A társulatunkban nem előadóművészek, énekesek dolgoznak, hanem színészek, akik természetesen magasan képzett operaénekesek.

A moszkvai Helikon Opera a „Bartók +…” Miskolci Nemzetközi Operafesztivál rendszeresen visszatérő vendége. A Helikon vezetője, Dmitri Bertman rendezéseivel – Norma, Kisvárosi Lady Macbeth, Borisz Godunov, Lulu, Mozart és Salieri – lelkes kritikai visszhangot váltott ki, és a közönség is örült a friss, nagy színházi élményt nyújtó előadásoknak. A „Bartók + Európa 2010″ fesztiválon Erkki-Sven Tüür kortárs észt zeneszerző Wallenberg című operáját láthattuk Bertman víziójában.

Az idén nem a húsz éve ön által alapított Helikon társulatával érkezett Miskolcra, hanem az Észt Nemzeti Operával…
– Mert Oroszország nem Európa.
Mondja ezt kaján mosollyal!
– De csak félig tréfásan. Amikor hosszú évek előkészítő munkája után 2007 tavaszán végre elkezdhettem volna Tallinban rendezi, az észt kormány bejelentette, hogy áthelyezik a nagy második világháborús hősi emlékművet valahová, Tallin külvárosába. A helyi orosz kisebbség és az észtek közötti konfliktus zavargássá fajult, Oroszország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, én pedig nem utazhattam. Jó darabig egy webkamerán keresztül tartottam a kapcsolatot a társulattal. Nekünk, oroszoknak a művészetünk az egyetlen, ami miatt nem kell szégyenkeznünk. Minden más csak pénz, oligarchák, gáz, olaj, háború… Büszkén mondhatom viszont, hogy rengeteg színház és hét operatársulat működik Moszkvában – ami szerintem akkor is nagy szám, ha tudjuk: egy tízmilliós metropoliszról beszélünk.
Nagy tehát a konkurencia!
– Megtaláltuk a magunk útját. Rendezőként az az ambícióm, hogy a nézőt beleszerelmesítsem a műfajba. Sokat bosszankodtam azon, hogy ha az opera műfaja egyesíti magában a zenét, az éneklést, a színészetet, a táncot, a költészetet, a cirkuszt, miért van az, hogy mégis sokan unják. Azért, mert halott művészetet csinálnak belőle – például a hagyományra való üres hivatkozással, vagy idegen hagyományok imitációjával. Nem szabad megtagadni a hagyományt, hanem hátországként, alapként kell használni, hogy folyamatosan megújíthassuk. A közönség felé pedig felkínáljuk az érzelmi azonosulás lehetőségét, hogy a néző az előadásokon a saját történetét élhesse át. Így az élmények – persze nem tudatosan – felidéződnek a civil élet különféle szituációiban: úgy érezhetjük, mintha már rendelkeznének az éppen felmerülő életproblémával kapcsolatban valamiféle tapasztalattal.

 

Bócsi Krisztián felvétele

Ez túl direktnek, egyszerűnek hangzik.

– A társulatunkban nem előadóművészek, énekesek dolgoznak, hanem színészek, akik természetesen magasan képzett operaénekesek. Mi valójában nem operákat játszunk, hanem a jelen viszonyaiból adódó kérdésekre hangolt színházat csinálunk – így a hatás sokkal erőteljesebb és közvetlenebb is.
Erkki-Sven Tüür operája és a rendezés nem a Budapesten sok ezer zsidót megmentő, és a Gulagon elpusztult Wallenberg történeti figurájáról szól. Sokkal inkább a történet kifosztásáról – vagyis a máról.
– Miközben úgy tekintek erre a történetre, mintha a 30. században játszódna: hátha abból a távolságból világosabban látható, mit művelünk a hőseinkkel. Például Wallenberggel. Azért nincsenek SS-jelmezek, sem horogkeresztek, mert nem „a” zsidókról, „a” nácikról akarok beszélni. A „szovjetek” pedig operettpojácák. Remélem, eléggé hátborzongatóan cinikusra sikerült őket fazoníroznom! Vagyis a történelmi múltra a jövőn keresztül tekintek vissza – a mából. Azt, hiszem, így pontos. Ehhez nincs szükségem az „eredeti” korra. Az engem foglalkoztató kérdés magva természetesen, mint mindig, most is az: hogyan élünk a saját korunkban?
Hősök nélkül – ezt mondja az előadás.
– Az emberi hőstettből, és abból az útból, amit Wallenberg a diplomaták csavaros machinációi közepette bejár, brand lesz. Az első felvonásban megjelenő bibliai alakok – köztük Jézus – a második felvonás végén, a mai kor nagy haláltáncában, ahol Mickey Mouse-ok és matrjoskababák táncolják körül Reagen elnököt, aki tiszteletbeli amerikai állampolgárságot adományoz Wallenbergnek, szintén csak mint brandek lehetnek jelen. A hős, a nagyság meg van szüntetve, mert az utókor elhasználja a személyiséget, és egy Elvis-jelmezbe öltözött ál Wallenberg árulja a sztorit, miközben az igazi valahol a Gulagon pusztul el.
Az opera elején megjelenő, a bibliai kort idéző ruhába öltözött népet Jézus vezeti, ők távoznak aztán a vagonokba, és ők a Gulag lakói is…
– És ugyanazok játsszák a diplomatákat, akármelyik oldal megtestesítőiként lépnek is színre. Eichmann (a zsidó deportálások főszervezője, aki Wallenberggel egy időben tartózkodott Budapesten) fekete alakja mellett ott áll a hófehér cowboy kalapot viselő Ronald Reagen – vagyis a hatalom körüli motivációk, a javak és befolyások titkos útjai nem igen változnak. Egyedül Wallenberg nem változtatja az „alakját”. Amikor már mindenéből kiforgatták szerencsétlent, egy ágyékkötős férfi jelenik meg a színen Wallenbergként, aki egy jógihoz hasonlóan tökéletesen kifacsarja minden egyes testrészét, szinte kifordul önmagából, és a végén corpusként hever a színen.

Miskolc, 2010. június 13.

Facebook Comments