Amikor a színészt megfosztják a szabadságától, akkor meghal. Ha elveszel tőle valamit, akkor adj helyette többet. De mi az, ami több a szabadságnál?!

– Fáradtnak tűnsz.
– Az is vagyok. A tegnapi forgatáson darura felakasztva lógtam egy teljes napon át, tíz méter magasban vergődtem, a szél egyfolytában a pofámba fújt, le-föl újra és újra, minden erőmet kivette a dolog. Repültem egész nap – és közben mindenemet átjárta-átszaggatta ez az éles téli szél. Március van, és fagyunk meg.
– Mi ez a film?
– Sára Juli rendezi, az a címe, hogy… várj csak, egyetlen szó… mindjárt eszembe jut.
– Egyre több filmben szerepelsz. Hányadik ez most?
– Nem tudom, nem számolgatom. Csak megyek előre, mindig csak előre.
– Ez mit jelent?
– Csak előre gondolkodom, visszafelé minek?! Nem nézek hátra, a filmeket sem nézem meg, á, nem.
– Nem érdekelnek azok a filmek, amikben játszol?
– Érdekelnek, hogyne. Magamat nem szeretem látni. Rettegek magamtól, és ezért inkább nem nézem.
– Mitől rettegsz?
– A hibáktól. Hiba hiba hátán, és már nincs mit tenni. Ettől ideges leszek. Na jó, például Maár Gyula Töredékét megnéztem. Tiszteletből. Törőcsik Mari miatt is, Gyula miatt is. Azzal a filmmel különben pont elégedett vagyok. Gyula arra kért, tanuljuk meg a szöveget, a többit bízzuk rá, majd a forgatásnál segít. „Na persze, mind ezt mondja” – gondoltam magamban. De ő tényleg segített.
– Ezek szerint általában nem segítenek. Végül is mi történik rendező és színész közt egy forgatáson?
– A történés inkább az előzmény. Mégpedig az, hogy sokat dolgozol a színpadon. Abból élsz a forgatáson. Ami számít, az a fizimiskád, a tapasztalatod, mindaz, ami beléd épült a színpadi munkák során.
– Holnap is forgatsz. Hogyan készülsz erre?
– Megtanulom a szöveget. És mivel már ismerem a forgatókönyvet, közben gondolok is, érzek is valamit… De a döntő az lesz, amit az adott pillanatban csinálok, igazából improvizáció az egész. Ez nem baj, de nyilván mást csinálna az ember, ha egy forgatási napot olyan próba előzne meg, ami a színházban szokásos.

Máthé András felvétele

– Tudni lehet, mi fog történni holnap?
– A főszereplő egy fiatal filmrendező, aki természetesen nem egy bulvárt… Na, ez az, ez a címe: Bulvár! Szóval nem azt akar csinálni. Amikor meghallgatja őt a pénzosztó testület, a srác bedob egy szót: lepra. És erre a szóra megkapja a pénzt. Utána pedig jönnek a konfliktusok, hiszen ő nem a lepráról akar forgatni, viszont a pénzt erre kapja. Holnap ezek a „leprás” jelenetek lesznek. Mellesleg ezt pont próbáltuk, körülbelül tudom tehát, hogyan is néz majd ki a jelenet, de a lényeg az, hogy akkor ott ezerrel jelen legyél.
– Nyilván lényegi különbség van a filmforgatás és a színházi próba, illetve előadás között. A filmeseknek te, Trill Zsolt kellesz, akinek személyisége, lénye passzol egy figurához. A rendező sokáig válogatja a színészeket, de utána keveset foglalkozik velük. Az utóbbit azért is merem kimondani, mert mostanában számos filmrendező által rendezett színházi előadást láttam, és általában magukra hagyott, önmagukat megoldó színészekkel találkoztam a színpadon.
