Az a lecsupaszított, puritán, a manuális hatáskeltés eszközeiről lemondó játékmód, melyet Carroll forszíroz, a szöveg egysíkúságát túlontúl nyilvánvalóvá teszi.

Játéktér helyett nézőteret tervezett Csanádi Judit a Bárka Cseh Tamás Termébe, melynek meredeken emelkedő szintjeit rácsok választják el a játszóktól. Ami kézenfekvő asszociációkra ad alkalmat, s kétségtelenül teremt is atmoszférát, miközben teljesen indokolatlanul hozza kényelmetlen helyzetbe a befogadót. Noha már ebben az évadban sem először találkozom a játszó- és nézőteret elválasztó ráccsal, vagyis Tim Carroll szcenikai ötlete sajnos nem eredeti, mindenképpen rögzíteni szeretném ama evidenciát, hogy rácsvonalak mögül sandítani a színészre nem jó a szemnek, állandóan izegve-mozogva helyezkedni, hogy minél többet sikerüljön látni, nem jó a deréknak.

Jelenet az előadásból Koncz Zsuzsa felvétele

Színházba persze nem feltétlenül a kényelem kedvéért megy az ember, elképzelhető olyan előadás, melynek formájához szervesen hozzátartozik a befogadói komfortérzet kiiktatása. Csakhogy Tim Carroll rendezése teljesen konvencionális, játékötletekben felettébb szegény, formabontással még csak véletlenül sem kísérletező, szöveg- és színészcentrikus munka, mely még csak hangulatában sem igyekszik kihasználni a szcenikai ötlet hozamát. Az előadás reálszituációkból építkezik, még akkor is, ha a játék néhány elemében észlelhető a stilizálás szándéka (egy színész általában több szerepet játszik, a jeleneteket nőnemű ceremóniamester mondja be stb.). A puritán játékstílus a szöveg mind teljesebb kibontásának kedvez – ami nem biztos, hogy szerencsés döntés. A Victory ugyan nem szellemtelen, de sokat és szárazon szellemeskedő, túlírtnak ható szöveg. A XVII. század második felében, polgárháborús viszonyok között játszódó dráma főszereplője Lady Bradshaw, a holta után királygyilkosként lefejezésre és szétdarabolásra ítélt John Bradshaw özvegye, aki elhatározza, hogy tűzön-vízen átgázolva is összeszedi egykori ura megmaradt darabjait. S míg útján végigkövetjük, a korszak töméntelen szennye tárul fel: politikai játszmák, korrupció, kiszolgáltatottság, gyűlölködés, s persze mindenütt – mind a győztesek, mind a legyőzöttek oldalán – súlyos boldogtalanság. Barker színesen pergeti a történetet, s az Upor László fordította dialógusok is gördülékenyek, jól mondhatóak, ám mind a sztoriból, mind az elmesélés módjából hiányoznak a sablonokat meghaladó gondolatok, illetve ötletek. A szereplők többsége voltaképpen tipizált figura, még akkor is, ha az életcsődök változatossága, illetve a társadalmi státus által kijelölt pozíció látszólag egyéníti a karaktereket. Ám az eltérő élethelyzetekben szinte valamennyien ugyanúgy viselkednek (legfeljebb eltérő hatásfokkal és eredménnyel): folyamatosan reflektálnak helyzetükre, nem takargatják sebeiket, s nagy lendülettel vesznek részt a hatalmi, illetve az emberi játszmákban. Emiatt többségük intellektuálisabb, formátumosabb figura annál, mint amit a helyzet és a történet megkívánna. Ez az ábrázolási technika azonban meglehetősen kiszámíthatóvá teszi a szereplők akcióit és reakcióit, s ezáltal a történet fordulatait. Hasonlóképpen egy kaptafára húzottak a dialógusok is. A szereplők ugyanazt a nyelvet beszélik; hasonlataikat, szófordulataikat, szellemeskedéseiket többnyire a szexus szótárából kölcsönzik – mintha észjárásuk sosem szakadna el teljesen a Móricka-ízű fordulatoktól.
Az a lecsupaszított, puritán, a manuális hatáskeltés eszközeiről lemondó játékmód, melyet Carroll forszíroz, a szöveg egysíkúságát túlontúl nyilvánvalóvá teszi. Egy játékosabb, stilizáltabb, egyszersmind frivolabb, érzékibb előadás talán erősíthetné az atmoszférát, nemcsak pergőbbé, de érzékletesebbé, gazdagabbá is tehetné a dialógusokat. Igaz, a rács-szimbolikától ezzel végképp távol kerülnénk – ám sok hasznát így sem vesszük, hiszen az allegorikus mondandót a játék vizuális elemei nem viszik tovább. Az a néhány egyszerű bútor, használati tárgy, mely a térbe kerül, valószínűleg a lehető legrosszabb megoldás: a stilizálást kizárja, látványelemként nem funkcionál, a kontraszt, amelyet a megépített játéktérrel képez, esetlegesnek tűnik.

