…az újcirkusz gyökere a színház lett; a (kréta)kör egy pontján összetalálkoztak.

Kell-e nekünk új cirkusz?
Mér’ talán nem jó a régi? – replikázhatna morcosan egy vén, házsártos és talán konzervatív bohóc. A Trafóban például (itthon leginkább ott) már régóta találkozhatunk az újcirkusz műfajával, az alkalmat pedig, amely most fenti kérdésemet szüli, épp Schilling Árpád adja, akit idén felkért a Francia Cirkuszakadémia, hogy rendezze meg végzősei vizsgaelőadását. (Bárcsak itthon is hasonló sors várna az Artistaképzőt végző növendékekre…)
Visszatérve a fenti kérdéshez, a színház esetében egyből rá is vágjuk, hogy a régi, a változatlan: múzeumhoz vezet. Sokan ilyen alapon utálják eleve a cirkuszt. Múzeumnak, zárványnak tartják és nekünk meg kell értenünk őket, hisz van, aki a fagyit sem szereti. Mások viszont rajonganak mindenfajta cirkuszért. Például Pilinszkytől tudjuk, hogy Sheryl Sutton szerint (lévén maga is egy cirkuszszerű színháznak, a Wilsonénak színésznője) a cirkusz a gyermeki képzeletet elégíti ki bennünk, azt, hogy mindig ugyanazt akarjuk látni. Tegyük hozzá, ezt várjuk a népmeséktől is, de egy ikon ereje sem eredetiségében rejlik. És ezt a gyermeki vágyunkat (is) mindenképp kielégíti az Urban Rabbits, amikor gyermekkorunk színterén – a Liget étterem és a Dagobert büfé által közrefogott Fővárosi Nagycirkuszban, ahol mannaként hullik a sósperec és a pattogatott kukorica – mutatja be a francia vendégelőadást.
Mégsem csak ennyiről van szó. Az új cirkusz olyan, mint mikor egy nyelvi virtuóz, egy csodagyerek, egy költőakrobata és rímzsonglőr (amilyen, mondjuk, Weöres Sándor volt), aki birtokában van minden szakmai fortélynak, idővel eléri azt a mélységet is, amit a kritikusok várnak tőle. Ez volna az újcirkusz definíciója, és ebben a Városi nyulak a Cirkuszban is sikeresnek mondható, azáltal, hogy egyesíti a cirkuszt a színházzal – emberi sorsokhoz használva fel a technikát.
Két szerelmes kötéltáncos tekereg például a magasban. De egy kapcsolat buktatókkal és veszekedéssel is jár, ami ebben a magasságban nyeri csak el valódi veszélyességét, lévén a lány rá tud taposni a mélység fölött kapaszkodó fiú kezére. A legjobbak talán a nem különleges és speciális eszközökkel, hanem mindennapi tárgyakkal folytatott attrakciók, például az egyszerű biciklizés abszurditásának megmutatása, vagy az a szám, amelyik nem is került be az előadásba (a főpróbanapon volt látható a cirkusz előtt: egy pedellusköpenyes fiú tánca a telefonkagylóval és annak zsinórjával, elénk tárva egy robotoló lélek lírai álmodozását). Persze, lévén ez vizsgaelőadás, a felhasználható technika némileg kötött. A hagyományos eszközöket (kötél, trapéz) Schillingnek sikerül a lehető legjobban átlényegítenie, az artisták röpülnek és kapaszkodnak az ég felé. Ezt az átlényegülést segíti még a szöveg beemelése és a hibázás legalizálása.

 

Koncz Zsuzsa felvétele

Mert a cirkuszban, ahol szó szerint valósul meg minduntalan, hogy egy ember a nyaka közé kapja a lábát, állandó félelmünk és talán várakozásunk a baleset. Ez az artistanövendékeknek feltehetőleg szintén félelmük, de vannak olyan ügyesek, hogy a pofára esés rémét bohóctréfává változtassák és megszelídítsék: egyikük például a cirkusz legtetejéről zuhan le.

Természetesen a koreográfia kötött, hiszen a cirkuszi attrakciók végsőkig begyakorlandók, és ez nem olyasmi, amin a mostanában szabadulóművészettel kísérletező Schilling átsiklana. Az egyik artista folyton panaszkodik is, hogy ő csak egy költött figura, aki nem teheti azt, amit akar, és hogy itt minden előre meg van írva. Ha kötöttségek vannak, akkor felmerülhet, hogy ez amolyan régi cirkusz… Újjá, szabadabbá attól lesz mégis, hogy ez a problémafelvetés mint önreflexió, elhangzik. És hogy a másik artista felszólítja társát: „inkább gyere le a kötélről tanulságosan!” Meg kell hajolni ezen felszólítás előtt.
Közben az artisták harmonikáznak meg trombitálnak, és egyáltalán: élőzenélnek. Megannyi magányos lélek táncol nekünk, mind társ után sóhajtozik – ez a dramaturgia szervezi az előadás vidám varietéfüzérét.
Érdekes belegondolni, hogy míg régebben sok színháznak volt gyökere a cirkusz, és maga Schilling is rendezett már a Nagycirkuszban egy Hazám, hazámot, továbbá egyre több előadás dramaturgiája hordozza magában a varieté random etűdsorát (csak a POSZTon legalább négy előadásra volt ez jellemző), mostanra ez fordítva is igazzá vált: az újcirkusz gyökere a színház lett; a (kréta)kör egy pontján összetalálkoztak. Persze ez az új(cirkuszi) dramaturgia szkeptikusainak némi bosszúságot is jelenthet. Dráma ugyanis nem alakul ki, viszont színház szerencsére igen.
És hogy miért „városi nyulak”, azon túl, hogy a párizsi fiatalok maguk is nyúl ügyességűek, azt az olvasóra bízom. Több lehetőség is adódik, de egyet nyugodtan kihagyhatunk: az újcirkuszban nincsenek állatszámok, úgyhogy ne számítsunk teniszező sünökre és bicikliző nyuszikra.
Hogy mire számítsunk, mármint az előadás után, ahhoz ismét Sheryl Suttont kell segítségül hívnom, akit állítása szerint kétféle érzés is elfog cirkusz után: szomorú lesz – nos, erre nem biztos, hogy számítanunk kell; és nagyon megéhezik – ebben van valami…

Urban Rabbits – Városi nyulak a Cirkuszban (Krétakör – Francia Cirkuszakadémia)
Művészeti munkatársak: Kollár Adél, Marc Vittecoq. Zene: Lawrence Williams. Technikai vezető: Julien Mugica. Fény- és színpadmester: Pierre-Yves Dubois. Hang: Alexis Auffray. Jelmez: Matthieu, Joris et Juliette Christmann. Grafika: Fancsikai Péter. Produkciós vezető: Gáspár Máté. Rendező: Schilling Árpád.
Szereplők: Rémy Bénard, Jean Charmillot, Kilian Caso, Marion Collé, Damien Droin, Benoît Fauchier, Joris Frigerio, Jérôme Galan, Coline Garcia, Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Sam Hannes, Audrey Louwet, Matthieu Renevret, Vasil Tasevski, Julie Tavert.

Fővárosi Nagycirkusz, 2010. június 19.

Facebook Comments