…tőlünk, a Pesti Színház közönségétől igencsak távol áll a szexualitás és a szabadság azon formája, amit a szerző (Almodóvar és/vagy Adamson) evidenciának tekint.

Varju Kálmán és Epres Attila / Schiller Kata felvétele

„Nehéz erről beszélni” – magyarázkodik az egyre kínosabban hosszú csönd után egy tizenkilenc (vagy több) éves fiú, Esteban. Az anyjáról van szó, pontosabban igazi anyjának elképzelt életéről, amit saját maga játszik el a róla írt színdarabban. A mű azonban, úgy tűnik, nincs még kész, éppen próbálják, ezért Esteban néha megállítja az előadást, lehúzzák a kortinácskát, és amíg a könnyű függöny mögött átrendezik a színt, igyekeznek szórakoztatni a közönséget. Viccekkel, vallomásokkal, (ál)élettörténetekkel. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, mert az előadás elején, a már említett hosszú csöndben az Estebant játszó Varju Kálmán nem egy elképzelt barcelonai, hanem az éppen jelen levő budapesti közönséget próbálja csendre inteni tekintetével. Csőre Gábor pedig az előadás közepén egyszerre csak németül kezd telefonálni, és elmondja, hogy a legjobb török rendezővel, bizonyos Sultan Kamundival dolgozik éppen.
A többszörös keretezést nehéz megérteni, de nem lehetetlen – főleg, ha a néző tudja, mit várjon a színlapon olvasható Almodóvar névtől. Kamondi Zoltán persze nem a tíz évvel ezelőtt készült filmet, a Mindent anyámrólt rendezte meg újra, hanem az abból készült, Samuel Adamson által jegyzett színpadi változatot, mely sikeresen ülteti át a színház világába az almodóvari filmes víziót. Kamondi pedig bátran rugaszkodik el a film világától (bár az előadás plakátja nem ezt sejtette); Árvai György díszlettervező segítségével a teret mozgó kisszínpadokkal tölti meg, amelyek egyenként vagy kettesével-hármasával rejtik a különböző helyszíneket. A film képei csak néhány helyen köszönnek vissza, ilyenkor azonban tökéletesen sűrítve: a prostituáltak tanyáján a filmbeli mozgások kísérik a középen égő tüzet, a színésznő, Huma első megjelenésekor pedig mintha ugyanazok az esőcseppek esnének a nő óriási plakátmása előtt, mint Almodóvar képkockáin.
Már csak azt nem tudjuk, hol vagyunk. A hely kérdése az előadás legnagyobb problémája, nemcsak azért, mert számunkra, úgy tűnik, semmit sem jelent egy „Barcelona Franco után…” kezdetű mondat (ez nem ítélet, hanem tény, amivel akár számolni is lehetett volna), hanem azért is, mert tőlünk, a Pesti Színház közönségétől igencsak távol áll a szexualitás és a szabadság azon formája (vagy mondjuk így: szintje), amit a szerző(Almodóvar és/vagy Adamson) evidenciának tekint. Ez pedig baj, mert amíg az Epres Attila által egyébként körültekintően, visszafogottan, mégis lehengerlő sokszínűséggel és játékossággal megformált transzvesztita Agradót nőnek öltözött, nem pedig nővé változott férfinak tekinti a néző, addig lehetetlen arról beszélni, amiről Kamondi szeretne: álmokról, életről, emberségről és emberiességről. A műmell illusztráció marad – ugyanúgy, ahogy A vágyvillamosából többször eljátszott néhány jelenet is; nem tudni például, hogy Nina, a színésznő játssza halványan Stellát, vagy Kamondi nem fordított elég figyelmet a jelenet-idézetek belső világának megteremtésére. Mindez persze csak azért kérdés, mert az előadás szórakoztató és tartalmas bár, de félő, úgy éri el a „csak játék” konklúziót, hogy közben nem is állítja fel saját játékszabályait.

Kamondi teljes mértékben a nézőre bízza, hogy az összerakja-e saját filmjét. Ő csak minőségi képkockákat gyárt, vágót nem ad hozzá. Talán nem is kell: az előadást elviszik az alakítások és a Tennessee Williamstől, Lorcától és Calderóntól beemelt idézetek. Hegyi Barbara Humája, a nagy színésznő istenség a színpadon – de az életben szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Szeretője, a Majsai-Nyilas Tünde által játszott Nina pedig sok mindent megad neki, de a biztonságot nem. Majsai-Nyilas az abszurdba hajló törékenységgel, már-már véglényként ábrázolja Ninát, akiben csak a féltékenység és a büszkeség tartja az életet. De míg Nina felépül, Rosából, Tornyi Ildikó apácájából kiszökik az élet; a naiv, gyermeki hangja akkor találkozik karakterével, amikor Rosa anyára talál a Börcsök Enikő játszotta Manuelában, aki a (színházban) halott fia helyett végül Rosa gyermekének lesz anyja. Olyan anyja, amilyet Esteban álmod magának – nekünk.

Pedro Almodóvar, Samuel Adamson: Mindent anyámról
Fordította: Prekop Gabriella. Szcenika: Krisztiáni István. Világítás: Tímár Ferenc. Hang: Hajdu Gábor. A rendező munkatársa: Egyed Mónika. Díszlet, sound designer: Árvai György. Jelmez: Marina Sremac. Koreográfus: Jaross Viktória. Zeneszerző: Alberto Iglesias. Dramaturg: Garai Judit, Lőrinczy Attila. Rendező: Kamondi Zoltán.
Szereplők: Börcsök Enikő, Varju Kálmán, Hegyi Barbara, Epres Attila, Tornyi Ildikó, Majsai-Nyilas Tünde, Szegedi Erika, Csőre Gábor, Juhász István, Hullan Zsuzsa, Tarr Judit e. h., Fórizs Barbara, Nyegota Krisztián.

Vígszínház, Pesti Színház, 2010. február 27.

Facebook Comments