Mucsi Zoltán (Scrope), Spolarics Andrea (Lady Bradshaw) és Kardos Róbert (Ball) Koncz Zsuzsa felvétele

A színészi alakítások keveset változtatnak a helyzeten. Noha többnyire markáns szerepformálásokat látunk, a színészek hasonló eszközökkel kénytelenek közelíteni a figurákhoz, így hiába egy-egy színesebb vagy erőteljesebb egyéni teljesítmény, az alakítások összessége átlátható, kiszámítható. Spolarics Andrea nem helyez túlzott hangsúlyt Lady Bradshaw elszántságának abszurditására, éppen ellenkezőleg: az értelmetlennek tűnő, nagy áldozatokkal járó missziót teljesen természetesnek, magától értetődőnek mutatja. Megingathatatlan, ám derűs eltökéltsége teszi igazán erőssé a figurát. Seress Zoltán a gátlástalan pojáca és a ravasz reálpolitikus színeiből hatásosan keveri ki Károly király alakját. Kálid Artúr a királycsináló bankár agyafúrt észjárását, óvatosságát, narcisztikus gőgjét mutatja pontosan, s megérezteti, hogy az a pillanat, amikor ösztönei felülkerekednek óvatosságán, a vesztét jelentheti. Parti Nóra a királyi szajha eltökélt érzéketlensége, cinizmusa mögötti magányt és kétségbeesést sejteti meg. Dévai Balázs több figurája közül a tehetségtelenségével pontosan tisztában lévő, az intrikákban azonban jártas udvari költőé a leginkább emlékezetes. Réti Adriennek a játék végén jut egy szép jelenet, mely némiképp elüt az alaptónustól: a pragmatikus gondolkodású, butának tetsző lányról kiderül, megtanult latinul, csak hogy imádott apja művét elolvashassa. (Más kérdés, hogy a történtek élesen ironikus színben láttatják elszánását.) A többiek kicsit fáradtabb színekkel, kevés ötlettel formálják szerepüket. Gados Béla és Pásztor Tibor jórészt kézenfekvő kliséket alkalmaznak, Telekes Péter piperkőc kisfiúnak mutatja Bradshaw mindenkit eláruló, karrierista fiát, Kardos Róbert nem elég szuggesztív az „új világot” nem értő, szabad rablásra berendezkedett háborús veteránként, Mucsi Zoltán pedig a szokottnál jóval egyszínűbb, erőtlenebb alakítást nyújt az ideákhoz komikusan ragaszkodó Scrope szerepében.
A játékmód egyneműsége, szürkesége akkor válik még feltűnőbbé, amikor a szünet előtt levonulunk a stúdióterembe, hogy a két rész közti közjátékot ott nézzük végig. A Nemzeti Bank pincéjében játszódó jelenet, melyben a királycsináló pénzemberek és politikusok szembesülnek azzal, hogy az uralkodó visszahozatala nem feltétlenül az ő érdekeiket szolgálja, mintha egy másik előadás része volna. Sűrű, erős atmoszféra, leplezetlen irónia, a reálszituációkból ki-kikacsintó színészi alakítások jellemzik az epizódot – hogy aztán a nagyterembe visszatérve ugyanaz a vérszegény játék folytatódjék, mint amely az intermezzo előtt abbamaradt.

Howard Barker:
Victory (Győzelem)
(Bárka Színház)

Fordította: Upor László. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Lányi Fruzsina. Asszisztens: Hajós Eszter. Rendező: Tim Carroll.
Szereplők: Spolarics Andrea, Mucsi Zoltán, Seress Zoltán, Pásztor Tibor, Parti Nóra, Kardos Róbert, Telekes Péter, Réti Adrienn, Dévai Balázs, Kálid Artúr, Gados Béla, Varga Anikó, Tóth János, Szabó Viktor József, Müller Zsófi, Bazsó Adrienn, Barta Éva.

Facebook Comments