Az élet a halálban kezdődik, a halál az életben – ez Fosse drámájának fő gondolata.

Szabó Máté rendezése a norvég Jon Fosse nálunk sem ismeretlen darabjának a szavak, az események és a szerkezet szintjén is jelen lévő poézisét formaköltészettel toldotta meg. Ez a költői költőiség így a realitástól még tovább emelte ugyan a haláldráma mondandóját, de egyben keretek, vagyis képcsövek közé is szorította.
A Bárka Színház előadásában a temetőben játszódó darab sírköveit televíziók jelképezik. Jobb és rosszabb állapotú tévék, különböző korokból, és a rajtuk lévő tárgyakból jól láthatóan, különböző otthonokból kiszakítva (a díszlet és a jelmez Daróczi Sándor munkája). Gyerekek, felnőttek, öregek. A képernyőkön, amelyek a tévé állapotától függően jobb vagy rosszabb minőségű képet mutatnak, a játékot közvetítik fekete fehérben. A tévé a dialógusból kiragad egy arcot, visszajátszik egy jelenetet, akadozó, szándékosan roncsolt, leginkább egy biztonsági kamera felvételeire emlékeztető képeit akkor is a színpadon történtekből veszi, ha nem real timeban láthatóak. A kulissza így önálló, bár lényegét Fosse darabjából merítő metaforát teremt. Az élet illékonysága és relativitása, a holtat követő élő és az élőt követő holt filozófiája, a tévéken keresztül a lakott, majd lakatlan, majd ismét lakott otthon képe is megjelenik az előadásban. A kamera, egy láthatatlan szem, mindent és mindenkit lát és követ, rögzíti a rezdüléseket, vagyis az igazságot. Amit éppen egy „sírkő” tükröz vissza. A szükséges és elkerülhetetlen vég jelképe. És egy olyan eszköz, mint a televízió egyúttal a mához is közelebb hozza az 1998-ban született darabot. De azzal, hogy egyúttal le is válik a történetről, amelynek kapcsán hangsúlyos, hogy temetőben játszódik, az idézőjeleket is megduplázza. A drámaiságot így a már említett metaforikus jelleg veszi át. Fosse darabja pedig amúgy is takaréklángon, becketti modorban beszél az életről és a halálról. De a kimondott szavak, a szikár költőiség a Bárka Színház előadásában a díszlet által nem megerősítést kap: nem teremtődik meg a temetőben folytatott társalgás abszurditása. A játék pedig nem reflektál különösebben arra, hogy a kulisszát miért alkotják televíziók. Ráadásul később valódi koszorú is szerepel az előadásban, ami egy valós temetésre, temetőre utal.

 

Varga Anikó, Kardos Róbert és Varjú Olga / Schiller Kata felvétele

Az egymásba folyó idősíkokban játszódó történet főszereplője a Férfi (Kardos Róbert) és a Nő (Varga Anikó), egyik egy teljes életet felborítva és hátrahagyva, a másik a magányból menekülve lép az új kapcsolatba. Nyilván már önmagában beszédes, hogy a szerelem, és ahogyan később ki is derül, a terméketlen szerelem, éppen egy temetőben szövődik. Az élet a halálban kezdődik, a halál az életben – ez Fosse drámájának fő gondolata. A játékstílus kissé eldöntetlen, az elidegenítettség éppúgy jelen van benne, mint a szenvedély. De aktus, sőt még valódi csók sem igen történik a színpadon. Szabó Máté rendezésében a Férfi és a Nő egyaránt bizonytalan. Érzelmeiknél sokkal hangsúlyosabb a kapkodás, a zavarodottság, a rettegés a magánytól, az egymásba kapaszkodás. A mindvégig helyszínül szolgáló temető mellett a temetés is meghatározó motívum. Elmulasztott múltbeli temetések, temetés, amelyen a Férfi évek óta nem látott szülei (Varjú Olga és Gados Béla) és a volt és elhagyott feleség (Moldvai Kiss Andrea) megismeri az új választottat, az Apa szintén elmulasztott temetése és a Férfi gyerekének valószínűleg szintén erre a sorsra jutó búcsúztatója. És a Férfi temetése, amelyen Gry, a volt feleség és az utolsó asszony ismét találkoznak.

A halál által kijelölt ösvényen haladva évek telnek el, szövegrészletek ismétlődnek, amelyek úgy folynak egymásba, hogy eközben talán évek választják el őket. Érdekes, hogy a halál jelenléte egyszerre teremt nyugalmat és feszültséget. Azzal, hogy ilyen mértékben áthatja a történetet, magától értetődővé, az őszi leveleket szimbolizáló faforgácsnak és a hangulatnak köszönhetően melankolikussá válik, másrészt néha egészen ismerős és átlagos emberek vacognak, törnek ki hisztérikusan a halál ténye miatt a játéktér közepén. Máskor nyugalommal beszélnek minderről. Ez a hullámzás, ami a többször emlegetett norvég tenger hullámzása is lehetne, meghatározó az előadásban. A tenger mint motívum egyébként a darabra is alkalmazható: végtelen, sokszor ismétlődő, de sohasem teljesen ugyanolyan. Vihar, igazi tetőpont viszont nincs sem a drámában, sem az előadásban. A furfangosan szemrehányó Anya is a sorok között vádolja fiát élet és halál miatt: elhagyott feleségéért, az újért, a szülők hanyagolásáért. Szabó Máté rendezésében a szavak közé érzelmek, gyengéd gesztusok, könnyek is vegyülnek, amelyek mind közelebb hozzák, megrázóbbá teszik Fosse halálfilozófiáját. Így éppen az említett „eldöntetlenség” teszi szerethetővé az előadást. A tévédíszlet kioldotta hatásosságot az érzelmek hozzák vissza, így ha máshogyan is, de mégis megvalósul valamiféle kontraszt. A skandináv kimértséggel ütközik a ránk sokkal jobban jellemző halál elleni tiltakozás és élni akarás.

Jon Fosse: Őszi álom
Fordította: Domsa Zsófi. Díszlet, jelmez: Daróczi Sándor. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Kardos Róbert, Varga Anikó, Varjú Olga, Gados Béla, Moldvai Kiss Andrea m.v.

Bárka Színház, 2010. május 7.

Facebook Comments