Emanuel Gat teljesen lemond a díszletről, nem érdeklődik a test esztétikuma iránt, és nem alkalmaz virtuóz tánctechnikai elemeket.

Emanuel Gat és Roy Assaf a nemzetközi táncszcéna két elmélyülten dolgozó, kiemelkedően érzékeny alakja. Kettősüket mindig öröm nézni – nem volt ez másképpen az idei Trafó-beli fellépésükön sem. Csalódást tehát nem okoztak, sőt kellemes hangulatú esten megérdemelt sikert arattak, de produkciójukban ellentmondásokra és következetlenségekre is fény derült.
Korrekt és tiszteletre méltó Gat nyilatkozata: „Vajon elgondolkodik-e azon az ember, hogy miről is szól egy szonáta? Nem. Az én táncomat is ilyen szemmel kellene nézni, nem érdemes történetet, értelmezési lehetőségeket keresni mögötte. […] Kizárólag a táncban és csakis abban keresem a válaszokat. Ha más médiumokat is használnék, az olyan lenne, mintha azt gondolnám, hogy vannak dolgok, amelyeket a tánc nem képes kifejezni.”
Hogy egyszerűen elmesélhető történetet nem kell keresni Gat koreográfiáiban, ez nyilvánvaló, de hogy értelmezési lehetőségek se legyenek mögötte, az már elgondolkodtató. Egy szonáta „mögött” is bujkálhatnak értelmezési lehetőségek, arról nem is beszélve, hogy a tánc ugyanolyan azért sohasem lesz, mint a zene. Triviális példával élve: a háttérzene-hallgatás mintájára a háttér-táncnézés valószínűleg sohasem fog inaktív kulturálódási folyamatként elterjedni, egyszerűen azért, mert a tánc látványától annyira nem lehet elvonatkoztatni, mint a zene hallásától. A tánc mindig konkrétabb odafigyelést igényel, és a látványa megfejtésre, értelmezésre ingerel. Emanuel Gat is – végső soron – hasonlóan gondolkodhat erről, csak nyilván nagyon utálja, ha koreográfiáiba kígyót-békát belemagyaráznak. Vagy (gonoszabb feltételezésként): nem veszi a fáradságot arra, hogy a koreografálás tartalmi hátterén töprengjen. És ez azért nem teljesen jó így.
Téli utazás és a Téli variációk együtt majd’ egyórás igényes-ügyes kompilációja nem sorakoztat fel annyi koreográfusi eredetiséget, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy pusztán tiszta tánccal tartalmassá váljék egy este. (Egyszerűbbe fogalmazva: a tiszta tánchoz jóval több koreográfusi invenció szükségeltetik.) Ráadásul Gat – a mögöttes értelmezési lehetőség hiányának felvállalása mellett – teljesen lemond a díszletről, nem érdeklődik a test esztétikuma iránt (jelmezzel takargatja a táncosok testét, vagy civilbe öltözteti őket), és nem alkalmaz virtuóz tánctechnikai elemeket. Partnerével együtt „csak” dúsan és sokat mozognak, érintkeznek, eltávolodnak, elhaladnak, jönnek-mennek. Kétségtelenül nagy erény, hogy eme eszköztelenséggel is tudnak hangulatot teremteni, érzelmeket fakasztani.

Stephanie Berger felvétele

Ellentmondó és árulkodó következetlenség, hogy Gat az auditív médium (ki)használatáról egyáltalán nem mond le, sőt eklektikus zenei és zörejmixet alkalmaz. A Schubert- és Mahler-dalrészletek kapcsán felmerül az is, hogy verbális szöveg is beleszólhat (hisz elvonatkoztatni tőle nem lehet) a mögöttes értelmezési lehetőség nélküli tiszta tánc értelmezésébe. Az első, kb. negyedórás (Schubert címadó dalciklusának részleteire készült) tétel utáni „második felvonásban” (vagy szünet nélkül következő másik darabban, a Téli variációkban) a Mahler-muzsikát Riad al Sunbati észak-afrikai etnozenéje és Beatles-számok váltogatják. Kifejezetten zavart, hogy a populárisabb, könnyedebb zenei tételekre előadott mozdulatok között – visszatérően – a tavaly szintén a Trafóban látott Tavaszi áldozatkar alatt forgatós, „salshás” elemeit fedezhettem fel, csekély mértékű variabilitásban. Hogy a mostani két darabban számos lépés- és térforma-hasonlóság található, azt koncepciózus motívumkezelésnek tudom be, ugyanis a Téli variációk ezúttal valóban a Téli utazásvariációja. (Tavaly a Tavaszi áldozat is ugyanennek a Téli utazásnak a reagenseként volt – kicsit talán erőltetve – felvezetve, viszont maga a koreográfia összehasonlíthatatlanul ötletesebb és értékesebb volt.)
Hogy miről szól mégis a Tél-est? Két ember kapcsolatáról, hangulatokról, a lélek téli állapotáról. Igen szépen szól mindezekről, de ezzel kapcsolatban is vannak aggályaim. A már emlegetett viszonylagos koreográfiai szegényesség mellett sok a (két) darabban a tét nélküli önismétlés. Olyan a mozgásanyag és -kompozíció, mint a túlírt próza. A két előadó ugyan nagyon szimpatikus, visszafogottan, ízlésesen jelenítik meg a magas érzelmi hőfokot is, de néhány találkozás, elválás, egymás előtt elhaladás minimalizmusában is helyenként kortársosan manírosnak tetszik. Ha arra kellene válaszolnom, hogy hozzá tett-e valami lényeges pluszt a Variációk az Utazáshoz, többet tudtam-e meg az előbbi révén a két látott emberről, határozott nemet mondanék.
A cselekmény és mögöttes értelmezési lehetőségek nélküli, hangulatokat ábrázoló „tiszta” tánc a kortárs tánc legszebb hagyományai közé tartozik. (Most tekintsünk el attól a paradoxontól, hogy kortárs művészetnek lehetnek-e hagyományai!) E hagyományokat Emanuel Gat magas színvonalon, tehetségesen ápolja. De előadása kapcsán felmerül az alábbi kérdés is: élő tud-e maradni, fogyasztható lesz-e e hagyomány, ha az innováció-élmény végleg eltűnik belőle?

Téli utazás / Téli variációk
Zene: Franz Schubert / Gustav Mahler, Riad al Sunbati, The Beatles. Próbavezető: Neomie Perlov. Koreográfia, fény és jelmez: Emanuel Gat.
Táncolja: Roy Assaf, Emanuel Gat.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. március 12.

Facebook Comments