Nemcsak az összhangzó értelmet keresem hiába, nem lelem a látványt, a koreográfiát, az egész előadást egyben tartó kohéziós erőt sem.

Semmi kifogásom nincs ellene, hogy óriási traktorgumibelsők szerepelnek Frenák Pál legújabb koreográfiájában, a Sevenben. Miért is lenne? Frenák mindig ügyesen és jelentésesen kezeli a színpadi rekvizitet, a különböző, olykor bizarr tárgyakat, eszközöket. A Fiúkban és a Csajokban parabolaantennákra emlékeztető imbolygó lavórokban egyensúlyoztak, ringatóztak a szereplők, a fekete traktorbelsők ezeknek oldalági rokonai. De valamiért már az első pillanatokban elégedetlen vagyok a látványukkal.
Az elfektetett, kötélen behúzott traktorgumibelsők feketék, simák, szabályosak, nehézkesek, formálhatatlanok, nincs bennük humor és játékosság, ennek megfelelően konokok, lomhák, kikezdhetetlenek és megváltoztathatatlanok, valahogy nélkülözik a két- és többértelműséget. Ez utóbbi megállapítás a későbbiekben sem dől meg, amikor kiderül: a gumitárgyak a darabban számos elvont fogalom szimbólumai lehetnek.
A gumikerekek látványa elüt az őket vonszolókétól. A gumitárgyak szabályos mértani alakzatok, gályarab vontatóik szabálytalan, expresszív figurák: földre esnek, karjukkal egzaltáltan csapkodnak, és – a kerekek egyszerűségével és süket személytelenségével ellenpontot képező – testre szabott, romantikusan szabálytalan-elegáns nagykabátot hordanak. Majdnem olyanok, mint a Rodin megformálta Balzac.
A látványban feszülő ellentmondást nem találom megkomponáltnak és termékenynek. Inkább az a benyomásom, hogy valamiért így sikerült. Feltételezésem a későbbiekben igazolódik: a Seven legnagyobb hiányosságának ugyanis továbbra is éppen azt vélem, hogy a benne rejlő ötletek és a helyenként jól sikerült megoldások végig az esetlegesség látszatát keltik. Nemcsak az összhangzó értelmet keresem hiába (pedig a legjobb Frenák-alkotások kapcsán még ilyesmi is megfogalmazható), de nem lelem a látványt, a koreográfiát, az egész előadást egyben tartó kohéziós erőt sem. A komplex látványvilág tekintetében ezt különösen sajnálatosnak tartom, mert az egységes, színvonalas, jelentést hordozó dizájn általában a Frenák-darabok egyik biztos szegmentje.
A gumivontató gályarabok között feltűnik egy kakukktojás: egyvalaki nem tömlőt vontat, hanem egy másik embert. Köztük szerepcsere is kialakul: a vontatott felpattan, és kis ideig ő húzza-ráncigálja a vontatót. Így a kötél (vagy a két ember közti kötelék) válik főszereplővé. De ez nem sokáig tart, mert a következő jelenetben két, kötelektől (kötöttségeitől?) megszabadult ember ráveti magát egy szabadon hagyott kerékre, és közös kettőst (azaz a gumival együtt hármast) mutat be. Talán az előadás legbiztatóbb szakasza ez. A két táncos (a kakasülőre kapván jegyet, a félhomályban meg sem kíséreltem beazonosítani a szereplőket) dinamikusan és kreatívan használja ki a rekvizit nyújtotta lehetőséget. Például többször ráugranak a magas tömlőre, és a visszapattant testet a partner kapja el a levegőben.

Jantner Emese, Fekete Zoltán és Nelson Reguera Koncz Zsuzsa felvétele

A hosszas felvezető után azt remélem, hogy a továbbiakban pazar koreográfiai ötletek sorozatát látom majd kibontakozni. Van is okom ezt hinni, mert Frenák tánc és eszköz egymásra hatásának bravúros bemutatásával már számtalanszor elkápráztatta nézőit. Ezúttal fukaron adagolja az attraktivitást, néhány látványos, örömet okozó elem után új jelenet kezdődik – amely viszont újból táplálni kezdi a monotonitást felváltó történésre vágyók reményét. Harsány fény gyúl a színpadon, és egy (úszó)gumi mellett múlt század eleji csíkos fürdő-dresszt viselő férfi jelenik meg, aki különös, szaggatott mozgást bemutatva járja körül az ormótlan strandcikké átlényegülő fekete körgyűrűt. Néhányszor még a fejét is hozzáveri.
A kísérő hangok közé tengerzúgás is óvatosan beszüremkedik, nincs okunk tehát elvetni a strand-asszociációt, de a napfényes-dresszes kép nem folytatódik, hanem újra félhomályban csúszó-mászó-kínlódó lények cserkészik be a fekvő gumikerekeket. Olyanok, mint az édes bogárcsapdának ellenállni nem tudó részeg csótányok. Később Kolozsi Viktóriát (a hölgyeket megismertem) elgázolja öt, szorosan egymás mellett guruló óriáskerék. A baleset után a kerekek eldőlnek, és mögülük Jantner Emese mászik elő az eltűnt Kolozsi helyére. Közben szinte folyamatosan zúg a tenger. Ilyen és ehhez hasonló gumikerekes és gumikerék nélküli akciók váltogatják még elég hosszasan egymást, közben a táncosok intenzíven mozognak, kontaktolnak, néha brutálisan összecsapnak. Az egymást követő szakaszok borús hangulatát egyszer megtöri egy újabb fényesre világított kép, amelyben talajra vetített sűrű fénycsíkokon három férfi akciózik a kerekekkel. Igazán markáns váltás azonban akkor következik be, amikor hatan színes kabátokban, sálakban jelennek meg. Furcsa, rángatózós csoportmozgásokat végeznek, röviden ironikus balettmozdulatokat is bemutatnak, majd egy Karády-dalra „műkorcsolyázni” kezdenek. A jelenet (és az előadás) végén fentről a színpadra zuhan egy gumikerék (amely szétrobbantja a nosztalgikus téli idillt), a táncosok kötelet kapcsolnak a derekukra, amelyek segítségével az immár teljesen elsötétedő színpadon felemelkednek a levegőbe.
Igazságtalan dolog egy szabad asszociációkra épülő koreográfia történéseit szóban zanzásítani. Ironizálni nem áll szándékomban, de csak az események rövid leírásával, felsorolásával tudom érzékeltetni a fentiekben emlegetett összhangzó értelem és kohéziós erő hiányát. De ez a Frenák-mű sem rossz minőségű (a koreográfus az általam látott darabjaiban még sohasem ment a tőle elvárható minimumszint alá), ám az előadáson sem Frenák Pálról, sem a világról, amelyben élünk, nem tudtam meg semmi lényegeset vagy újszerűt. Ennek hiányában pedig én a színházban unatkozom. Viszont Frenák-opusok nélkül rosszabbul érezném magamat a világban.

Seven (Frenák Pál Társulat,
Nemzeti Táncszínház –
Művészetek Palotája)

Zene: Gilles Gauvin. Alpintechnika: Ferenci Miklós. Fény: Marton János. Hang: Hajas Attila. Jelmez: Szabó Gergő. Technikai vezető: Molnár Péter. Koreográfia és szcenográfia: Frenák Pál.
Táncosok: Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Kamil Guzy, Major László, Nelson Reguera.

Facebook Comments