– Jirˇí Menzel mondta egyszer, Koltai Robi egyik filmjének forgatási szünetében: „Zsolt, az, ahogy kinézel, bőven elég a filmhez! Nem kell több.” Akkor már túl voltunk a közös színházi munkán, tudod, Még egyszer hátulról. Bulvár. Különben élveztük játszani. Mindig kitaláltam valami bolondságot, és abból jött a többi. Rendezett nálunk, Debrecenben Novarina, a híres francia író-rendező. ő dolgozott színházban Louis de Fun?sszel, és azt mondta, hogy a pacák sokkal izgalmasabb volt színházban. Pedig filmen sem volt éppen rossz. Tudod, az a lényeg, és ebből a szempontból nincs különbség film és színház között: tudom-e, mi a dolgom, és szabad vagyok-e. Filmben sokszor érzem ezt: kiválasztanak valamiért, aztán beledobnak egy helyzetbe, és bíznak bennem, hogy majd megoldom. Hisz ezért választottak. Élvezem ezt, és a nekem meghagyott lukakat jól-rosszul kitöltöm. Van, aki nem szereti, sőt tehernek tartja ezt. Én lubickolok benne, szabadságnak élem meg.
– Szabad vagy, mert téged vettek meg.
– Megvesznek kilóra, persze. Ez is nevezhető bizalomnak – de olyasfajta mély és gyümölcsöző kapcsolatról filmesek közt manapság nem tudok, mint lehetett Huszárik és Latinovits között, vagy amiről Eperjes beszélt az Eldorádó forgatása kapcsán közte és Bereményi között. Színházban van ilyen, filmben nincs.
– Valószínűleg ilyen munkakapcsolatnak tekinthető színházban az, ami Vidnyánszky és Trill között az évek során megszületett. Egész más ez, mint amikor egyik filmből esel a másikba, és esetleg a forgatáson találkozol először a rendezővel.
– Nekem szerencsém volt eddig. Még a Kaméleonban is sokat tanultam, pedig az aztán nem egy művészfilm. Amúgy pedig Sopsitscsal, Maár Gyulával hozott össze a sors, és ők igényesek.
– Az szerencse vagy balszerencse, hogy Magyarországon is többnyire külföldi színházi rendezőkkel dolgozol? A pályádat meghatározó Vidnyánszky Attila Kijevben tanult, a többiek pedig valóban külföldiek: Menzel, Rizsakov, Bubien, Maszlobojscsikov…
– Most, hogy így mondod, valóban. Hát, nem tekintem balszerencsének… Magyarországiak közül egyszer-egyszer dolgoztam Árkosival, Kiss Csabával és veled. Árkosit értettem, nálad szabad lehettem, Csabával kevésbé értettünk szót, kicsit kalodában éreztem magam. Amikor a színészt megfosztják a szabadságától, akkor meghal. Ha elveszel tőle valamit, akkor adj helyette többet. De mi az, ami több a szabadságnál?! Az, aki jobb nálam, több nálam, akár meghatároz engem, az is csak abban segít, hogy magamból többet adjak. Vagyis az én életemben meghatározó rendezők, Vidnyánszky vagy az utóbbi időben Rizsakov éppen a szabadságomat építették be valami nagyobb egészbe. ők úgy adnak, hogy közben nem vesznek el. Nem diktálnak, és nem nyesnek le mindent a színészről, hogy beleszuszakolhassák a „koncepcióba”, hanem fölfestenek egy víziót, egy helyzetet, amiben az általuk felállított KRESZ-táblák közt én szabadon közlekedhetek. Andrej Bubien is kiváló rendező, de kőkeményen diktál, és bizony megfoszt a szabadságtól. De ad helyette, nem is keveset, példa rá az Oblom Off.
– Eszembe jut mindkettőnk kedvenc színésznője, Törőcsik Mari. ő sokszor hozza fel példaként Taub Jánost, aki precíz kottát diktált a színésznek. Törőcsik ezt szabadságként élte meg, míg volt színész, aki azt élte meg, hogy kalodába kényszerítik.
