Irén és Attila idilli viszonya felborul, amikor kiderül, hogy a férfi teherbe ejtette Anitát, Rózsit szélsőjobbos aktivistaként, gárdista egyenruhában látjuk viszont…

Pintér Béla és Társulata kapcsán erősen tartja magát a téveszme, miszerint az általuk létrehozott előadások az esztétizáló magasművészet kategóriájába tartoznának. A félreértés alapja, hogy a PBT produkciói gyakorta részt vesznek a POSZT-on, pláne kritikusdíjat kapnak mint alternatívok-függetlenek. Pedig sokkal inkább panel- vagy klisészínház a Pintéréké (és ez nem értékítélet: ténymegállapítás), a társulatalapító, komoly színházcsináló Pintér bő évtizede tántoríthatatlan makacssággal ugyanazt és ugyanúgy hajtogatja (ezért válhatott a budapesti [magyar?] színházi élet kisajátíthatatlan, kultikus figurájává) – társadalmi jelenünk égető problémáira reflektál a zene-szöveg-mozgás kényes egyensúlyát megteremteni igyekvő, különleges, csak rá jellemző, de mindig-mindig ugyanolyan formanyelven.
Ugyanezen a nyomvonalon halad az új bemutató, a Szutyok, még ha a Szkéné terét ezúttal kukucskálószínpaddá álmodta is Tamás Gábor díszlettervező. Az előadás kapcsán kijelenthetnénk, hogy nem az a fontos, amit mondanak, hanem ahogyan mondják; de párhuzamosan azt is, hogy nem az a fontos, ahogyan mondják, hanem az, amit; már ebből látszik, hogy egyformán fontos az amit és az ahogyan, és a kettő egyáltalán nem lehet meg egymás nélkül. Igaz ez általánosságban is: a Pintér-féle szövegek szükségszerűen megkövetelik a Pintér-féle színházat, csodálkoznék, ha valaha más is hozzányúlna például ehhez a – nevezzük így – színdarabhoz, mint ahogy a többi Pintér-szöveghez sem nyúlt senki tudtommal, Mohácsi pécsi Parasztoperáját kivéve. Mert Pintér előadásszövegei eredendően nem drámák, hanem előadásszövegek, s bár kivételek vannak (éppen az emlegetett Parasztopera meg az A sütemények királynője), de a Szutyokra mindenképpen igaz a fenti megállapítás. És mivel most éppen az elidegenedettség, a szeretet és szeretetlenség okai-fokai vannak napirenden, a magasztosabbik, a zsidózás-cigányozás-szélsőjobbozás kérdései a talajközelibb fronton, hát ezekkel foglalkozik a Szutyok. Az előbbieket górcső alá veszi, az utóbbiakra reflektál.

 

Friedenthal Zoltán, Szalontay Tünde és Szamosi Zsófi / Koncz Zsuzsa felvétele

A sztori szerint Irénnek, a szociális munkásnak és Attilának, a biopéknek valamint irodalmikör-vezetőnek nem lehet saját gyereke, ezért kiveszik az állami gondozásból Rózsit (gúnynevén Szutyok, nem mellesleg bűnranda fogsorral) és Anitát (nem mellesleg cigány), s megpróbálják integrálni őket a szűkebb és a tágabb társadalmi miliőbe, egyrészt a Hidegföldi (Heidlfeldről magyarosítva, állítólag sváb, de ki hiszi el) család, másrészt Csővár község életébe. Van azonban baj elég: a falu makroközössége igyekszik kivetni magából az idegen testeket, a két, kezdetben stoppos kurvának nézett tinilányt; miközben a családi mikroközösségben is folyamatos konfliktusokat szül a két lány eltérő alapállása-viselkedése: a Lear-toposz szerint Anita a bájolgó, de cselekedeteiben romlott és bomlasztó Goneril-Regan, Rózsi a karcos, kissé tán agresszív, de keményen dolgozó Cordelia. A sablontörténeten Pintér éppen akkor fordít, amikor a néző szimpátiája teljes mértékben Rózsi felé fordul, amikor valamiféle egyoldalú igazság látszik kikristályosodni. Irén és Attila idilli viszonya felborul, amikor kiderül, hogy a férfi teherbe ejtette Anitát, Rózsit szélsőjobbos aktivistaként, gárdista egyenruhában látjuk viszont, lezajlik a családon belüli nagy leszámolás, hogy a falu élete nyugodt mederben folyjon tovább. A társulat, melynek először tagja a remek Nagy József-színész, Szakonyi Györk, ellenállhatatlan komikussággal játssza a kortárs típusfigurákat – lásd még: „Mit röhögtök?! Magatokon röhögtök!” – a mindenható, Napba öltözött orvostól-irodistától (jelmez: Benedek Mari) a felszínen jóságos, belül mégis rosszindulatú-pletykafészek szomszédasszonyon át az intézetis sebeket élethosszig hordozó, ezért úgynevezett normális életre képtelen fiatal emberekig.

A történet földközeli realizmusát a produkció színházisága emeli el. Az előadásnak (Pintéréknél természetes módon) szerves része a népi ihletettségű zene – Kerényi Róbert isteni magasságban, négy-ötméteres széken ülve, jó néhány fafúvóson működik közre, fest hangulatot, rajzol ívet -, ugyanakkor a népiség-vidékiség szimbolikus-metaforikus szinten is megjelenik. A fent felvázolt történet ugyanis éppen egy év alatt játszódik, s minderről nem csupán a fekete háttérfalra vetített tél, tavasz, nyár, ősz (és megint tél) feliratok informálnak, hanem a színpadon megjelenő mezőgazdasági munkafázisok is, vetéstől aratásig, sőt a kenyérsütésig. Amúgy is igen erős és szépen olvasható az előadás (jel)képisége: a teljesen üres színpadon néhány széken túl csupán egyetlen hófehér, glóriás bárány – Krisztus-, áttételesen megváltásszimbólum – és egyetlen kemence – pokol-, áttételesen elkárhozás-szimbólum – jelenik meg; a bárány végül tovagördül, a kemence ott marad velünk szemközt. Nemigen van ezen mit nem, esetleg félreérteni.

Szutyok (Pintér Béla és Társulata)
Zene: Kerényi Róbert. Játéktér: Tamás Gábor. Jelmez: Benedek Mari. A jelmeztervező munkatársa: Kiss Júlia. Fény: Vida Zoltán. Hang: Rembeczki János. A rendező munkatársa: Bottka Edit, Hajdú Rozália, Pass Andrea. Író-rendező: Pintér Béla.
Szereplők: Szamosi Zsófia, Szalontay Tünde, Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán, Thuróczy Szabolcs, Quitt László, Szakonyi Györk, Roszik Hella, Pintér Béla.

Szkéné Színház, 2010. március 28.