…a független terület rövid úton búcsút inthet a tíz százaléknak.

A VII. (győri) Magyar Táncfesztivál első szakmai beszélgetéséről szóló jegyzetemnek több okból nem kölcsönözhettem a Tizenkét dühös ember címet. Egyrészt – csodák csodájára – tizenkettőnél jóval többen jelentek meg a diskurzuson (ráadásul egyértelműen a táncszakma prominensei), másrészről a hasonló című drámában, ha közvetetten magukért is, de végeredményben egy ártatlan áldozatért küzdenek a dühös emberek (és az erkölcsösségnek ezen a szintjén – mondjuk ki! – mi még nem állunk). Mi önmagunkért küzdünk – jó esetben tisztességes eszközökkel. Odáig nem akarom erőltetni a párhuzamot, hogy irigykedve megjegyezzem: a drámában a faktumként kihirdetett, általánosan elfogadott (előítéletes) meggyőződéssel szemben – hosszú, érveléses folyamat végén – az alternatív gondolat győzedelmeskedik. Egyébként a találkozó némi eufémizmussal sajátosnak nevezhető hangulata miatt inkább Orwell Állatfarmját kellene emlegetnem, de lehet, hogy sokan félreértenék, és nem akarom szándéktalanul sem megbántani szeretve tisztelt kollégáimat, barátaimat.
Egyszer, még a létező szocializmus korszakában egy hasonló gyűlésen – rakoncátlan ifjoncként, széles látókörömet fitogtatni akarván – a közgazdász Kornai János elméletét kezdtem önmagunkra vonatkoztatni, mely szerint az akkori (!) finanszírozási rendszerben mindannyian marhák vagyunk, és közös legelőre járunk. Erre egy akkori (!) prominens sértődötten megállapította, hogy lemarháztam a magyar táncművészetet. Nos, a kultúrfinanszírozás területén azóta nem változott semmi, és ezt most még bátrabban ki merem jelenteni, mert a mai prominensek már képesek differenciáltabban gondolkodni (értik a pusztán teoretikus párhuzamokat), és különben is: jelenünkben elképzelhetetlennek tartom, hogy egy bátorkodó karcos gondolatért bárkit is retorzió érjen. (Úgyhogy az Állatfarm-metaforát is visszavonom: csak semmi majré, polgártársak!)

 

Krámer György (A háttérben Fodor Antal) / Dusa Gábor felvétele

A beszélgetés apropója egy hónappal korábbi eszmecsere volt, amelyen a befogadó helyek és a befogadandó együttesek gondjairól esett szó. A fesztiválon e témát gondolták folytatni, de a levegőben – érezhetően – még ennél is nagyobb gondok lógtak. El is hangzott többször: ha nem fog össze a szakma, annak most tényleg beláthatatlan következményei lesznek. (Jómagam e gondolatot hasonló környezetben uszkve három évtizeddel ezelőtt hallottam először, de találkoztam olyan idősebb kollégával, aki állította: e drámai bejelentés már negyven-ötven évvel ezelőtt is kedvelt fordulat volt.) De már az összefogás szükségességének, lehetséges voltának megítélésében sem értett egyet mindenki. Volt, aki üres szófordulatnak tartotta a régről ismert felhívást (helyette az érdekek ésszerű egyeztetését hangsúlyozta), és volt, aki nagyon csodálkozott ezen. Arról is eltértek a vélemények, hogy miért is kell most összefognunk. Aki nagyon pesszimistán látja a közeljövőt, az nagyon fontosnak tartja az összefogást, aki bizakodó mostanság, az összefogás jelenlegi szintjével is elégedett, legalábbis úgy véli: e téren is jól alakulnak a dolgok. Piciny szépséghiba, hogy éppen e bizakodó felszólaló további mondandójából kiderült: az összefogást úgy képzeli el, hogy előtte az egyik összefogni szándékozó kolléga által képviselt terület gyakorlatilag felszámoltatik, legalábbis állami pénzt nem kap. Ennek némileg ellentmond a megnyugtatónak szánt bejelentése, hogy ti. a jövőben lesz pénz a táncművészetre (vajon honnan tudja?). Az örömhírt nem követte kitörő lelkesedés, néhány notórius nyugtalankodó nem is volt képes megnyugodni.

Az összefogást szorgalmazók szerint igencsak aggodalomra ad okot, hogy a kormányzat nemrégiben zárolt bizonyos pénzforrásokat, és hogy a működésre megítélt (régi nevén: OKM) támogatások folyósítását még nem írta alá az illetékes. A területét legjobban féltő kolléga egyenesen azt állította, hogy már csak három hónapig élünk, mert a „mozaikosok” ennyi idő múlva teszik le az asztalra a javaslataikat az előadó-művészeti törvény megváltoztatására, és akkor a független terület rövid úton búcsút inthet a tíz százaléknak. Én a tíz százalék visszavonásán közel sem csodálkoznék annyira, mint amennyire meglep, hogy a Mozaik Egyesület törvényjavaslatok előkészítésével is foglalkozik.
Mielőtt néhányan a szememre vetnék, hogy nem nevezem meg a felszólalókat, elárulom: azért van így, mert én nem vagyok marha. Egyébként a szakmában mindenki tudja, hogy ki kicsoda, csak azon megy a totózás, hogy ki mögött ki áll. Illetve ki blöfföl, és ki mögött áll tényleg valaki. Ugyanis a hozzászólók – kifinomult érzékkel, csodálatos virágnyelven – általában éreztették, hogy a mostani győztesek táborába, vagy a majdani vesztesek seregébe sorolják magukat. A résztvevők még burkolt erőfitogtatás tanúi is lehettek.
Mivel jómagam minimum az első marházásom óta a szakmai, nemzeti és mindenféle összefogás elkötelezett híve vagyok, összes erkölcsi súlyommal óva intem a jövő mostani kovácsait attól, hogy e különleges helyzetet a szakma még további megosztásával elmarháskodják. Higgyék el, a táncosnak oly tök mindegy, hogy milyen színű kormány alatt táncol. A táncos – ha megbecsülik – csak táncolni akar. És a táncművészetnek nincs olyan területe, műfaja, ága, amely ha virágzik, ne a nemzet dicsőségére virágozna.

Győr, 2010. június 27.

Facebook Comments