– Taub zseniális fickó volt. Nézd meg A hetvenkedő katonát: mértani pontossággal kiszámított minden másodperc, és közben a színész a pillanat legkisebb törtrészében teljesedik ki. De hát ez a szabadság: nem bármit hőzöngeni-hablatyolni a kontúr nélküli nagy semmiben, hanem a pici töredékben meglelni a teljességet. Ez ám az élvezet. Élvezi a színész, és élvezi a néző. Marinak tökéletesen igaza van.
– Nemcsak a rendező, a színészpartner, a játszótárs is adhat vagy vehet el szabadságot. A Szarvassá változott fiúban éppen Törőcsik volt a partnered. Egy mindent tudó bölccsel, egy zsenivel játszottál együtt. Nem feszélyezett ez?
– Nem, mert nem egy zseni ült ott, hanem a saját szerepével, az előadással viaskodó, egyenrangú társ. Nem magyarázott, de már a pillantásával segített. Finomsággal, egyszerűséggel, szeretettel fordult felénk, egy volt közülünk, ezért értettük őt, ezért értett ő bennünket.
– Szerepeid java része a kívülálló, az önmagába forduló, sokszor szinte zárványként létező, magányos hős: Roberto Zucco, Lucifer, Szoljonij, Szakhmáry, Oblomov… De ilyenkor sem válhatsz le a partnereidről.
– Először óvatosan felmérem, mit várhatok tőle-tőlük. Hamar megérzem, fog-e a dolog közösen működni vagy sem. Ha nem, akkor felépítek magamnak egy rendszert, amiben látszólag együtt vagyunk, miközben persze nem. A beregszásziakkal könnyebb: ha Ráczcal, Kristánnal, Szűcs Nellivel, a többiekkel játszom, tudhatom, folyamatosan kapok és adok, gyönyörű és természetes kommunikáció zajlik a színpadon. Jönnek-mennek a labdák. De van olyan partner is, akinek hiába passzolok. Adom-adom a labdákat a semmiből – és nem kapom vissza.
– Partnerekről beszélgetve eszembe jut a debreceni Úri muri, ami számomra mellesleg az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi élménye volt: kétszer láttam, egyszer amikor Cserhalmi György játszotta Csulit, másszor meg Gáspár Tibor. És miközben meggyőződésem, hogy Cserhalmi évek óta nem volt ilyen friss, új, színes és játékos, mellette egy visszafogott, félénk Trill állt a színpadon, Gáspárral viszont egy felnőtt, bátor, határozott Szakhmáryt láthattam. Az első esetben mintha valami túlzott tekintélytisztelet bénította volna a játékodat.

Máthé András felvétele

– Az biztos, hogy Cserhalmit nagyon tisztelem, nyilván Gáspár Tibit is, de valahogy másképp. Ez nem elhatározás kérdése. Az olvasópróbától a legutóbbi közös előadásig ez beépült a zsigereimbe. Úgy tűnhet, mintha Törőcsiket nem tiszteltem volna, Cserhalmit meg igen. Mindenkivel más-más kapcsolat alakul ki. Odaadom magamat a találkozás pillanatainak, aztán születik valami. Lehetséges, hogy igazad van, és én kisfiú vagyok Gyuri mellett, de ezen nem is szeretnék változtatni, már csak azért sem, mert nem is tudnék. Így igazak a közös pillanatok. Másik Szakhmáry Zoltán áll mellette, mint Gáspár Tibi mellett. Ettől rém izgalmas ez!
– Folytatva a sort: a Tóték őrnagyát is játszod. Nem zavar a nagy előd, Latinovits emléke?
