Lehet, hogy belső rendszere van az előadásnak, de kifelé ebből semmi sem érkezik meg hozzánk.

Ágens és társulata ezúttal a Kiscelli Múzeum romtemplomának katakombáit szemelte ki helyszínül, ami nem is csoda, hiszen a lerobbant szakralitást idéző tér a lehető legjobb terepnek bizonyulhat számukra, ismerve Ágensék vonzódását a felforgatott rituálékhoz.
A tér csakugyan lenyűgöző. A trinitárius rend XVIII. század végén emelt kolostora még alagsorában is őrzi a hajdani szentély emlékeit. Mintha valami ókeresztény sírkamrába lépne az ember, és ahogy körbefordul, Krisztus-alakok szemeznek vele a málló falakon. Nem évszázados freskók ezek, állítólag a közelmúltban festették őket román művészek, de pontosan ráérezve a kínálkozó hangulatra, nyitott érzékenységgel illesztve műveiket a hely sugallta atmoszférába. Töredékek itt-ott, néhány erős és kifejező vonással felrajzolva. Megindító egyszerűség, egy hajdani művészi szándék rekonstruálása néz le a kövekről, amely nem a szépre és bonyolult részletekre törekedett, hanem a kifejezés erejére, hogy a hívek fejébe vésse Isten kegyelmét és átható pillantását. Minden díszítés elmarad, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mert fontosabb a világos üzenet, mint a sokértelműség allegóriáival való bűvészkedés. Van ebben az őszinteségben valami megható, de ugyanakkor erőteljes is a kontúrok tisztasága. Kinagyolt formák, arcok, de csaknem a főbb vonások jelölésével felskiccelve. Mégis a krisztusi tekintetek még töredékes és elmosódott valójukban is intenzívek, erejük abban rejlik, hogy nem akarnak több lenni annál, amit alkotójuk szánt nekik. Le van hántva róluk minden, ami a figyelmet eltérítheti, és talán valamennyire ridegek, merevek, hiszen nincs meg bennük a mozdulat finomsága vagy a kompozíció összetettsége. De mégsem primitív egyik kép sem, hatásuk itt és most tagadhatatlan. Nagyon is érzékletes Krisztus-fejek bukkannak elő a boltívekről, nagy szemekkel, töredezettségükben is tiszta, világos kapcsolatot kínálva.

Barsi Márton és Ágens / Schiller Kata felvétele

Hogy a recenzensnek hogyan volt ideje felmérni a rejtőzködő freskókincseket a romtemplom mélyén? Csak úgy, hogy a sétálós előadás nem igazán vonta el a figyelmét. A rendező Madák Zsuzsa és társai ugyanis éppen a tér kínálta elmélyülés ellenében dolgoznak, és Szodoma után címmel összecsapott izét kínálgatnak.

Beérve az altemplom sötétjébe performance-szerűen elhelyezett, vonagló és nyöszörgő alakokat látunk a köves-poros, boltívekkel tagolt beugrókban. Több szekció közt mozognak a játszók – követhetetlen logika szerint -, de maguk a történések is szétfolynak. Csizmadia Ildikó üvölt, és Ágens répát diktál belé. Bakos Éva papírnélküli írógépet ver szakadatlan zsolozsmázás közben, vagy költözésre készül. Stollár Xénia viola da gambán játszik remek szólókat. Csizmadia bányászlámpával a fején babakocsit tol egyik boltívtől a másikig. Az alakok egymásra másznak, énekelnek, répát hámoznak. Ágens már nem répát, hanem egy Biblia kitépett lapjait tömi Barsi Márton szájába. Három elszigetelt és felfokozott állapotban kerengő nőstény és egy hím körtánca: a százados kövek közt élvezhetetlen önkény orgiája tombol. Minden esetleges és csapnivalóan felhelyezett, hatásvadász szándékú, de lagymatag, ötlettelen és unalmas. Madák Zsuzsannának a civilizáció pusztulásáról a zenével kísért répahámozás jut eszébe. De bármi más is eszébe juthatott volna: nem érezni, hogy igen, éppen így, és éppen ennek kellett megtörténnie e sötétbe burkolt falak között este hét és fél kilenc között. Az elszánt hörgések és porban fetrengések nem változnak jelenlétté, a mélyről fakadó elszántságtól és kaotikus zavartól, a beollózott világirodalmi szövegek beszúrásától még nem válik a darab mélyebbé vagy többértelművé. Lehet, hogy belső rendszere van az előadásnak, de kifelé ebből semmi sem érkezik meg hozzánk.
A néhány jobban sikerült rész kizárólag zenei betétekre szorítkozik: viola da gamba-hangok – és az ember csak üldögél, nézi a falakat; Barsi Márton erőteljes, zengő hangja, ahogy betölti a boltíveket; vagy Ágens remegő skálája, ahogy ellentmondást nem tűrően magának zsarolja ki mindannyiunk figyelmét egy sajátosan előadott Wonderful Worlddel. (De miért is kell mindig összekoszolt, zavaros rituálékat erőltetni, mikor énekkel-zenével egészen más, különleges perspektívákat nyithatna Ágens és alkotói köre a hazai performativikus színház előtt, ahogy tette is korábban.) A kevesebb több is lehet, mondják a falakról a Krisztusok. Az intés azonban nincs megfogadva, s így válik az egész handabandává, üres szemfényvesztéssé. Ámbár feltehetően volt az ötvenfős premierközönségben olyan is, akit mindez felvillanyoz. Fogyassza csak bátorsággal, de remélem, végignézi a nagy szemű Krisztusokat is a falon.

Szodoma után
Szereplők: Ágens, Bakos Éva, Csizmadia Ildikó, Barsi Márton. Viola da gamba: Stollár Xénia. Rendező: Madák Zsuzsanna.

Kiscelli Múzeum, 2010. május 20.

Facebook Comments