A gondoskodásról, a törődésről, a feltétlen szeretetről szól Bartis darabja. Arról, ahogy a szerelmi háromszög két nőtagja magát teljesen feladva, gyűlölve szereti a férfit.

Vitathatatlan, hogy a szerelem és a halál a művészet két örök, kiapadhatatlan forrása. És az is vitathatatlan, hogy azt a szerzőt, aki ezekről érvényesen tud beszélni, mindig kortársunknak érezzük. Bartis Attila kortárs szerző, a Vígszínház Házi Színpadán bemutatott Romlás pedig kortárs darab. Nem rólunk szól, de mi is ott vagyunk a villamoson, amin a középkorú, halálos beteg fotóművész, András beleszeret a huszonéves lányba, Ágnesbe – vagy inkább a véletlen hozta lányon keresztül saját művészetébe: a lehetőségbe, hogy monumentális tervével, a lányról készült harmincezer képpel túlszárnyaljon mindenki mást, és így efemerből halhatatlanná legyen.
A tervvel két probléma van: egyrészt a teljes Galériát ki kellene üríteni, hogy ki lehessen állítani a képeket, másrészt pedig – és ez a fontosabb, az első csak a százalékbuzi fényképész képzeletében létezik – ott van a művész felesége, Éva, akiről nem lehet nem tudomást venni. Egyrészt mert van kulcsa a műteremhez, amely nemcsak az alkotás, de a légyottok helyszíne is, másrészt mert András állapota folyamatosan romlik, és egyre inkább rászorul a feleség gondoskodására.
A gondoskodásról, a törődésről, a feltétlen szeretetről szól Bartis darabja. Arról, ahogy a szerelmi háromszög két nőtagja magát teljesen feladva, gyűlölve szereti a férfit. Hogy nemcsak tudnak egymásról, de minden büszkeségüket eldobva egymás mellett is hajlandóak élni, ápolni Andrást, akiben csak a művészt lehet szeretni, de akinek tízezerből egy kedves szava mindenért kárpótol. A két nőről, az áldozat áldozatairól szól, akik nőiségükben egyek, csak érettségükben különböznek.

