet keretei között.

Stéphane Gladyszewski vizuális kísérletezése egyszerűségében hordozza a nagyságát, mert az újítás mindössze annyi, hogy a vetített képek nem monitoron vagy rögzített vásznon jelennek meg, hanem lágy, formálható, gyűrhető és folyamatos alakváltásra képes felületek sorakoznak a vetítés útjába, hogy a mozgókép csakugyan végigmozoghasson rajtuk. Tüllszerűen lebbenő kelméken folynak egymásba a hús-vér emberi testek virtuális ikerpárjukkal, a párhuzamosok összeolvadnak és együttesen kínálják fel a közönségnek szánt látnivalót. Van ebben a megközelítésben valami Avatar-élmény: elhagyni a fizikai korlátokat, idegenként egy másik realitásba repülni, behatolni az emberi test belsejébe, vagy ellenkezőleg, kilépni az anyagból és körberepdesni auraként. Sajátos inkarnáció ez, egyszerre éteri, tünékeny, és mégis fizikailag szinte tapintható. A síkok és dimenziók addig-addig ügyeskednek álcajátékukkal, a fegyelmezett alkotói lelemény olyan gondosan zavarja össze a néző érzékeit, hogy az gyanakvó vizsgálódásában már a valós alakokat is vetítésnek hiszi: így válik a reálisnál is valóságosabbá a virtuális.
A kanadai művész a színlap szerint „a szobrászat és a fotóművészet felől érkezett a kortárs tánc és a multimédia világába. Munkáit leginkább az interaktív installáció és a performansz műfajai közé sorolhatnánk be.” A Trafóban bemutatott In Side & Aura című két rövid alkotása is erőteljesen képzőművészeti ihletettségű. Az embernek kicsit olyan érzése is van, mintha egy kiállítás megnyitójára készült videoinstallációval szembesülne. Nagyon érdekes, amit lát, de utána szívesen menne tovább, és nézelődne még a galériában, ismerkedne a művész egyéb munkáival, hogy valamivel teljesebb képet kapjon. A két kurta mű ugyanis nem teljesedik ki összművészeti színházi produktummá, hanem megmarad a képzőművészet keretei között. Gladyszewski a felületeket csupán felhasználja alkotóművészként, de az előadóművészi többletenergiát kihagyja a produkcióból. Színre lépő táncosainak az egyénisége, emberi mivoltuk nem kerül elénk, csupán a testük, amely a keretre szorított festővásznat helyettesíti, és így tulajdonképpen hiába valóságosak, akár virtuálisak is lehetnének, mint az ikreik. Természetesen az alkotás ebben a formában is érvényes, csak éppen mindvégig azt érezni, hogy a bátor technikai újítás mellől hiányzik az emberi tartalom, bennreked az anyagban több kiaknázatlan lehetőség, és ami elénk tárul az forma, a valóságok virtuóz elbizonytalanítása marad.

 

Koncz Zsuzsa felvétele

De maguk az elénk komponált képek zsigeri hatásúak, felkavaróak és gyönyörködtetőek, és mi mást is várnánk a Festival Temps d’Images keretében. Színtónusban és fény-árnyék hatásban mintha a nagy flamand mesterek anatómiai részletességgel kidolgozott testábrázolásai kelnének életre az alakváltó vásznakon. Mintha csupa levetkeztetett Krisztus és Madonna kottázná le a képsorokban valami filozofikus és szorongásos hangulatsor érzetét. Különös, töredékes hangokból építkező, zajzenéből születő meditatív és ezoterikus hangulat uralkodik. Az érzékelhető valóság mellett életre kel, és szintén érzékelhetővé válik egy párhuzamos világ, és a kettő együtt meglehetősen sötét miliőt ábrázol, amelyben a humornak nincs igazán helye. Vetített meztelen testek esnek össze hús-vér mintájukon, majd újra életre kelnek; alakokból lépnek elő újabb alakok, csodaszerűen megsokszorozódva, minden képlékeny és megvilágosodásszerű: az észlelés folyamatosan váltakozik és illúziókat teremt, és még rémálomszerűségében is lenyűgöző látványt eredményez. Az Aura rész végén pedig mindez elmerészkedik majdnem a határig. Itt látszódik, micsoda ördögi orgia lehetőségei rejtőznek még itt, micsoda szemfényvesztéssel lehet becsapni az érzékeket, és szinte pattanásig élesíteni a nézői figyelmet. A darab vége egészen felfokozódik abba a vakító fényhatásokkal szabdalta pokoli látomásba, amelynek központi figurája lelógva pörög egy csillámló, ezüstös palástot lobogtatva. És itt már tényleg el lehet veszteni a szemek felett az uralmat: valóság vagy kép, amit nézünk?

In Side & Aura
Zene: Mat Cober, Plastikman (In Side), Nicolas Basque (Aura). Számítógépes programozás: Etienne Grenier (Aura). Fény: Jean Jauvin. Koncepció, videó, koreográfia: Stéphane Gladyszewski.
Táncosok: Jason Diggins, Stéphane Gladyszewski, Elizabeth Emberly, Justin Gionet (InSide), Katie Ward, Elizabeth Emberly, Emmanuel Proulx (Aura).

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2010. február 16.