Soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak.

Egy ősi kínai mondás szerint az álom démonai ébredés után négy órán át tartják fogva a lelket. A lidérc így meghatározza az ébrenlét első óráit: hangulata rányomja a bélyegét kedvünkre, gondolatainkra. Duda Éva álomvíziója, a Lunatika azonban másképpen hat. Megfog, majd elenged, nem hagy maga után fojtó szorongást, se kérdéseket, csak átviharzik rajtunk hatalmas erejével, de amilyen hirtelen jön, olyan sebesen távolodik is.
Ha létezne a kortárs táncban olyan elhatárolás, mint az irodalomban, akkor Duda Éva költő lenne, nem prózaíró. Bár munkái – terjedelmük tekintetében – tökéletesen beillenek a teljes estés kortárs produkciók sorába, de a gondolatait sűríti, megfogalmazása egészen tömör, poétikus. Általában egyetlen fogalmat (egyetlen szóban megfogalmazható témát) jár körül, kísérletezik, alternatívákat sorol, amíg felvetései össze nem állnak sallangoktól mentes, koherens formai kompozícióvá.
A Lunatika – a koreográfus szándéka szerint – férfi és nő viszonyát fókuszba állítva kutatja álom és ébrenlét határát. Biztonságos terep ez, hiszen az álmok szövevényes textúrájában nincs mit számon kérni az alkotón. Nincs viszonyítási pont, nincsenek előre megrajzolt figurák, elvárt jellemvonások, cselekvések. Az alfaállapot (alfadominancia) értelmezése mindent megenged, a szubjektum (jelen esetben a saját élményből táplálkozó, „beszélőként” is felfogható koreográfus) nyitott teret nyer, hiszen saját, ébrenlét előtti állapotának világát tárja fel. Ebben a világban minden lehetséges. Duda Éva azonban nem ragadtatja el magát, nem fest szürreális poklokat, vad és erotikus héjanászokat. Finom ecsettel vázol, áttetsző akvarellfigurákkal népesíti be látomását. Rendkívül erős mozgásanyaga ellenére sem kíván (tud?) fenyegető jeleneteket alkotni, bár táncosai egytől egyig markáns előadók, szuggesztív színpadi jelenlétük nem vitatható.

