Tehát a végső kérdés az: vadak, avagy vadászok voltunk-e.

Mindenki szeret közösségbe tartozni. Mert többséget alkotni mámoros dolog. Mert kellemes, hogy mindig van kihez fordulni. Mert jó hinni, hogy mindenkiről tudunk mindent. A többit pedig megtippelni és ráhibázni. A közösen megkomponált tudás erős fal. Például jól el lehet mögé bújni. Valahogy így van ezzel egy sörrel és vérrel folyó bajor Kánaán is. Legalábbis Martin Sperr szerint.
De a Nemzeti Színház legújabb bemutatója első ránézésre nem is ezzel a – korántsem először tematizált – gondolatmenettel tűnik ki, sokkal inkább helyspecifikusságával. A tetőtérben lévő (díszlet)festőműhely korántsem stúdióterem méretű: hatalmas fehér falai, kék lépcsői, létrái és zsinórpadlásai bizarr hangulatot árasztanak, és nem csupán az egyik falat beborító állati koponyák, vadásztrófeák miatt. Valójában olyan, mintha egyszerre lenne nagyszínpad és lakásszínház. A közönség a terem közepén, műfüvön és (mű)zsákokon ül – míg oldalt élőben sül a hús, folyik a sör és a tej, in concreto. Ez a furcsa kettősség az előadás végéig megmarad, ahogyan az sem egyértelmű, hová is rendezte tulajdonképpen Alföldi Róbert a Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágbólt: a háború utáni Németországba, vagy a nagyon is kortárs magyar valóságba. Mindkettő mellett és ellen is hozhatók fel bizonyítékok – kérdés, hogy ez mennyiben szerencsés.
Sperr darabja 1945 után játszódik, egy német falura koncentrálva, ami mintha a háború alatt és után elnyomott traumák és frusztrációk gyűjtőhelye volna. A tulajdonképpeni konfliktus egy Abram nevű munkás körül robban ki, akit a közösség ki akar vetni magából, mivel a pletykák szerint homoszexuális. Ám idővel kiderül, Abram közel sem az egyetlen marginalizált alak a faluban, sőt a bolond fiúhoz, Rovóhoz és a kurvának kikiáltott cselédlányhoz, Tonkához képest helyzete néha kifejezetten előnyösebb. Nem is véletlen, hogy éppen ehhez a két kiközösített lényhez találja meg legkönnyebben az utat Abram – aztán bele is hal mindkettő. És eközben a falusiak beszélnek, ítélkeznek, ez jól megy: tolni a felelősséget, lehetőleg jó messze, hiszen mindenkiről van a tarsolyban egy-két kínosabb információ, ami miatt kibeszélhető, megvádolható. És szépen sorban be is áll mindenki a vádlók sorába, a végén maga Abram is.

 

Farkas Dénes és Stohl András / Schiller Kata felvétele

A Nemzeti bajor faluja prezentálja a közösség legfontosabb tereit, úgymint hentesbolt, kocsma, tejcsarnok, farakás, otthonok és templom, melyek a falu egymásra utaltságának és összezártságának jelölői (díszlet: Menczel Róbert). Ez a közösség valóban önfenntartó, a felső vezetés pedig még akkor is megbecsüli a jó munkaerőt, ha az történetesen olyan fiút hozott a világra, akit legszívesebben eltörölnének a föld színéről. Ez a munkaerő, Barbara (Molnár Piroska) kétségbeesetten próbálja megérteni, hogyan tudná legkönnyebben és leggyorsabban eltüntetni saját fiát a közösségből, vagy legalábbis letagadni, hogy neki bármi köze lenne a „kínos problémához”. A falu önműködő mechanizmusait azonban nem lehet leállítani, a kiválóan megrajzolt, korlátozott kódos helyiek (Murányi Tünde, Hevér Gábor, Péterfy Bori, Hollósi Frigyes) válogatás nélkül halmozzák vélt és valós vádjaikat a normákat ilyen-olyan módon megszegők, de néha még egymás ellen is. Tompos Kátya Tonkája ideges, félős teremtés, naivsága megkapó, a falu tudatalattija ő, halála véráldozat. Ám tragédiája mégsem tud igazán kibomlani, és nem csupán azért, mert története puszta érdekességgé degradálódik. Ugyanígy marad Abram (Stohl András) esetében is, akinél túl sok üres helyet kellene kipótolnia a képzeletnek, hogy motivációi érthetővé váljanak – ez lehetne akár izgalmas kihívás, itt mégis inkább nehezítő körülmény.

Az előadás énekszóval kezdődik és zárul: ám míg az elején templomból kiszűrődő ájtatos dallam hallatszik, a vége egy mulatság világi hangjaira épül. De ehhez kapcsolható az is, ahogyan az ajtó felett függő fakereszt – mely mindvégig egy világnézet jelképeként értelmeződik – az előadás végén funkciót kap és átkerül a terem másik végébe: Rovo sírjának helyét jelöli ki. Szép, ahogyan az előítéletek mögül néha még kilesni képes Maria (Básti Juli) és segítője-szeretője (Szarvas József) hogyan győzködik egymást a fiú temetésekor: tulajdonképpen jobb is így mindenkinek. Ez a kényszeres belenyugvás általában is jellemzi Alföldi Vadászjelenetekét: a visszatérő mondatok tehetetlensége (pl. „de kurva meleg van itt”), a normákból való kibillenés vad elfojtása („Kérdezni, azt mindenki tud” – üvölti a pap Csonti „gyanús” vallási fejtegetéseire), de a címre konkrétan utaló egyetlen vadászjelenet statikussága sem egy tenni vágyó és/vagy tudó közösséget mutat fel – mint ahogyan a gyilkosért kapott pénzdíjba sincs beleszólásuk. A közönség helyzete mindezen a statikusságon belül is kettős marad, hiszen néha láthatatlan kellékek csupán a nézők, ám máskor a falusi közösség részeiként jelölődnek ki. Tehát a végső kérdés az: vadak, avagy vadászok voltunk-e. Akárhogyan is, közösséghez tartozni jó – legyen az színházi, falusi vagy valami teljesen más. Persze mindnek megvannak a maga áldozatai.

Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágból
Fordító: Perczel Enikő. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Daróczi Sándor. Dramaturg: Perczel Enikő, Vörös Róbert. A rendező munkatársa: Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Molnár Piroska, Stohl András, Tompos Kátya, Básti Juli, Farkas Dénes e. h., Szarvas József, Sinkó László, Hevér Gábor, Murányi Tünde, Péterfy Bori, Ducsai Ábel, Hollósi Frigyes, Söptei Andrea, Gerlits Réka, Reynolds William, Földi Ádám.

Nemzeti Színház, 2010. április 24.

Facebook Comments