A produkció szlogenje lehetne: vadromantikus tájban modernista szimbolizmus.

Szabó Márta, Berki Szófi és Losonczy Kata / Schiller Kata felvétele

Izgalmas, kísérletező vizuálszínházi performance-ra indultam el (legalábbis szándékom szerint), és egy kedves Bajor Gizi fanklub játékos gardenpartyjára érkeztem meg (a valóságban). Onnan (vagyis a valóságból) aztán különböző képi, hangi és interperszonális szürreáliákba próbált csalogatni az alkotó-előadók népes csapata, de igyekezetüket – legalábbis nálam – nem koronázta kiugró siker. Én leginkább a Bajor-villa (a jelenlegi Színészmúzeum) kutyájának szerepébe éltem bele magam, említett négylábú életét ugyanis – hasonlóan az enyémhez – nem kavarta fel túlzottan a kertben bóklászó Bajor Gizi-kísértetek látványa.
De nem gondolom, hogy a Harmadik Hang Háza és az Élőkép Társulat (plusz vendégek és vendégművészek) együttműködő közössége A (f)eltűnések előadásával bárkit is (vagy bármit is) fel akart volna kavarni, de ha nem, akkor miért is… Szóval, modoros kritikusi fogásokkal előszeretettel élő szaktársaim ilyenkor ezt szokták leírni: valahogy nem érzem a produkció tétjét, nem találok fogást rajta…
Visszatérve az ebhez (akinek persze fogalma sem volt róla, hogy az esten a fogalmi gondolkodás képességére oly büszke emberek egy kis csoportja gondolatban Bajor Gizi ebjévé lényegíti át őt), nos, az első, némi izgalmat is okozó érdekességet a kutya produkálta: egy lazán szék mögé ejtett szatyorból előbányászta az egyik közreműködő uzsonnáját, és hasra fekve, elégedetten elfogyasztotta. Mindez uszkve negyedórával a meghirdetett kezdési időpont után történt, miközben alkotók-előadók-műszakiak édesded nyugalommal székeket, lámpákat, kábeleket rendezgettek a kertben.
Minden hájjal megkent kortársszínház-nézőként végig résen voltam: tutira vettem ugyanis, hogy mindez már az előadás része, és nem hagytam magamat nem úgy nézni. Elhessegettem minden olyan gondolatot, hogy ez még tényleg laza készülődés volna (és hogy a kutya sincs betanítva), elvégre egy „álom re-make” műfaj-megjelölésű előadáson nemcsak a különböző műfajok, az álom és az ébrenlét, a valóság és a fantázia, hanem a szereplő és a néző között is – természetesen és tudatosan – el vannak mosva a határok. Kicsit még mindig gyanakszom, pedig „hivatalosan” csak néhány perccel a kutyavacsora után kezdődött el az előadás: Bársony Júlia rendező és Czékmány Anna tárlatvezető közösen bejelentette, hogy kezdünk, és az első részben – szigorúan fakultatív alapon – részt vehetünk egy tárlatvezetésen.

 

Ki volt ez találva! Az álom re-make előtt, a kábé egyórás tárlatvezetésen megtudhattunk egy csomó fontos, álom re-make-be vágó információt Bajor Giziről. Aztán a kertben hellyel, újsággal és vízzel kínálták a nézőket, és elkezdődött végre a tulajdonképpeni előadás. Azaz, akkor sem lehetett pontosan tudni, hogy mikor kezdődik, mert a három, szereplő Olvasó (Sirató Ildikó, Berka Attila és Székelyhidi Zsolt) olyan csendben és keresetlenül társalgott a társaság közepén, hogy az simán beillett kezdés előtti pusmogásnak is… A villa nyitott ablakán át kiszűrődő nótázás meg hangszálmelegítő készülődésnek. Biztosra akkor vehettem a kezdést, amikor a teraszajtó előtt, fejgép fényében megjelent az első Bajor Gizi-kísértet (ha jól emlékszem, Szabó Márta), de akkor meg azért bizonytalanodtam el néhány másodpercre, mert azt hittem, tényleg kísértetet látok, olyan jó volt a jelenés.

