A Gyásznak „csak” egy igazi nagy baja van: nincs benne színdarab.

A Gyász egyik jelenetében színésztársai körbeállják a középen fekvő Hajduk Károlyt. Először mindenkinek egy-egy viccet kell elmesélnie, majd fel kell idézni egy „legkedvesebb gyermekkori történetet”. Nekem is eszembe jutott egy, igaz, nem éppen legkedvesebb. Szeretett futballcsapatomat páholták rettenetesen bajnoki rangadón a Népstadionban (a történet a régmúltban játszódik, amikor még jó volt a magyar foci), és a szomszéd szektorból egy rivális drukker azzal hergelte táborunkat, hogy félpercenként álnokul sopánkodva felkiáltott: „Hol az ellenfél? Nincs ellenfél!”
Táborok éppen a mai színházi életben is vannak, de én öncélúan hergelni nem akarok senkit. A Gyász előadásán mégis félpercenként megfogalmaztam magamban: „Hol a színdarab? Nincs színdarab!”
A Gyász alkotói és előadói azt a kérdést feszegetik, hogy „mennyi létjogosultsága marad annak a művészet- és világfelfogásnak, amelyre már senki sem emlékszik.” Az előadás előtt Gőz István és Rezes Judit tárlatvezetésen mutatja be az „eladó ingatlant, amelyben valaha színház működött”. Kiállítási tárgyként tekinthető meg a ma már szintén nem létező fura szerzet – a színész – két példánya is. A későbbiekben, például a korosodó, magányos, gyerek-férfit alakító Szabó Márta szövegéből az is kiderül, hogy régi nyomóskút sincs már, csak olyan, amelyből egy gomb megnyomása után már jön a víz, és a paradicsomban is annyi tartósítószer van, hogy hatására a földben sem fogunk elrohadni. Ennyi érthetetlen, felforgató változás után lehet, tényleg balgaság már színházban színdarabot keresni…
Egy másik jelenetben Szász Dániel és Fullajtár Andrea közösen megalkotja az alábbi tételt (Szász tánc közben szöveget mond, amit Fullajtár fordít-ferdít le a közönségnek): „az a művészet, amit az ember annak gondol”. Ha ez így van, a művészetkritikát kellett volna elsőként, már megszületése előtt szemétbe hajítani.

 

Góbi Rita és Elek Ferenc / Koncz Zsuzsa felvétele

A rendező Szabó Réka jó ideje kitartóan, szórakoztatóan és tehetségesen provokál, csak az a kérdés: vajon e provokáció maga is nem egy elavulófélben levő művészet- és világfelfogás része már? Az előadás után elképzeltem az előadás előtti tárlaton kiállítva Szabó Réka provokátort, aki „valaha” táncot és szöveget groteszk abszurditással elegyített, és Peer Krisztián (szöveg)író provokátort, aki „hajdanán” színdarabbá nem konstruált szövegrészletekkel dekonstruálta az elavult színjátszást. Közben félve kérdeztem magamban: lehet, hogy már nemcsak gyermekkorunk kultúráját és értékrendjét kell mint megboldogultat elsiratnunk (ahogy a darab kísérőszövegében erre utalás történik), hanem a groteszk, abszurd dekonstrukciót korszerűnek tartó szemléletet is?

Ennyire azért nem tragikus a helyzet. A Gyásznak ugyanis szerintem „csak” egy igazi nagy baja van: nincs benne színdarab. Minden más tartalmi-formai eleme kiváló. Nem hagyományos színdarab nincs benne (azt nem hiányolnám), hanem semmilyen színdarab nincs benne. Gyanítom, hogy Szabó Réka alapvetően koreográfikus szerkesztési és ábrázolási módszere nem él meg olyan előadásban, amelyben a mozgással és az abszurd akciókkal szemben a verbális szövegnek döntő fölénye van. Ha elvont, hangulatot, érzelmeket, világlátást tükröző nívós tánctételek követik egymást egy előadáson, elég őket művészi érzékkel, tehetséggel kompozícióba rendezni. Konkrét jelentéssel bíró szavakból, mondatokból álló verbális szöveget nem lehet koreografálásszerűen, elsősorban érzékekre hatóan, laza tételekbe rendezni, mert a jelentéssel bíró szó a művészetbefogadó értelmét is alapvetően birizgálja (míg a művészi mozdulat elsősorban az érzékiségét). Szabó Réka életművére gondolva, a nagyszerű Buddha szomorúban, Szeánszban és Alibiben mások voltak az arányok, a szintén üdítően szellemes és tehetséges Priznicben pedig volt színdarab.
Ez utóbbiból is látszik, hogy Szabó Réka és Peer Krisztián képes színdarabszerű színdarabot készíteni, csak fontosabbnak tartják (elismerésre méltóan) az új utak keresését.
Mindenesetre érdekes, hogy ezen az új (színházi) úton csak színdarab nem található. (Egyébként, ha már nincs, legalább a szövegek lennének mélyebbek, jobb minőségűek, kidolgozottabbak, eredetibb humorral bírók). Nagyszerű színészegyéniségek, akik kitűnő játékuk és beszédtechnikájuk mellett ihletetten mozognak, énekelnek, zenélnek, már szép számmal akadnak. Fullajtár Andrea (nem véletlenül) fenséges Médeia-szobor, majd „Fédra fitnesz-szerű” indulattal szapulja edzőtermi kondizás közben a kort, amely a tehetség elé gátat emel. Rezes Judit kortárs táncosnak is elmehetne, de el tudja hitetni a nézővel, hogy operát is tud énekelni. Tenki Rékából hihetetlen könnyedséggel bomlik ki a mozdulat, ugyanúgy, mint az ének, a hangszeres zene vagy a természetes bájjal sugárzó spontán mosoly. Elek Ferenc már rég túl van azon, hogy bizonygatni kéne neki: tud színpadon magasra ugrani, sőt mintha nem lennének testi korlátai, koordináltan, gördülékenyen mozog, minden mozdulatának érti-érzi a lényegét. Hajduk Károly kitűnő énekes-gitáros szólista is, és ha kell, higanymozgású, groteszk táncos komikus. Külön említést érdemel a két kitűnő „igazi” táncos, Góbi Rita és Szász Dániel is, akik (akárcsak Rezes az operaéneklést) el tudják hitetni a nézővel, hogy technikás táncuk mellett-közben beszélni is tudnak a színpadon.
E nagyszerű csapatban és Szabó Réka matematikus-táncos-színházcsináló tehetségében korlátlan lehetőségek rejlenek. Csak valahogy úgy kéne tagadni a színdarabot, hogy a tagadásból közben új színdarab szülessék.

Gyász (Katona József Színház – Tünet Együttes)
Író: Peer Krisztián. Dramaturg: Török Tamara. Produkciós asszisztens: Szabó Szilvia. Zeneszerző: Márkos Albert m. v. Fény: Szirtes Attila m. v. Díszlet: Bagossy Levente m. v. Jelmez: Nagy Fruzsina m. v. Rendező: Szabó Réka m. v.
Szereplők: Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Góbi Rita, Gőz István, Hajduk Károly, Rezes Judit, Szabó Márta, Szász Dániel, Tenki Réka. Zenészek: G. Szabó Hunor, Márkos Albert / Ölveti Mátyás.

Kamra, 2010. május 14.

Facebook Comments