– Miért zavarna? ő nincs ott a színpadon. A színpadon Tóth Laci van, meg Szűcs Nelli. Ha még mindazokra a zsenikre is gondolni kéne, akik előttem már színpadon voltak, abba bele lehetne őrülni! Éppen ez a jó a színházban: új meg új generációk fogalmazzák meg magukat, miközben találkozhatnak a régiekkel. Sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk. A Jóisten ledob bennünket ide-oda, palotába, putriba. És szót érthetünk. Apám egyetlen könyvet nem olvasott, dolgozott világéletében. Mert a nagyapámat, az apját elvitték a kőbányába, és neki nem volt más, csak a munka. Egy szaros szobafestő volt – de hozzá fogható intelligens emberrel nem találkoztam. És ezt látta, aki figyelt rá. Figyelni kell a másik emberre, jöjjön az magas kultúrával a belvárosból vagy, úgymond, műveletlenül a falu széléről. Figyelni kell az élet által melléd sodort, ismert vagy ismeretlen színészre, rendezőre, a kapott kicsi vagy nagy szerepre – mert nem lesz többet. Most van, a mostot kell megragadni. Minden egyszer adatik – ha élsz vele.
– Ha apád nem is olvasott, téged csak megnézett a színházban.
– Igen, mindenben. ő is, anyám is.
– Sárosorosziban, ahol laktatok, ennyi volt a színház egy életre: amit a Beregszászi Illyés Gyula Színház nyújtott.
– Így van. Esetleg a tévében láthattak valami színházi előadást. Apu volt a legjobb nézőm. Ha ő valamire azt mondta: igen, az működött. Működött Budapesten is, Orosziban is.
– Nemet is mondott?
– Mondott. Nem fejtette ezt ki, nem tartott esztétikai kiselőadást. Azt mondta: igen, azt mondta: nem. Érzékeny, jó humorú, izgalmas ember volt. Volt. Sajnos.
– A Pityu bácsi fiában szerettünk volna neked egy sapkát…
– Az apu jambója kellett volna! Aztán kiderült, hogy anyu betette a koporsóba. Pedig milyen jó lett volna az előadásba!
– Jambósapka van sok.
– Olyan nincs! Egy élet van mögötte. Ezt nem értem én a kőszínházakban: minek kell annyi ruhát varratni?! Tudom én, hogy kell, de most sarkítok. Nagyon sokszor meg kellene, meg lehetne találni azt a ruhát, ami egy életet hordoz. Az az ing, az a nadrág, az a kellék hordozza a múltat.
– A kőszínház így működik. A tervező megtervezi, a varroda megvarrja, az öltöztető…
– …az öltöztetőtől meg én elveszem két héttel a bemutató előtt, és abban próbálok. Hogy egy kicsi élete mégiscsak szülessen annak a ruhának. Hogy az enyém legyen. Vegye fel a mozgásomat, a szagomat… És ne mossák ki folyton! Sokan nem értik ezt. Nem attól vagy színész, hogy mindig Bioponban áztatott, vasalt, illatos ruhában mégy fel a színpadra.
– Alvis Hermanis Szonya című előadása után beszélgettem a főszereplővel. Az aprólékos gonddal berendezett szobában, „díszletben” elhelyezett kellékek mindegyikének tudta a történetét. „A kés, amivel szelem a kenyeret – mondta -, a nagymamámé volt.” Egyik kés olyan, mint a másik, az a lényeg, éles-e.
– Az nem árt, ha éles, de az a lényeg, hogy a nagymamáé volt.
– Szándékosan értetlenkedem: a levágott kenyérszelet egyforma vékony lesz.
– A színész meg sokkal jobb! A Tótékban minden eszközt „otthonról” hoztunk. A Szarvassá változott fiú koturnusait mi magunk csináltuk. Reggel próba előtt, éjszaka próba után…
– A könyvekből összetákolt lábravalók.
– Igen. Egy csomó variációt kipróbáltunk, mire rájöttünk, hogyan is kéne. Kiadhatod a feladatot, mondjuk, Beregszászban éppenséggel nincs kinek, és megkapod készen – de az nem ugyanaz. Ahogy Juhász Ferenc megszenvedett minden sort, úgy jártuk végig egy elő-adás elkészülésének kálváriáját. De az az út a mienk volt, az az út benne volt mindegyik lábravalóban. Boldogság olyan emberrel találkozni a színházban, aki így gondolkodik, legyen az asztalos, díszítő vagy kellékes. Ahogyan ő viszonyul a munkájához, az benne van abban a tárgyban. Bízhatsz hozzá. Gyárban nehéz ezt megoldani. A futószalagon minden jambó egyforma.