Tuza Tamás és Bora Gábor Koncz Zsuzsa felvétele

Duda Éva finom lélekkel, érzelmesen ábrázol, kimért, tudatos, arányos kompozíciója nem hagyja lankadni a nézői figyelmet. Nincs kivehető cselekményszál; soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak. A Lunatikát szemlélve belefeledkezünk a dinamikusan lendülő végtagok, kék fényekbe mosódó lebegő testek látványába, nők és férfiak ösztönös pártáncaiba, össztáncaiba. Éppen ezért érthetetlen számomra a különböző helyeken (interneten, szórólapokon) található ajánlók verbális túlindokoltsága. A cím értelmezésén kívül idézetbe (Boskovitz Péter), versbe botlani – ez a szabad asszociálástól megfosztó felesleges gesztus. A Lunatika szó – az egyik ajánló szerint – a koreográfus kreációja, mely a lunatizmus (holdkórosság) és a világegyetem (galaktika) szavak elegyeként jött létre. A címadó nyelvi kreativitása nem vitatható, de az áthallások még fokozhatók: a cím angol átiratban (Lunatica) egy progresszív metálzenekar neve, magyar fonetikával pedig egy kortárs amerikai lámpakereskedés cégére. Az előadás másik beharangozója azonban nem a holdkórosságról beszél, nem az öntudatlan és éber állapot közti titokzatos világ feltárásának útvesztőit magyarázza, hanem a technikai fejlődés egy olyan korszakára utal, amikor „az ember képes lesz nálánál okosabb lényeket létrehozni”. A felvetés fő problematikája pedig az ember és az általa teremtett lény egymáshoz való viszonyulása. Izgalmas kérdés. Számos sci-fi film foglalkozott már a témával, de nem értem, hogyan kapcsolható mindez az alfaállapothoz.
Az előadás vetítéssel indul. Meztelen férfi és nő kontúrok nélküli, elmosódó násztánca. Szép, de nem túl ígéretes kezdés. A lassan egyezményessé váló kortárs színházi eszköztár poros darabja. Szerencsére az „élő” folytatás biztatóbb. A derengő fények gyenge sugaraiban mintha Kicsiny Balázs képzőművészeti installációja (Matrózok) rajzolódna ki: karjukat kitáró, homlokukat talajnak feszítő fekvő alakok sejlenek fel a félhomályban. Az eleinte meg-megránduló testek gurulni kezdenek, majd a MU Színház színpadát betölti a kékes fény, és ezzel együtt a dinamika is megérkezik az előadásba. A koreográfia ettől kezdve szinte sosem lanyhul, nincsenek „kívül rekesztő” pillanatai. A tempóváltások is jó helyen ékelődnek az iramba; a táncosok pedig testről testre adják át egymásnak a hangsúlyokat, és mindenki közel azonos ideig lehet a nézők fókuszában.
A férfi-nő viszonyok elemzése forgatókönyvszerű. Az egyedi gondolatok hiányát a professzionálisan felépített (de szintén megszokott elemekből összetevődő) mozgásanyag feledteti. Tuza Tamás és Simkó Beatrix kettősében a férfi a kezdeményező, a lány csak ernyedten kontaktál a színpadon. Később a miértjét is megtudjuk, amikor egy másik „hím” (Hámor József) nyakába, testébe kapaszkodna, de az eltaszítja magától. Más szituációt is megmutat a koreográfus: két férfi tehetetlen nőt ráncigál játékszerként. Ez is inkább rutinszerű helyzetgyakorlat. Az estet egy duett zárja, amely önálló etűdként is megállná helyét, sőt talán erősebb is lenne a kompozícióból kiragadva. Az ötlet itt sem új keletű, a nyúlós anyagú jelmezek Martha Graham Siratója (Lamentation) óta a kortárs színpad rendre megjelenő elemei. Itt az újszerűséget az adja, hogy két táncos egyazon pólóba bújik bele, kapcsolatukat erősíti a közösen viselt jelmez. Duda Éva „versének” ez a legkonkrétabb pillanata, leginkább ez a jelenet rímel össze a kezdeti vetítéssel.

Hámor József, Bora Gábor, Jónás Zsuzsa és Mikó Dávid Koncz Zsuzsa felvétele

Kovács Gerzson Péter túlvilági fényei szépen egészítik ki a nagyszerű szcenikai elemet, a láthatatlan drótkötélre szerelt fémhengereket. A szerkezetek láb és nyak táján képesek megtámasztani a fekvő táncosokat, akik hihetetlen önfegyelemmel, valószínűleg fájdalmas izommunkával, rezzenéstelenül hitetik el a nézővel képtelen lebegésüket. Különös látványuk dramaturgiai szempontból talán a legérdekesebb része a kompozíciónak.
Bora Gábor és Hámor József alkati eltérései (Hámor nyúlánk, végtagjai hosszúak, míg Bora zömökebb, erőteljes izomzatú) feszültséget teremtenek a színpadon. Mindketten rendkívül összeszedettek és koncentráltak (kifejezésmódjuk rokon), de egymás aurájába lépve valami elemi, ösztönszerű erő izzik fel közöttük. Bora a férfi-nő duettben kellően erőteljes és férfias, Tuza Tamás tánctechnikai fejlődése pedig igen szembetűnő. A MU Terminál által elindított és ma a KET csapatát erősítő fiatal táncos eleinte összpontosítási problémákkal küzdött, mára azonban munkája sokkal kitisztultabb, pontosabb, színpadi jelenléte érettebb.
Duda Éva az álom-toposz eme sokadik parafrázisát, a Lunatikát lelkiismeretes, tisztességes munkával alkotta meg. Minden pontosan szervezett, táncosaiból a maximumot hozta ki. A mögöttes indíttatást viszont kevésnek találom, úgy érzem, gáncs nélküli formába öntött gondolatiságot látunk, nem pedig belülről fakadó, égető kérdéseket, amelyeket a koreográfus saját szemével kívánna láttatni.

Lunatika (MU Színház)

Zene: Kunert Péter. Fény: Kovács Gerzson Péter. A koreográfus asszisztense: Grecsó Zoltán. Jelmez-díszlet-koreográfia: Duda Éva.
Alkotók, előadók: Bora Gábor, Hámor József, Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Mikó Dávid, Simkó Beatrix, Tuza Tamás.

Facebook Comments