Aztán az első kísértethez még kettő (Berki Szófi és Losonczy Kata) társult, és bóklászni indultak a szobrok, bokrok, fatörzsek között a kert távoli zugaiba, belőlem meg kiszakadt a poéta: „Átfogják egymást a fák zöldes árnyán, / ernyedt a testük, szemükön köd ül. / Évelgő, lomha tánc indul a márvány, / a bronzok, a bokrok körül.” – mormoltam magamban a sajnos nem magam írta verssorokat (lásd: Paul Verlaine: Klasszikus Walpurgis-éj – Kosztolányi Dezső fordítása). A költő leírása annyira a látottakra illik, hogy nem csodálkoznék, ha az álom re-make különböző idődimenzióiban kószálva, soraihoz ő is a Bajor-villa kertjében nyerte volna az ihletet. De nemcsak ezért jutott eszembe Verlaine. A (f)eltűnéseket valami előre mutató XIX. századi hangulat lengi be, a produkció szlogenje lehetne: vadromantikus tájban modernista szimbolizmus. Ennek megfelelően a produkció újszerűt nem nyújt, sem technikában-látványban-akcióban, sem tartalomban. Mindezek ellenére igen ötletes, hogy egy gömbformára nyírt bukszus felületén is többször átsuhan egy vetített kísértet, sejtelmes, hogy távoli bokrok alól, fák mögül suttogások, nyögések, félszavak és felolvasások hallhatók, és jópofa, amikor a három Bajor Gizi egy három nőalakos, vászonra vetített fotót megelevenít: kezüket-lábukat átdugva a vászon résein, mozgó végtagokat kölcsönöznek a fényképalakoknak.
A felolvasott kritika-, levél- és naplórészletek a helyükön vannak, de nem nyújtanak többet, mintha magam olvasnám fakszimile kiadásban vagy monitoron. A nézők között „hivatalosan” felolvasó-beszélgető Olvasókkal pedig az a baj, hogy a felvállalt illúziókeltés közepette igencsak direkt eszközökkel próbálják megteremteni a lezser közvetlenség látszatát. Igyekezetüket a premieren még „kívülről” beleszóló-improvizáló ismert drámaíró is segítette, de mindhiába. Az olyan megjegyzéseik, hogy „mi most ugyanúgy ülünk itt, mint Bajor Gizi vendégei hajdanán”, különösen erőltetett helyzetmagyarázatnak tetszettek, és amikor a kutya ismételten, sokadszorra átcsörtetett a nézők között, újból meg kellett hallgatnunk a tárlatvezetésről már ismert információt: „Bajor Gizinek mindig volt kutyája”.
Ez már a vége felé, a tulajdonképpeni előadás utáni „tulajdonképpeni” beszélgetésen történt, ekkor gondoltam el, hogy belebújok az ember hű társának bundájába. Ahogy megtörtént e privát álom re-make-aktus, rögtön a kert körül sétáltatott kutyák hangjára és az asztalokról lehulló kajamaradékok illatára kezdtem el – fülemet hegyezve – koncentrálni. Közben csöndben megfogalmaztam magamban: annyi csodálatos dolog van a világban, hihetetlen, hogy az emberek mégis leginkább a maguk kreálta hókuszpókusz hülyeségekkel szeretnek játszadozni. Aztán jól nevelt ebként megérintettem a produkció egyik gazdijának vállát, és csöndben megkértem: nyissa ki nekem a lenti kaput, mert ki kell mennem.

A (f)eltűnések (Harmadik Hang Háza – Élőkép Társulat)
Zene: Szemző Tibor. Koreográfia: Kántor Kata. Video: Juhász András, Taskovics Éva, Péter Boldizsár. Dia: Budai Balázs. Hang: Tesfay Áron. Fény: Mervel Miklós. Díszlet: Gyenei Péter, Mindák Gergely. Tárlatvezető: Czékmány Anna. Asszisztens: Kovács Andrea, Ruzsin Annamária. Rendező: Bársony Júlia.
Alkotó-előadók: Berki Szófi, Losonczy Kata, Szabó Márta, Sirató Ildikó, Berka Attila, Székelyhidi Zsolt, Lakatos Márti, Harsay Gábor.Bajor Gizi Színészmúzeum, 2010. június 20.

Facebook Comments