Erdély eljutott a mélypontra, hősei egy lenti térben bóklásznak, amelyet nyugtalanító ketrecszerű vasalkalmatosság zár el a nézőktől…

Kikerekedett a két évvel ezelőtt útjára indult nagyszabású vállalkozás, és immár teljes egészében színre került Márton László lendületes, nagy ívekkel felrajzolt drámai ciklusa, s ez a tény tulajdonképpen a hazai színháztörténet jelenkori fejezetébe kívánkozhat. Annál is inkább, mert többszörös hátrányból indult a vállalás, nem csekély bátorságra vall egy kortársi születésű, történelmi témájú tragédia-sort vidéken műsorra tűzni. Bárhogyan is, A nagyratörő és Az állhatatlan után A törött nádszált is
bemutatták a Gárdonyi Géza Színházban. (Az egri alkotói gárda az utolsó kihívásnak is megfelelt: márciusban egy szériában, egymást követő három estén játszották el a trilógiát.)

Ismét Erdélyben járunk, s a lineáris, hagyományos arisztotelészi szerkezetű drámában újra megelevenednek a XVI. század államférfiai, hogy politikai sorsuk és magánéletük görcsös összefonódásával sodródjanak a bukás felé. Vezérlő alakjuk ezúttal is Báthory Zsigmond, aki sikertelen fegyveres kalandozásai után várja a török inváziót, és készül Rudolf német-római császárnak átjátszani a kis ország függetlenségét. A padisah azonban váratlanul békét kínál, Zsigmond előtt megnyílna a kormányzás útja, amit azonban lehetetlenné tesz Básta, a császári küldött, mikor kivégzi a békeköveteket, így a fejedelem számára csak a fogcsikorgató lemondás marad. Két résszel ezelőtti szertelen akarata végleg elsorvad, sőt politikai impotenciája bevégzi szerelmi kapcsolatát is a feleségével, Krisztierna hercegnővel. Zsigmond drámája mellé nő a kancellár Jósika sorsa. Urához hűségesen hajszolja Erdélyt a török ellen, még a sikertelenség után is kitart, de fordulópontot hoz számára, mikor Zsigmond hatalmi taktikája részeként felébreszti benne a nagyravágyást, voltaképpen mozgásba hozva a kancellárban szunnyadó Báthory-vért, és felkínálja neki az uralkodás lehetőségét. Jósika elhiszi, hogy dolga van az ország sorsának irányításában, szövetkezik Bástával, aki persze hátba döfi: nem lefogatja, hanem megöleti a török követeket. Pedig Jósika már szerelmet is vall Krisztiernának, az ország után az ország első hölgyét is magáénak tekinti, így többszörös „hübrisz” bűnébe esik, bukása elkerülhetetlen. Zsigmond a békepaktum tudatában visszavonja ígéretét, majd miután lehetetlenné válik a béke, akkor is Jósikát teszi(k) bűnbakká, s így a magánéleten ismét felülkerekedik a politika. A kettejük mellett felvillanó alakokat is a hatalmi vágyak kínja determinálja: Bocskai árulása, mert nagyobb befolyást akar; Thoroczkay prédikátor kíméletlen bajkeverése, mert vallási békétlenség űzi; Kornis Gáspár alattomos álszentsége és Lázár István szerencsétlen rövidlátása, mert a bukásból mind-mind hasznot remélnek – milyen aktuális mindez ma is. Még Krisztierna szerelme is azért lehetetlen, mert bár politikai okokból hazarendelik, ő mégis kitartana a férje mellett, de Zsigmond közéleti tehetetlensége lelohasztja a kapcsolatot. Mindenkiben lebénít valamit a kor, s így nem héroszok lépnek elő, hanem ellentmondásos személyiségek torzsalkodnak egymással a magyar történelemnek ebben a gazdag nyelvből alkotott, de mégiscsak panteonként álló építményében.
A színházi atmoszféra a nagy akarások végső kifutását demonstrálja, a színpad is valamiféle kiúttalanságérzetet közvetít. Nagy Fruzsina a trilógia többi részében már használt, mai szabadidő-ruhákat XVI. századi viseletekkel egybeszabott, pompás jelmezei már rongyolódnak, a viseletek is lecsúszást mutatnak. Csanádi Judit díszlete pedig ezúttal a trilógia korábban „fenti” játéktereinek inverzét rajzolja ki: Erdély eljutott a mélypontra, hősei egy lenti térben bóklásznak, amelyet nyugtalanító ketrecszerű vasalkalmatosság zár el a nézőktől, alatta katlan fogadja be az elbukó sorsokat. Nyugtalan tér, mint a drámában végighúzódó kettősség, s a már-már pátosszal teli fellobbanások melletti alantas érdekekben és árulásokban való tapicskolásra Csizmadia Tibor rendező két utat követ. Olykor kidolgozza a nagyszabású összeomlást, máshol pedig a kortársi színház hideg és kiábrándult csalódásával itatja át a történéseket. A drámai akciók szempontjából azok a drámarészek sikerülnek leginkább, ahol a politikai események sodrása menthetetlenül összefonódik az emberi viszonyokkal, ahol a két központi alak, Zsigmond és Jósika ütköző érdekei folyamatos feszültséggel telítik a kirajzolódó erdélyi szövevényt. A török követek és Básta ellentétes szándékain alapuló tempós epizódsor mind belső lelki tartalmakban, mind a hatalmi cselszövényekben gazdag anyagot helyez színpadra. Szikráznak az összeütközések, az érzelmi lobbanások pedig a vallomásig védtelenné csupaszítják a meghatározó figurákat. Pedig a színészek egyáltalán nem fűtik túl az érzelmeket, inkább visszafogottan játszanak.