– A debreceni Csokonai Színház gyár?
– Beregszászhoz képest mindenképpen. Amit tudunk, megteszünk, hogy ne annak érezzük. A gyári üzemmenetben A vihar, az Úri muri, A fodrásznő már lekerült volna a műsorról. Az utolsó bérlettel eltűnt volna a süllyesztőben. De Vidnyánszky tudja, hogy a színész, a társulat épülése szempontjából, a harmadszor-negyedszer visszajáró nézők miatt létkérdés, hogy ezeket tovább játsszuk. Azért, hogy itt is igazi találkozások történjenek, és valódi műhely születhessen.

Máthé András felvétele

– Még a debreceni idők előtt sokat jártál Beregszászból Budapestre játszani. Volt, hogy veled utaztam. Lejátszottad az előadást az Új Színházban, este tíz után elindultál, a határon megalázó helyzetekben órákat várakoztál, átértél a „semmibe”: végtelen sötétség, hideg és szegénység… Hosszan ecsetelhetem, dolgoztam nálatok. Neked itt, Budapesten kínálkozott a jó, választhattad volna azt, de te előadás után indultál haza.
– Én a jót választottam. Nekem ott tényleg jó. Talán mert ott kezdődött minden. Lehet, hogy egész életemben azt fogom keresni. A kezdet kezdetét. Azt, ami ott, Beregszászban velünk elindult. És én most is úgy próbálom csinálni a színházat, ahogy akkor a kezdetekben csináltuk, meg ahogy most is a többiekkel csináljuk. Pár nap múlva Técsőre megyünk játszani, meg haza, Beregszászba.
– Dolgoztam Beregszászban, de nem jutottam el Orosziba. Most megnéztem az interneten, mit írnak a faluról. Például hogy „1944 őszén 84 férfit elhurcoltak a sztálinisták, és közülük 50 férfi odahalt”. Egy volt közülük a nagyapád?
– Nem, őt máskor hurcolták el. Újlakon kártyázott a vendéglőben – tudod, ő kulák volt, cséplőgép, lovak, ahogy kell -, és azt merte mondani, hogy lebénult Sztálin karja. Ez amúgy igaz volt, de hogy lehet ilyet mondani?! A szovjet elvtársak közül valaki besúgta, és elvitték az öreget. A másik nagyapámat malenykij robotra vitték, ő visszajött. Tipikus történetek Kárpátalján.
– „A szovjet érában Oroszi felnőtt lakossága a konzervgyárban, a varrodában, az ajándékkészítő üzemágban tevékenykedett.” Ezt is írja a Google.
– A szovjet rendszerben ez egy gazdag falu volt. Az öreg Koszi, ez az ügyes kolhozelnök több lábra állította a szövetkezetet. Almabort készítettek például…
– Akkor innen jött az ötlet A Pityu bácsi fiában!
– Így működik a színház. Otthonról hozunk mindent… Apu is, anyu is a kolhozban dolgoztak. Meg apunak ott volt a sok fusimunka. Ezért is akarta anyu, hogy tanuljak, és ne az legyen velem, ami velük: hogy az egész életüket végigdolgozzák, hiába. Mert amikor a rendszerváltással bejött a csencselés, a faluban minden bebukott. Hát igen, „sikerült”: nem lettem szobafestő. Színházban dolgozom, ugyanannyit, mint ők. Hála a Jóistennek.
– Ha azt akarták, hogy tanulj, valamit csak-csak láttak benned.
– Anyu annyit tudott, hogy a kolhozban az öltönyösök kevesebbet dolgoznak, és jobban élnek. Öltönyöst akart belőlem csinálni. Hogy megspórolja nekem a nehéz utat. De a nehezet nem lehet kispórolni az életből. Másik út, de nehéz. A magadé.
