Ez a színházi Jób, akárcsak az örök bibliai, mást sem tud, csak beszélni.

Az apja nem adja fel: tanítja neki a Biblia első sorát, mert ő egy szerény Biblia-tanító, egy oroszországi zsidó valahol a század elején, kit három gyermekkel áldott meg a teremtő, meg egy negyedikkel, egy beteggel, egy epilepsziással. Egy olyannal, ki semmi egyebet mondani nem tud, csak ennyit: mama. De a lét meg a történelem körhintája kisodorja a szülőket Amerikába, ahová ezt a beteg gyermeket nem vihetik magukkal, mert Amerikának csak az egészséges kell. Csak a lelkiismeretfurdalást, az egyre halmozódó veszteségek feletti gyászt cipelik tovább.
Az előadás, melyet magyarul tévedésből Hiob címen játszottak el itt, a galíciai születésű Joseph Roth Jób című regényéből készült; az író annyira ismert, mint fordítója, Kertész Imre a könyv magyar kiadásának évében, 1989-ben.
Ez az apa egyre csak beszél: inti, tanítja a gyermekeit, a helyes életre, a helyes zsidó életre, perel vagy kiáltozik a feleségével, magában lamentál s emésztődik, hogy miért bünteti őt teremtője, panaszkodik s vádolja őt. Míg aztán rendre el nem veszíti szép fiait a háborúban, s megbomlott elméjű lányát egy intézetben, miután mindannyiukról így vagy úgy le nem pergett zsidó mivoltuk, nevük, vallásuk. Hogy aztán ez a családapa, ez a szegény nemzetségteremtő Ábrahám, mindent elveszítve végképp összevesszen istenével is, s istenkáromló képzeletében pénzre váltsa imaszíjait. Mert mint Jóbnak, semmije sem marad, az egy szem távol lévő és beteg gyermekén kívül, kit mint Izsákot, feláldozott s magára hagyott nyomorúságában.
Ez a színházi Jób, akárcsak az örök bibliai, mást sem tud, csak beszélni. Mint akinek minden fegyverét a világgal szemben elvették, csak a szó marad a szájában, miközben ő itt áll öregen, mezítlábasan, egymaga az ismeretlen, ellenséges Amerikában, gyermekeitől, feleségétől megfosztva, bűnösen.
Az öregek már sehova sem siető, de saját szavuknak méltóságot adó kimért és hömpölygő modorában beszél ez a Mendel Singer. Minden szó, mássalhangzó érthető, az ember úgy hiszi, ha héberül szólna hozzá, azt is megértené a szájából. Minden mondatának van címzettje, szeretetteli hallgatósága, ellenséges füle, valaki, akitől megértést, részvétet kér. Kemény hangon, mégis megtörten.

André Jung / Andreas Pohlmann felvétele

A színész André Jung gyönyörű mélységekből szólítja elő ezt a fájdalmas, egyszerű lényt, ezt a nevetséges kisembert, ki szuszogva mássza át az Óvilágot az Újvilágtól elválasztó kerítést, végig zokniban. Tolsztoj hogy nevetségessé tegye felesége meggyilkolására siető hősét, levéteti vele csizmáját a Kreutzer szonátában, hogy ne lehessen rettenetes, hanem csak szánalomra méltó. Mendel, ki a gyászoló zsidók szokása szerint nem ölt cipőt, esetlenül bukdácsolja végig életét, a szép gyermekei elveszejtésére törő XX. századot, zokniban, kiszolgáltatottan.

Üde, tarka függönyökkel borított nagy körhinta ez az élet, az egyetlen díszletelem a színpadon, tetején három szó, a körforgás legfőbb állomásai: Születés, Szerelem, Halál. A körhinta oly ritkán forog, ahogyan az ember élete is ritkásan fordul igazán nagyot: leginkább csak lakják ezt a szegény jószágot, s olykor tolják, nehezen, együttes erővel: történjék már valami.
Johan Simons, a holland rendező ezt a sötét darabot derűvel és fénnyel borította, tiszta, egyszerű, emelkedett, szabad színpadi formákat talált hozzá. A beteg gyermek, ki az előadás első részét rongybabaként fekszi végig, a többiek húzzák-vonják, vagy belülről rángatják saját betegségének kötelei, mozgásával az epilepsziás megszállottság szent táncát juttatja eszünkbe. Hiába, ha egy epilepsziás Oroszországban él, akkor a szentség a közelébe férkőzik, erre kötelez a dosztojevszkiji hagyomány. A törékeny Sylvana Krappatsch finomsággal és szépséggel, mégis minden esztétikai keresettségtől mentesen, váratlan szögletességgel tudja megformálni a nehezen teatralizálható jelenséget.
Simons olyasmit keres, amit eddig legfeljebb orosz vagy lengyel színpadon látott az ember, de a legkevésbé német színházakban. A csodát. Mert a csoda ebben az elfelejtett könyvben és a színpadon megtörténik: Ábrahám nem szúrja le fiát, Mendelt pedig végül nem hagyja el az úr, és visszaadja neki egyetlen gyermekét egészségesen. Mintha a beteg gyermek lehetne az egyetlen túlélő, a többieket elszólította a világ. Mendel így aztán visszaadja hitét teremtőjének, és minden pátosz nélkül, rezignáltan, mint aki szerint a csodának igenis helye van, üdvözli a világot, s nehézkesen visszakapaszkodik a körhintába.
Az előadás szépen és szárazan, fegyelmezetten és hittel beszél el egy lehetetlen történetet, valami már-már irracionálisat. Az előadás apa és fiú (leány) egymásra találásával, kettejük halk tartózkodó, mégis felkavaró párbeszédével zár, beszélnek egymáshoz, megkeresik a közöset, összerakják együtt a széthullott világot. S mert ez a történet oly időszerűtlen, oly valószínűtlen, oly mesei, éppen ezért szomjazzuk és isszuk a sosem volt és örök Mendel Singer szavait.

Joseph Roth: Hiob (A Münchner Kammerspiele vendégjátéka a Nemzeti Színházban)

2010. április 2.