Mintha Bodolay nem is érezné, hogy egyes gegjei lerombolják a jelenetek támfalait, s azok üresen és komoran tátonganak.

A maga korában roppant sikeres szerző, Eug?ne Scribe drámáiból a feledésnek az ő műveinél jobban ellenálló operák születtek: Halévy A zsidó nője, Meyerbeer Hugenottákja, Donizetti A kegyencnője. A mintegy ötszáz darabot jegyző Scribe kiváló, egy-egy drámai nagyjelenetet a kisujjából kirázó mesterember volt. A Szegedi Nemzeti Színház korábbi bemutatójának, Rossini Ory grófja című operájának librettója is az ő művéből született. Az álarcosbált Verdi előtt többek közt Auber is megzenésítette.
Az álarcosbál sikere és ismertsége nem vetekedhet Verdi középső korszakának olyan darabjaiéval, mint a Traviata vagy A trubadúr. Ennek okát elsősorban magában Scribe III. Gusztáv svéd király meggyilkolását megörökítő, ügyesen szerkesztett művében kereshetnénk. Verdi tetszését bizonyára a szinte hisztériáig fokozott jelenetek is megnyerhették – miután letett a Lear király megzenésítésének tervéről -: a nagy drámai csúcspontokon az érzelmek akkora hullámokat vetnek, hogy hátukon a hallgató már-már émelyegni kezd. Az álarcosbál szereplőinek indulatai majd az egekig csapnak (a túlfokozott szenvedélyesség miatt a művet Verdi Trisztánjának is szokás gúnyolni), lélekrajzuk mégsem olyan árnyalt, mint a Traviata figuráié. Nem feltétlenül dicséretként értékelhető D’Annunzio jellemzése, mely szerint Az álarcosbál „Verdi legoperásabb operája”. Az operalemez-készítés fénykorában, a negyvenes-ötvenes években számos ma is eleven, nagyszerű felvétel készült a műből, de nem egynek az a

László Boldizsár (Riccardo) és Németh József (Silvano) Veréb Simon felvétele

hibája, hogy a nagyszerű énekesek csak tündökölnek, de nem játszanak. Lélegzetelállító, ahogy Peerce és Warren vagy Gigli és Bechi áriáikat éneklik, de éppen az ő felvételeik világítanak rá arra, hogy a két férfi főhős konfliktusai kaptafán készültek. Az álarcosbál színpadra állítóinak mindig is szem előtt kellett tartaniuk, hogy a szereplőkbe nekik kell életet lehelniük, s a műben különösen fontos és megejtő drámai kettősök megrendezésével – az intézmények feltehetően miattuk szánták rá magukat az opera műsorra tűzésére – átélhetőbbé tenniük vívódásaikat.

Nem tudom, a magát ma már csak nemes egyszerűséggel Bodolaynak nevező rendezőt mi vitte rá, hogy színpadra állítsa Verdi Álarcosbálját, de hogy nem volt a szívügye, annak ékes példája, hogy számtalan gegjének némelyike a drámai hatás, a jelenet ellen dolgozik. Ötletekkel teli, helyenként kifejezetten szellemes rendezése azért nem találta, találhatta meg az utat a nézőkhöz, mert nem derült ki, mit akart vele elmondani. Olykor mintha egyenesen haragudott volna Scribe és Somma alkotására. Mintha dühös mozdulattal rombolta volna le ügyesen felrakott jeleneteiket. Így válthatta ki a rendezés egésze a darab – és remek zenei megvalósítása – pártfogóinak pfújolásban is megnyilvánuló ellenszenvét.
A darab szüzséje Verdinek a cenzúrával folytatott reménytelen küzdelme után került át az óceánon túlra, Bostonba. A svéd koronás főből Riccardo főkormányzó lett, aki titkolt szenvedéllyel szereti titkára és hű barátja, Renato hitvesét. Amikor az első jelenetben az álarcosbál meghívottai közt olvassa Amelia nevét, arca felragyog. Riccardo ellen merénylet készül a bálon: erre nemcsak a titkár hívja fel a figyelmét, de Ulrica, a jósnő is, akihez éppen akkor látogat el, amikor Amelia a jósnőnek bevallja, hogy Riccardo szerelme nem viszonzatlan. A fekete Ulrica jóslata, miszerint az lesz Riccardo gyilkosa, akivel az először kezet fog, beteljesedik: a bálon barátja, Renato öli meg.
Az előadás atmoszféráját a komédiázó, incselkedő, mindenhol ott lopakodó Halál jelenléte határozza meg. Már az első felvonás elején megjelenik a függöny előtt, a harmadikban pedig hangtompítót erősít a bálon – nem mellesleg hangosan – elsülő pisztolyra. Társai és hívei, a szürkébe öltözött élőhalottak lengedeznek, táncolnak (koreográfia: Juronics Tamás) a komorabb jelenetekben. Olykor úgy mozognak, mint a neves B-filmes Romerónál a zombik. A túlvilágról látogatnak egyes, a véres kifejletet sejtető jelenetekbe.

