Vincze János a Trabanttól a kerti budiig az egész drámát betűhíven komponálta a színpadra.

Nehéz lenne kihagyni a drámát a Sultz Sándor-darabból készült pécsi produkcióból, mert bár a recenzens szeretné az elemzést az előadásra koncentrálni, hamar világossá válik, hogy a szöveg ebben az esetben megkerülhetetlen. (Lásd a SZÍNHÁZ 2009. májusi drámamellékletét A Szerk.) A néző a belépés pillanatában, a drámaszöveg instrukcióit híven követő – a rendező Vincze János által tervezett – díszlet láttán sejtheti, hogy hagyományosnak mondható színpadi megoldásokkal lesz dolga. Ez a benyomás az előadás előrehaladtával egyre inkább megerősödik. Az ugyanis a súlyos és komoly Sultz-mondatokra, a párbeszédek teremtette feszült, tragikus helyzetekre és konfliktusokra épül. Vincze János korábbi rendezéseinek ismeretében nem meglepő a dráma feltétel nélküli tisztelete, az eredmény azonban ezúttal kevéssé hiteles. Ebben a darabban az életszerűre faragott dialógusok talán csak egy merész dramaturg közbenjárásával ereszthetnék jobban szabadjára a színészeket.
A cselekmény középpontjában egy feleséggyilkosságért elítélt börtönviselt férfi, János (Németh János) áll, aki falujába a bibliai tékozló fiúként hazatérve helyre szeretné hozni a kapcsolatát lányával és unokájával, és új életet akar kezdeni. János lelkét és gondolkodását megtisztította a bűnhődés, a sokat emlegetett agresszivitásának semmiféle nyomát, de még egy kis emberi ambivalenciát sem fedezhetünk fel benne – darabbeli funkciója hazatérése után legfőképp abban áll, hogy megpróbálja összebékíteni a távollétében egymásnak feszült családtagjait. A törekvés persze sikertelen, lánya, Lili (Stubendek Katalin) a vélt és valós sérelmek miatt látni sem akarja, hiába békül ki unokájával, Szilvivel (Fischer Lilián). A megtért bűnöst a szülőfalujába visszatérve elvadult, durva világ várja, ahol hiába próbál jóindulattal, belátással és megértéssel közelíteni szeretteihez.
A Mal’haba – műfajmegjelölése szerint realista tragédia – középpontjában nyilvánvalóan János emberi kudarca és tragikuma áll, a művelt és udvarias nézőbe kulturálisan belekódolt katarzis azonban mégis várat magára. Olyan hosszan, hogy közben véget is ér az előadás. A dialógusok, a karakterek és a színészi játék is olyannyira görcsösen valóságszerű, amennyire még maga az élet sem az: a konzekvensen realista dramaturgia és cselekményvezetés túlontúl ismerős, így szinte kitaláljuk a történet fordulatait és a szereplők következő mondatait. János békéltető szavait meg sem hallják, hiszen lánya időközben a jobb élettel kecsegtető helyi maffiózó, Titusz (Köles Ferenc) szeretője lesz, és az alvilági szálak lassan az unokát is behálózzák. A történet vége reménytelen: János megfutamodik a kilátástalan helyzet elől, Titusszal pedig az ukrán maffia akar végezni, de a golyó nem a nehézfiút, hanem a bűn által már majdnem elcsábított, de még fiatal, lelkében menthetőnek tűnő Gubacsot (Fischer Norbert) találja el.
Vincze János a Trabanttól a kerti budiig az egész drámát betűhíven komponálta a színpadra. A színészek szó szerint követik az instrukciókat, szépen intonálnak, láthatóan igyekeznek fájlalni az általuk játszott karakterek életét, a tragikus pillanatokban (van belőlük bőven) pedig a színésziskolákban tanult átéléssel fakadnak sírva, és temetik kezükbe az arcukat. Valódi megrendülés azonban még a dráma tetőpontján (amikor az apa-lánya- jelenetben Lili megrontással vádolja meg Jánost) sem látható rajtuk, ennélfogva a néző is közömbös marad az érzelmek, a sorsok iránt, s közben akaratlanul is eszébe jut a Mónika-show. A témák ugyanis triviálisan hasonlóak: gyilkosság, a megrontás vádja, szétzilálódott családok, szegénység, sőt, a szereplők is hasonlóan heves reakciókkal élik meg és veszik komolyan saját nyomorukat.


Krum Ádám (Tata), Németh János (János) és Stubendek Katalin (Lili) Tóth László felvétele

Ami a színházban a valószerű dolgokat hihetővé teszi, az az önreflexió, az ellenpontozás, a problémák árnyalása, a rendezői vagy színészi eszközökkel láttatott másik nézőpont. A pécsi előadásban sem a rendezés, sem a színészi játék nem utal ilyesmire, az egyszerű, „egy az egyben” értelmezésen túl nem kínál semmiféle alternatívát. Az előadás minden rétegéből hiányzik az ötlet és a kihívás. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy erről nem a Sultz-szöveg verbális és narratív szigorúsága tehet, az olyan dialógusok, amelyek egyszerű, naiv és patetikus módon szólnak családon belüli erőszakról vagy kétségbeesésről. A vizuális ingerekhez szokott, televízión, realityken nevelkedett közönség számára mindez hiteltelennek és avíttnak tűnhet, s ellehetetleníti a színészeket is.
Nem is nagyon marad más eszközük, csak a beszéd. A folyton zsörtölődő és átkozódó Nyanya (Bódis Irén), a gyenge, szánalmas Géza (Bánky Gábor), Lili és Szilvi mind nagyon hasonló, mozgásukban, gesztusaikban determinált szerepek, a színészek nehezen bújnak elő mögülük. Az előadás egyetlen hangtalan karaktere a tolószékhez kötött, majdnem beszédképtelen Tata (Krum Ádám), és talán nem véletlen, hogy hozzá köthető az előadás egyetlen felszabadult pillanata is: amikor a húsleves készülésének hallatán önfeledten „Csirkefej!” kiáltásban tör ki.
Az intertextuális poénnak értelmezhető felkiáltás, még ha nem is a rendező, hanem a szerző leleménye, jól reflektál a Harmadik Színház és Vincze János városbéli küldetésére: megismertetni a pécsi közönséggel a kortárs és kvázi-kortárs magyar drámakánont a klasszikus irodalmi színház hagyományai szerint. Nagy kérdés azonban, hogy a Mal’haba által prezentált társadalmi problémákkal bőségesen, de máshol sokkal populárisabb, megdöbbentőbb vagy szokatlanabb módon szembesített (főként fiatal) közönségnek a korszerűtlen színházi forma meddig lehet érdekes még.

Sultz Sándor: Mal’haba
(Pécsi Harmadik Színház)

Díszlet: Steiner Zsolt. Jelmez: Várady Zsóka. A rendező munkatársa: Juhász Piroska, Szalai Beatrix. Díszlet-rendező: Vincze János.
Szereplők: Németh János, Bódis Irén, Krum Ádám, Stubendek Katalin, Fischer Lilián, Bánky Gábor, Köles Ferenc, Fischer Norbert, László Csaba, Ujláb Tamás.

Facebook Comments