– Ez az út, a színház, honnan jött?
– Sehonnan. Fogalmam se volt a színházról, honnan lett volna?! Karácsonykor vagy húsvétkor valamit ügyeskedtünk az iskolában, annyi volt. Aztán Muzsajra kerültem középiskolába. „Karola, hadd menjen ez a gyerek középiskolába – mondta anyámnak a magyartanárnőm -, két év nagy idő, azalatt bármi történhet!” Történt is.
– Ha a magyartanárnő nem mondja ezt, mi most nem beszélgetnénk.
– Nem hát. Talán állatorvosnak tanultam volna. Egy ideig, aztán hagytam volna a francba, és lett volna belőlem egy jó kis szobafestő. Fél Budapestet kifesteném a csapatommal, az tuti. Élvezném azt is. Ahogy gyerekkoromban is: élveztem az életet. Még iskolába is szerettem járni. Élmény volt minden, tapasztalás. Mintha folyamatosan tapasztalatokat akartam volna szerezni – valamihez. De hogy mihez?! Azt nem tudtam. Most már tudom. A gyerekkoromat használom minden előadásban.
– A gyerekkorodat éled a színpadon. A múltadat áthozod a jelenbe.
– Hát persze. Jön egy új előadás, mindegy, hogy mi, és elkezdem, ahogy akkor kezdtem a napot. Nem a ma reggelből megyek bele a próbába, nem a napi hírekből, a debreceni villamosból… Abból az egykori reggelből lépek a színpadra: nyár van, felkászálódok az ágyból, rajtam fekete klottgatya, kiszédelgek a lépcsőre, az már jó meleg, ülök ott, próbálok észhez térni, süt a nap, álmosan hunyorgok, szemben látom a nagyszőllősi Fekete-hegyet, ha meg balra nézek, ott a Salánki-erdő. Felébredek.
– A múltkori felújítópróbán ott jöszmékelt a kisfiad, Berti. Játszottatok a színpadon, az öltözőben, egykorúak voltatok. Négy-öt éves gyerekek. A színház segítségével életed végéig hurcolod a gyerekkorodat.
– Mert az egy nagyon egészséges világ volt. Abba bújok bele.
– Mint Oblomov, aki a világ elől az asztal alá bújik, és ott épít magának egy teljes világot.
– Ott jó neki. Miért is akarna onnan kimenni a világba?!
– Te kimentél, mindannyian kimegyünk, a gyermekkor mégiscsak véget ér. Kijevbe kerültél.
– Hát az rettenetes volt. Muzsajban tanultam, Évike néni szólt, hogy az ő fia Kijevben tanul, próbáljam meg én is…
– Az a fiú Vidnyánszky Attila.
– …Próbáljam meg, de mit?! Nem tudtam, mi az, hogy színház, mi az, hogy színész, pláne hogy rendező. Halvány fogalmam se volt. Azt tudtam, hogy űrhajós vagy atomfizikus nem lesz belőlem. Valahogy az élet érdekelt, de hogy azon belül micsoda… Évike néni mondta, hogy lesz egy… ilyen tehetségkutatás vagy mi. Hát jó, próbáljuk meg. Beregszászban összegyűlik vagy négyszáz ember, közülük kiválasztanak negyvenet. Aztán már ülünk is a vonaton. Tizenhét éves vagyok, 157 centis satnya kamasz, egyetlen szót sem beszélek oroszul, utazok valahová, egyedül vagyok, életemben először anyám-apám nélkül. Rettenetes. Rettenetesen izgalmas. A felvételi bizottságban van egy nő, aki mindenáron meg akarja menteni az életemet. „Ne vegyük fel, mert tragédia lesz az élete. Ha ez a gyerek nem nő meg, akkor csak törpéket meg gnómokat fog játszani, tönkretesszük az életét!” Felvesznek. Másfél év után kezdek el nőni. Tudod, én hosszú távon működök. Minden későn esik le nekem, minden későn történik meg velem.

