... mintha egy nagy, tépelődő lélek tudatdarabkáit jelenítené meg a sakktábla-játéktéren akciózó tizenkét színész.

Sipos Vera, Krisztik Csaba, Vati Tamás és Nagy Viktória / Koncz Zsuzsa felvétele

Erkel Ferenc születésének bicentenáriumát sokféleképpen meg lehet ünnepelni. Gyulán ezt kulturáltan, jó ízléssel teszik: huszonöt Erkel-díjas zeneszerző ez alkalomra készített műveiből Hommage à Erkel címmel össz(e)hangzó szvitet komponáltak, a Forte Társulat rekonstruálta a zeneszerző elveszett pantomimjátékát, és augusztusban be fognak mutatni egy új Hunyadi László-rendezést. Nincs tehát nyitópalotással induló, nagy nevekkel megtűzdelt áriaesten könnyes-magyarkodó hazámhazámozás, helyette az történik, aminek ilyen esetekben mindig is történnie kell(ene): kortárs utódok új művekben értékelik-értelmezik a nagy mester hagyatékát.
Az is teljesen normális, hogy a felkért alkotók feltehetően a felkérésre fordítják figyelmüket Erkelre, hiszen az évfordulók éppen arra jók, hogy figyelmünket az arra méltó évfordulós elődre fordítsuk (vagy hagyjuk magunkat erre késztetni). A megszületett új alkotások lehetnének akár remekművek is, de ha mégsem így alakul, szükségtelen ezt számon kérni az alkotókon, hiszen e művek funkciója elsősorban a spirituális szülinapi ajándékozás.
Azt gondolom, Erkel-év nélkül a Forte Társulat sem készítette volna el a Sakkjátékot (remélem, a cím valamiért szándékosan van helytelenül írva, okát megfejteni én nem tudtam). Horváth Csaba koreográfiájának fő erénye, hogy demonstrálja: Erkel Ferenc kapcsán is érdemes gondolkodni, és nemcsak a zeneszerző úgynevezett főműveiről, hanem olyan egyéb momentumokról, esetleg zenei „melléktermékekről” is, amelyek tanulságosak, érdekesek lehetnek a mában. Horváth rendezései általában is inkább tanulságosak és érdekesek, mint remekműszerűségre törekvők, hiszen a kísérletezésnek ellentmond a letisztult, kiérlelt (tehát már régóta meglevő) formai és tartalmi eszközök bravúros alkalmazása.
A Sakk-játékhoz Szálinger Balázs verses szöveget írt, amelyet a Forte színész-táncosai kitűnő beszédtechnikai színvonalon interpretálnak, a zenei alapot képező Erkel-zongoradarabok közül nem egyet Krisztik Csaba játszik el élőben – bár a zenélés mesterségéhez és művészetéhez nem értek, de gyanítom: nem minden pillanatban pódiumszinten. Az előadók mozgása viszont minden pillanatban művészien koordinált és ihletett, ha kell, erőteljes, ha kell, líraian finom (Krisztik, amikor nem zongorázik, csatlakozik társaihoz, olyankor teljes a hat pár).
Hogy kik-miket játszanak a szereplők, ki mikor és miért azt mondja, amit éppen mond, természetesen nem lehet konkrétan és biztosan tudni, mintha egy nagy, tépelődő lélek tudatdarabkáit jelenítené meg a sakktábla-játéktéren akciózó tizenkét színész. Néhány önreflektív szövegrész ugyan egyértelműen a zeneszerzőre utal, de az ilyen szövegek is mindig más-más szájából hangzanak el. Sakkjáték és Erkel Ferenc párhuzama mögött a jól ismert életrajzi tény húzódik meg: Erkel korának jegyzett sakkozója is volt, a játék majd’ annyira foglalkoztatta, mint a zene. A színpadi alakok körül természetesen végig ott kering a gyanú, hogy stilizált sakkfigurák volnának, de a mentét viselő huszárok nem ugrálnak lóugrásban, király sem üt le parasztot. Küzdelem, harc viszont végig zajlik (a táncjáték alcíme: Hang és háború), egy-egy főalak gyakran befolyása alá vonná a többieket, máskor őt vegzálják erőszakosan csoportok, egyének. A sakk alkalmas szimbóluma a szüntelen életharcnak, az egyéni, művészi töprengésnek, megoldáskeresésnek, stratégiáknak, a politikai vagy háborús küzdőtérnek (ez utóbbival kapcsolatban felesleges túlzásnak vélem a műsorfüzetben olvasható közlést, mely szerint a táncjáték egyfajta társadalmi riport volna a Bach-korszakból).
Az alapötlet tehát kiváló, a megvalósítás módja, a sajátos, Horváth Csabára jellemző verbális-fizikai stílus most is érdekes és figyelemre méltó, de arra, hogy remekműnek tekintsük, a Sakk-játéknak nincs esélye. Már a zenei alap miatt sem (nem ünneprontásnak szánom, de a zongoraművek között azért nem egy olyan hallható, amelyik maximum balettgyakorlatok igényes kísérőzenéjének volna alkalmas), és a Szálinger-szövegek is gyakran csak felszínen, közhely közelben fecsegnek (gondolok itt például az ilyen fohászokra: „adjon a sors még ötlépésnyi forgolódást a táblán”, vagy „…hatvannégynél több istent hihessek bele a nyolcszor nyolcas világba”). A remekmű-felfedezés izgalma akkor érintett meg parányit, amikor néhányszor úgy éreztem: a csoportok rendezett mozgása megfelelésbe kerül a tisztuló, harmonikus zenével, illetve – ugyanez fordítva – a zenei töprengés a mozdulatakciók határozott, mélyből fakadó ihletőjének tűnik. (Persze nem konkrét „zenei kíséret eltáncolására” gondolok.) Ilyen pillanat azonban sajnos kevés akadt az előadáson. De – mint tudjuk – a kétszáz éve született mester élete sem csupa siker és ragyogás volt.

Erkel Ferenc: Sakk-játék (Forte Társulat – Gyulai Várszínház)
Szövegkönyv: Szálinger Balázs. Díszlet-jelmez: Kentaur. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.
Szereplők: Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Nagy Viktória, Simkó Beatrix, Sipos Vera, Szent-Ivány Kinga, Andrássy Máté, Bora Gábor, Horváth Virgil, Kádas József, Krisztik Csaba, Vati Tamás.

Gyula, 2010. július 20.

Facebook Comments