Hegedűs D. Géza (András) és Bata Éva Schiller Kata felvétele

Bartis jó színházi szöveget írt. Friss, dinamikus párbeszédekkel, fanyar humorral, iróniával ábrázolja karaktereit. Nem bravúros, de leleményes dramaturgiai megoldás, hogy a darab két nézőbarátan posztmodern jelenetében a háromszög mindhárom tagja jelen van, ám az egyik nő csak a közönség számára látható-hallható módon tesz megjegyzéseket. A színházi helyzetek ennél is jobb ismeretéről tanúskodik, hogy Bartis szinte receptre írja föl a katarzist: az egyik utolsó jelenetben a feleség kettesben hagyja a lánnyal a haldokló művészt. A lány örül, mert azt hiszi, sikerült magát ápolónak álcázva közel jutnia Andráshoz – nem tudja, hogy Éva, a feleség nagyította az őt ábrázoló számtalan képet, és így természetesen rögtön ráismert, de ezt is megteszi Andrásért: odaengedi hozzá a szeretőjét.
Az érettségnek, a lemondásra való képességnek ez a foka teszi igazán formátumossá Éva alakját. Hegyi Barbara finoman bontja ki a figura emberi nagyságát: az első jelenetben hárpiaként exponált karakterből lassan hívja elő a mindent elnyelő érzékenységet. Éva azonban egyáltalán nem kizárólag emocionális lény, hanem racionális nő, akinek minden cselekedetét a legfontosabb cél irányítja: a művész munkáin keresztül való életben tartása. Ezért tud lemondani lassanként mindenről – András kedvességéről, szerelméről, örökségéről, majd végül András életéről is.
Ágnes is képes a lemondásra, de nem az Andrásról, csak az érte való lemondásra. Munkájánál és családjánál is fontosabb számára, hogy együtt lehessen a művésszel – de András és Éva összetett viszonyát nem érti, nem is értheti meg. Bata Éva visszafogottan, mértéktartással játszik, ezért is lesz olyan hatásos, amikor András és Ágnes utolsó műtermi találkozásakor előtör belőle a felhalmozott feszültség – a sértettség az elszenvedett megaláztatás miatt. Annak ellenére, hogy a lány éretlenebb karakter, mint a feleség, Bata Éva a cserfes lánytól az áldozatos, ápoló társig fejlődő nőiség széles skáláját vonultatja fel.
És Andrásnak minderre szüksége van. Hiába sugárzik Hegedűs D. Géza alakításából a nemtörődömség, a teljes apátia, a fényképésznek szüksége van múzsájára. Nem vágyik rá, hanem használni akarja: nem tejben-vajban füröszti, hanem kikényszeríti, hogy a két nő együtt teremtse meg számára a Kánaánt. András szerepeket oszt, és olyan rendező, aki mindenkitől elvárja, hogy arcának egyetlen rezdüléséből megérezze, mit kell tennie. Ágnes megérzi ezt – de nehezen tanul bele szerepébe, a művész pedig minden rossz mozdulatát ordítással viszonozza. Az ordított szövegekbe, úgy tűnik, Bartis kevesebb agressziót kódolt, mint a rendező, ezért bár Hegedűs D. mindent elkövet, hogy a „Vetkőzzön le!” jellegű mondatok ne egy perverz őrült szavaiként hangozzanak, vékony jégen táncol, és a figura egységét kockáztatja. Ez a bizonytalanság mégis eltörpül az alakítás egésze mellett. Hegedűs D. büszkeséggel és daccal tölti meg a művész figuráját: András még a halála előtti utolsó pillanatokban sem akarja, hogy Ágnes haragudhasson rá – ezt a terhet is a feleségére hárítja.

Bata Éva (Ágnes) és Hegyi Barbara (Éva) Schiller Kata felvétele

Szikora János rendező-díszlettervező egy gurítható fallal oldja meg, hogy a műterem fekete falaiból pillanatok alatt fehér nappali legyen; a hátsó falon kivágás: képkeret, tévé, ablak – a fotózás és az élet viszonyának szép játéka. Viszont a zenei aláfestés nemcsak ideg-, de fültépő is, a vakuvillanások pedig túl erősek és gyorsak ahhoz, hogy a színpadhoz közelebb ülők bármit láthassanak a teljes sötétségből előtűnő pillanatképekből. A zene azonban szerencsére csak néhányszor zavaró, korántsem szorítja háttérbe az előadás hatását. Mert erőteljes, megindító a szöveg, és annak ellenére működik, hogy a nézők jelentős része nem nyitott Bartis sziporkázó, intellektuális humorára.
Van kortárs dráma a Vígben, és sikere van – kár, hogy csak a Házi Színpadon, havi bruttó négyszáz néző előtt. Persze tudjuk, A dzsungel könyvére könnyebb tízszer ennyi nézőt találni egy hónapban.1 E cikk megjelenésekor a Romlást már a Pesti Színházban játsszák, ez pedig mindenképp jót tehet a kortárs dráma ügyének. Az előadásnak azonban nem biztos: a Romlás kamaradarab, intimitását könnyen tönkreteszi a távolság; már a Házi Színpad ötödik sorába is nehezebben jut el az ereje, mint az elsőbe – csak remélhetjük, hogy a produkció túléli a költözést.

1 Vö. Kukorelly Endre: Minden tisztességes és vértől csöpögő. Színház, 2009/11.

Bartis Attila: Romlás
(Vígszínház, Házi Színpad)

Jelmez: Tresz Zsuzsa. Zene: Lukács Miklós. Díszlet-rendező: Szikora János.
Szereplők: Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Bata Éva, Lázár Balázs, Németh László, Borbiczky Ferenc.

Facebook Comments