Máthé András felvétele

– A dokumentumok szerint harmincnyolc éves leszel júniusban. Hány éves vagy valójában?
– Huszonöt? Ha nem veszik el a kedvemet, az is maradok még egy darabig. Na, szóval felvettek. De hogy miért?!
– Te mit tudtál akkor, tizenhét évesen?
– Semmit. Halál komolyan mondom, semmit. Élveztem az egészet. A szabadságot. De ezzel nem éltem vissza, nem kezdtem el cigarettázni, inni, hogy én százötven centivel nagyfiút játsszak. Visszamegy minden a szülői házba. De ne gondold, hogy otthon babusgattak, és esti mesét olvastak az aranyos kisgyereknek. Egyszerű, finom, tiszta volt az élet. A többiek is, akikkel együtt nőttem fel, dolgos, egészséges emberek maradtak. Szegénység van, de abból nem következik a lebutított élet, nem következik az, hogy iszol, vered az asszonyt, kiteszed a pulyát a fagyra…
– Milyen az, aki nem „egészséges”?
– Nem, nem a devianciára gondolok. Inkább hogy önző, magának való lesz valaki, sokszor én is. Felhív valaki éjszaka, hogy baj van – és te hogy lépsz? Nekem az az „egészséges”, hogy gondolkodás nélkül indulsz, és segítesz, ha tudsz. Nem mindig cselekszünk így. Kitalálunk valamit, hogy miért nem, és a másik oldalunkra fordulunk. És nyugodt a lelkiismeretünk!
– Vissza ahhoz a tizenhét éves „satnya kamaszhoz”: a szüleid addig mindennap láttak, Muzsajba is busszal jártál nap mint nap. És akkor csak úgy elengednek a messzi ismeretlenbe, Kijevbe.
– Nem tudom. Talán Évike néniben bíztak? Alig ismerték. Bennem bíztak volna?
– Lehet benned bízni?
– Azt igazán csak egy háború mutatná meg. Egy éles helyzet, ami kimutatja az ember igazi arcát. Akárhogyan is, elengedtek. Fogtam a fekete bőröndünket, és mentem. Egy hónap múlva jöttem haza először. Alig mertem megmondani, hogy felvettek. Színész. Azt se tudták, mi az. Én se tudtam. Most se nagyon mondom, hol dolgozok, ha kérdezi valaki. Nem éri meg, mert az ember csak belebonyolódik. „Na mi van, színész?” – kérdezik azért, amikor otthon vagyok. És nevetünk.
– De hát most már híres ember vagy. A Google is téged említ mint a falu híres szülöttjét.
– Semmi nem változott. Úgy kezelnek, mint mikor kölyök voltam. Jó érzés.
– Hol érzed igazán jól magad?
– Mindenhol, ahol munka van. Jó munka. Jó volt az Új Színházban, a Nemzetiben, amikor a Bánk bánt csináltuk, Debrecenben is jó, amikor dolgozhatok.
– Sokat dolgozol… Milyen egy napod, amikor nincs munkád?
– Nelli ad nekem munkát, ne félj te attól…
– Szűcs Nelli a feleséged, nagyszerű színésznő.
– …és ha csak tehetjük, hazamegyünk Beregszászba. Ott meg a tetőt kéne megcsinálni, ha lenne rá időnk!
– Már nem ott laktok. Miért kell azt a tetőt megcsinálni?
– Nem tudhatod, mit hoz a holnap. Eljöhet még az a pillanat is, na jó, most csak ábrándozok, hogy egyszer majd megállapodunk. Hogy nem őrjöngve, nem kapkodva, hanem nyugalomban, szeretetben elkezdünk újra színházat csinálni Beregszászban. Egyszer majd csak utolérem magamat én is. Törőcsik Mari a példa: ahogy újjászületve, hetvenötödik évesen játszik! Megnéztem most Kaposváron, hát az nem piskóta.