Sata Árpád (Borsoló János), Hüse Csaba (Nagy Tamás), Kelemen Csaba (Náprágyi Demeter), Mészáros Máté (Básta György), Blaskó Balázs (Istvánffy Miklós), Safranek Károly (Bocskai István), Schruff Milán (Báthory Zsigmond) Gál Gábor felvétele

Nagy András Jósikaként megbízható és rajongó udvaroncként indít, majd egyenletesen építi fel magában a tragikus kifejletet, nem pedig azt játssza el, ahogyan hirtelen rászakad a nagy-nagy tragédia. A kancellár értelmiségi alakján szinte fokról fokra sugárzik át valami rettentő belső hidegség, ahogyan rájön és elfogadja, hogy rá a jelen helyzetei és viszonyai közt már csak bukás várhat, már csak asszisztálhat, még ha emelt fővel is. Schruff Milán Báthory Zsigmondja szintén mintha folyamatosan hűlne ki, egyre enerváltabb lesz, és kiürült, már nem is cinikus, hanem „megtörött”, akinek utoljára fellobbanó monológja is már inkább csak panaszkodásként nyugtalanít, mintsem egy tragikus bukásnak még a végső hullámsírból is feltörő vádjaként szakad fel. Krisztierna szerepében pedig Bozó Andrea jön és megy kecsesen, de valami elborzasztó magányban, amiből még fel-felcsattan néha, hiszen a hercegnő valaha parancsolni is tudott, de mára elfáradt, és rezignált, fázós lett, hidegség járja át minden tagját. Hozzájuk képest Básta főkapitány tevékeny cselszövő, akit áthat a rombolás és intrika galád lendülete, és Mészáros Máté a humort sem félti a figurától, remek, ahogy a levágott török követek fejét „befocizza” a süllyesztőbe. Nála már felvillan, de valójában Kaszás Gergő komikumba ágyazott körmönfont gonoszságúvá formált Thoroczkay Máté prédikátoránál jelenik meg az a groteszk, amely a történelmi darab színházi olvasatának harmadik útját kínálhatná, de az előadás ebbe az irányba nem igazán tesz felfedezéseket. Olyasmit érezni, mintha a rendező és Radnóti Zsuzsa dramaturg elsődleges színházi alkotóelemként fogadnák el a poétikus textust, és inkább hagynák önmagában megnyilvánulni, mintsem abszurdabb színészi jelenléttel

Hüse Csaba, Kaszás Gergő (Thoroczkay Máté), Tunyogi Péter (Nyírő Pál) és Saárossy Kinga (Nyírő Pálné) Gál Gábor felvétele

elmozdítani ironikusabb irányba. Pedig Márton szövege volna olyan erős, hogy kiállja a próbát, színházilag pedig egy-egy szövegrész gazdag dikciójánál még élvezetesebb lenne, ha átitathatná egy másféle feszültség is. De máskor a szöveg önmagában is hat, és érdekes, hogy a szövegmondásban két különböző közelítés is érvényes: míg például Safranek Károly zord Bocskaiként csodálatos zengéssel szavalja a szöveget, addig Ötvös András Decsi János történetírója felcsimpaszkodik a rivalda-ketrecre, és közvetlen, mai hangon intézi passzusait a nézőkhöz.
Az utóbbi hang, a mai színház hangütése valahogy mégis hiányzik az előadásból. A rendezés vállalása, hogy érvényesen szólaltassa meg a veretes történelmi kottát, az általam látott délutáni előadáson láthatóan nem érintette meg aznap éppen fiatal diákokkal teli közönségét. Miközben az előadás szervezetten haladt előre, a fiatal nézők érezhetően ellene szegültek, és gyalázatosan szétsutyorogták a darabot, magyarán idegen maradt számukra a történelmi dráma, pedig az alkotói szándékok szerint láthatóan fontos lett volna, hogy üzenete hozzájuk is eljusson. A hosszas monológok és ízes párbeszédek talán idegenül csengtek a fiatalok fülében, a komikus részeknél természetesen hálásan felnevettek, de ahogy láttam, Thoroczkay groteszk epizódjaival együtt is tudtak élni.

Márton László: A törött nádszál (Gárdonyi Géza Színház, Eger)

Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Zene: Melis László. Fény: Bányai Tamás. Rendező: Csizmadia Tibor.
Szereplők: Schruff Milán, Bozó Andrea, Safranek Károly, Nagy András, Kaszás Gergő, Mészáros Máté, Blaskó Balázs, Venczel Valentin, Vajda Milán, Mészáros Sára, Bányai Miklós, Tunyogi Péter, Saárossy Kinga, Hüse Csaba, Ötvös András, Dimanopulu Afrodité, Kelemen Csaba, Várhelyi Dénes, Sata Árpád, Pálfi Zoltán, Horváth Ferenc, Rácz János, Szívós Győző, Fehér István, Vókó János, Lisztóczki Péter, Tóth Levente, Dér Gabriella.

Facebook Comments