… a színházcsinálás megszokottól többé-kevésbé eltérő útjait kutató Dömötör András újabb izgalmas, formabontó kísérlete.

Több okból is méltánylandó vállalkozás az Örkény Színház legújabb előadása, a bulvárvarieté műfajmegjelöléssel játszott Kihagyhatatlan. Egyrészt azért, mert annak a kornak igyekszik tükröt tartani, amelyben élünk. Másrészt azért, mert olyan furfangosan, rétegzetten szórakoztató produkció létrehozására tesz kísérletet, amely jórészt hiánycikk az amúgy igen színes magyar színházi palettán. Harmadrész azért, mert a színházcsinálás megszokottól többé-kevésbé eltérő útjait kutató Dömötör András újabb izgalmas, formabontó kísérlete. Negyedrészt azért, mert az Örkény (három vendégszínésszel kiegészült) társulata ezúttal is elképesztően magas színvonalon teljesít. A fenti megállapítások pedig helytállók akkor is, ha a Kihagyhatatlan kevésszer teljesíti be igazán saját, vállalt céljait, és olykor csak a felszínt kapirgálja.
Dömötör munkamódszerének kiindulópontja ezúttal a különféle improvizációs technikák alkalmazása. A központi téma az életünk minden részét egyre inkább átjáró, ízlésünket mind inkább (félre)nevelő bulvár: a rikító külsővel talált, elsősorban az érzelmekra hatni igykevő, végletesen leegyszerűsített, szenzációhajhász (fél)információk átláthatatlan kavalkádja. Az alapvetően kétféle módon létrejött – színészi imporvizációkból továbbírt, vagy Tasnádi István, Várady Zsusza és Dömötör András által készen hozott – jelenetek sokfélék, egyenetlenek, nem egyszer kidolgozatlannak, érdektelennek tűnnek (akár maga a bulvár), a dramaturgiai aránytalanságok azonban nem szembeszökőek, mégpedig azért nem, mert az alkotók remekül választották meg a produkció formáját: a varietét. Félúton kabaré és cirkusz között az ember kevésbé kér számon üresjáratokat vagy sikerületlenebb jeleneteket, mert tudja, hogy hamarosan érkezik a következő (noha egyes képeket olykor túlnyújt, épp ezért ritmusproblémákkal is küzd az előadás). Másfelől a lazán, töredékesen összekapcsolódó jelenetek globális szerkesztetlenségét (vagy ennek látszatát) sem lehet felróni a produkciónak, hiszen a varieté egyes számainak nem okvetlenül szükséges tematikailag kapcsolódniuk.

 

Pogány Judit / Schiller Kata felvétele

A Kihagyhatatlan mindazonáltal jó és kevésbé jó jelenetek hosszú sorozata, és gyengeségei nem mindig menthetők a varieté mint forma eredendő jellegzetességeivel. Dömötör András még akkor is lehetett volna szűkmarkúbb egy-egy szétfolyó vagy túlbeszélt-túlpörgetetett szcéna, egy-egy színészi túlburjánzás esetében, ha a színlapról tudjuk: a bemutatón látható anyag a próbák során létrejött mennyiség harmada csupán. Az ügyetlenebb epizódok különösen a remek pillanatok tükrében kínosak – remek például Pogány Judit és Gyabronka József páros jelenete mindjárt a felütés után: a Kossuth-díjas színésznő belső vívódása egy műfogsor-rögzítő krém gazdagon honorált reklámforgatásának elvállalásáról mindjárt rendkívül magasra teszi a lécet és a nézői elvárásokat. Ez a kép azért jó, mert tétje van, mert azt üzeni, hogy komoly sorskérdéseken élcelődik majd a Kihagyhatatlan. Azután ott van Mészáros Béla Louis Armstrong-dalt dúdoló darabolós gyilkosa, Szandtner Anna öt újszülöttjét megfojtó-bezacskózó (úgynevezett) anyája. Ezek a képek azért hatásosak, mert olyannal viccelnek, amivel nem illik, mert világunk abszurditására, kegyetlenségére, érzéketlenségére mutatnak rá. Vagy Csuja Imre színpadi halála – mert a színész mer és tud felszínes, kulisszahasogató lenni a színpadon, mer és tud „sikert csiálni”, tapsot kicsikarni, és aztán úgy visszanézni, hogy az ember elszégyellje magát. Végül pedig a záró jelenet: a színházi bulvár (ön)reflexív kipellengérezése, egy ellenállhatatlanul humorosra komponált musicalparódia, amelynek kitűnő zenéjét Márkos Albert és az előadásban zongoristaként is közreműködő Szemenyei János szerezte. A finálé igazi revüszám, jelentékeny tánckarral (és az Örkény színpadtechnikájának minden képességét mozgásba hozva), Debreczeny Csaba, Für Anikó és Ficza István e.h. kiváló ízlésről és stílusérzékről, csodálnivaló vokális adottságokról tanúbizonyságot tevő, pontosan karikírozó alakításában. Ez a kép azért jó, mert Dömötör végül is mindannyiunkat csapdába csal: önfeledten ünnepeljük a fülbemászó bulvárt, amit ezúttal, persze, kiforgatnak-beforgatnak, úgyhogy még mindig mondhatjuk a végén, hogy nem magunkon, rajtuk röhögtünk.

Kihagyhatatlan

A társulat improvizációinak felhasználásával írta: Tasnádi István, Várady Zsuzsa és Dömötör András. Dramaturg: Várady Zsuzsa. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Kovács Andrea. Fény: Pető József. Zene: Márkos Albert és Szemenyei János. Koreográfus: Bodor Johanna. A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Dömötör András, aki ismeri Csányi Sándort és Fenyő Ivánt.

Szereplők: Bíró Kriszta, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Für Anikó, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána.
Valamint: Gyabronka József m.v., Mészáros Béla m.v., Ficza István e.h.

Örkény István Színház, 2010. június 18.

 

Facebook Comments