Udvarhelyi Boglárka (Amelia) és Kelemen Zoltán (Renato) Veréb Simon felvétele

Kentaur díszletének közepén, a forgón, egy sok négyzetre osztott tükör van: a báli jelenetben megsokszorozza a szereplőket. Két oldalán egy dolgozószoba részletei vehetők ki, egy pazar kastélyenteriőrt imitáló falazattal. A bál előtt gazdag ornamentikával díszített intarziás ajtó ereszkedik le, ennek küszöbén állva énekli áriáját Riccardo. De ahogy az incselkedő Halál és a táncoló zombik, úgy a pompás díszletek sem nyerik el funkciójukat. Van hangulata, van atmoszférája a rendezésnek. De nincs gondolati magja, amely e sok apró ötletnek értelmet adna.

Mintha Bodolay nem is érezné, hogy egyes gegjei lerombolják a jelenetek támfalait, s azok üresen és komoran tátonganak. Amikor Renato hűtlennek hitt feleségét faggatja a harmadik felvonás elején, megjelenik fakarddal kezében gyermekük. Ettől Amelia áriája – utolsó kérése, hogy gyermekét még egyszer láthassa – értelmét veszti. A fakardozó csimota elvonja a figyelmet a jelenet főszereplőiről. A gyermek feltűnik akkor is, amikor Renato felajánlkozik az összeesküvőknek. Ekkor a Halál nyakában ülve üget el. A bálban Oscar és Riccardo, valamint az összeesküvők is mintha ügetnének: ringatózva járnak-kelnek.
Ugyanakkor pazar ötlet, hogy Oscar a bálra meghívót ad, lazán, válla fölött odadobva szinte, a Halálnak is. Ulrica A faun labirintusa című filmben látható valamely szörny rokonának látszik, kurta, éles csápjai vagy szarvai vannak (a jelmezeket is Kentaur tervezte), s pirosra festett teniszbírói széken trónol. Nem e világi lény. Magyar Szilvia a szerepben tündököl. Erdélyi Erzsébet is kiváló. Farkasréti Mária (Amelia) az Akasztófák dombján játszódó jelenetben bizonyítja, hogy színészként is meg tudná oldani maradéktalanul a feladatát, ha a rendezés olykor nem zavarná. Udvarhelyi Boglárka szintúgy nagyon pontos, csak játéka kissé színtelenebb. Kelemen Zoltán baritonja nemes, Renato szerepére ő jobb választás, mint Geiger Lajos; de a harmadik felvonás nagyszerű „Eri tu” kezdetű roppant nehéz, hangnemváltásokkal nehezített áriáját mindketten gyönyörűen éneklik, és érzékletesen festik le a férfi vívódását.
László Boldizsár énekli az első szereposztásban Riccardót. Lászlóé nagy ambitusú, fényes, szép hang, a második kép Matrózdalában – melyet alig néhányan tudtak és tudnak úgy előadni, ahogy Verdi megírta – több mint egy oktávot énekel át, jelenléte mindvégig erős, könnyedén énekli ki a szinte ziháló szerelmi jelenetben is a magas c-t. A „Forse la soglia” előadásában hatalmas drámai erő van. László hangbeli teljesítménye több mint meggyőző – aggódhatunk, hogy meg tudják-e tartani Szegeden -, szerepformálása, némely „attrakciója” azonban megkérdőjelezhető: alakításában Riccardo azért nem fogadja meg a jósnő tanácsát, mert pökhendi, felfuvalkodott alak, aki nem ad más véleményére. Szinte kicsattan a büszkeségtől, hogy magához ölelheti a szépasszony Ameliát. Az énekes túlzó gesztusai és mimikája miatt nehéz együtt érezni Riccardóval, és megállni enyhe mosoly nélkül, ahogy haldokolva, a földön fetrengve megbocsát. A második szereposztásban Csajághy Lajos hangja sokkal bizonytalanabb, s a duett végén csak nagyon halványan volt meg a c.
Pál Tamás Álarcosbálja átgondolt volt, értő, legfeljebb a zenekar vonósait hallottam nemegyszer – így Renato első felvonásbeli áriájában – hamisnak. Hogy a fúvósok a bálon felköltöznek a színpadra és körbe forognak, jó rendezői ötlet. Ahogy az is, hogy Riccardo és Renato minden kézfogásakor felkapcsolják a nézőtéri világítást. Továbbá az is, hogy Riccardo halála után Kentaur díszlete felemelkedik, és a jóslat színhelyének szürke placca marad a háttérben. A végzet beteljesedett. A főhős nélkül a színpad csak szürke tér. Alkonyzóna.

Giuseppe Verdi: Az álarcosbál
(Szegedi Nemzeti Színház)

Díszlet-jelmez: Kentaur. Koreográfus: Juronics Tamás. Rendezőasszisztens: Pópity Tímea Klára. Vezényel: Pál Tamás/Gyüdi Sándor. Rendező: Bodolay.
Szereplők: László Boldizsár/Csajághy Szabolcs, Kelemen Zoltán/Geiger Lajos, Farkasréti Mária/Udvarhelyi Boglárka, Magyar Szilvia/Erdélyi Erzsébet, Kónya Krisztina/Nánási Helga, Altorjay Tamás/ Szélpál Szilveszter, Kiss András/Koczor Kristóf, Németh József, Andrejcsik István, Börcsök Bálint/ Piskolti László.
Közreműködik: a Szegedi Nemzeti Színház énekkara, tánckara és a Szegedi Szimfonikus Zenekar.

 

Facebook Comments