– Olyan energiákat mozgósít, amilyeneket te szoktál.
– Másként nem érdemes. Nyugdíjas színházasdinak semmi értelme. Langyosan, petyhüdten, kényelmesen… azt minek?!
– De te, ezt láttam, nagyon sokszor teljesen feleslegesen, értelmetlenül, eszetlenül pörögsz, amikor nem a színpadon vagy. Így rohansz az utcán, így száguldozol próbaszünetben, így vezeted az autót – na, volt is nem egy baleseted…
– Tudod, miért? Hogy a színpadon le tudjak állni. Hogy arra a három órára ne legyen semmi más. Csak az előadás. A sok „felesleges és eszetlen” pörgésben rázok le magamról minden koloncot, ami csak nyűg lenne este héttől. Mert nincs fontosabb, mint az a néhány óra a színpadon. Nem a pörgés az érdekes, hanem az arról leszakadó teljes koncentráció egy előadáson át. Minden energia abba menjen bele. Reggel felkelek, tudom, milyen előadás lesz este, és az mozgat. Nem tudatosan, sokszor nem is veszem észre, de valami hátul mindig súg: úgy eszek, úgy mozgok… hogy este hétkor készen álljak. Egy próbafolyamat hosszú idő. Ezalatt beépülnek a gesztusok, az ötletek, a legfinomabb mozdulatok, megszólalások. Az előadás napján mintha ezek lopóznának vissza, hogy este egy teljes próbafolyamat készletével felszerszámozva lépjek be majd a színpadra. Ez nem tudatos cselekvés. Egyszerűen ez történik velem. És mindig, minden nap másként. Ahogy a rendezőkkel is másként kell, mindegyikkel mást-mást mozgósítva. Hihetetlenül izgalmas, ahogyan kitapasztaljuk egymást. Mit engedhetek meg? Mit nem engedhetek meg? Van, hogy a szemtelenségem segít, van, hogy azt nullára visszafogom, mert úgy lesz jó. Nincs recept. Figyelem van, finom, érzékeny, a pillanatra rátapadó figyelem. Ebből születik egy közös út, amin együtt eljutunk az előadásig. És én ezt marhára élvezem.
– De kiderülhet, sokszor nagyon hamar, hogy az új, ismeretlen rendező csalódást okoz.
– Nem, nem, nincsen csalódás. Tapasztalat van, ami jó lesz valamire. Akárki jön is, próbálok vele menni, lesz, ami lesz.
– Menni előre és nem visszanézni – ezt mondtad már a beszélgetés elején. Hogy hozod ezt összhangba azzal a sajátos ténnyel, hogy a beregszászi társulat gyakorlatilag egyetlen produkciót sem vesz le a repertoárról? Akár évekre félretesztek bizonyos előadásokat, de nem mondjátok azt, hogy vége. És valóban, egy évtized múltán is előveszitek, újraélesztitek azokat. Mégy előre, és egyre nagyobb, egyre súlyosabb zsákot húzol magad után.
– Édes teher ez. A zsákban különben az is ott van, amit valamelyik másik színház már levett a műsoráról. Az Új Színház levette a Roberto Zuccót – én nem. Viszem magammal. Most is látom, érzem, ahogy a végén futok le a csigalépcsőn, és dobálom a színpadra a cipőket. Pár napon belül el tudnám játszani. Persze máshogy, mint akkor. Nem kell semmit összhangba hozni: Lucifert előrántjuk a múltból, de vele megyünk előre, most csináljuk meg, jelen időben. Ha a Godot-t elővennénk, mindent másként kellene. Hiszen megváltoztunk, mások vagyunk.
– Ahogy mégy előre, egyre jobb színész leszel?
– Hol jobb, hol rosszabb. Amikor felfedezem a világot, benne magamat, olyankor talán jobb színész vagyok. De amikor azt nyújtom, amit addig is tudtam… például a Bolha a fülbe című akármiben marháskodtam, élveztem, siker is volt, de magamban tudtam: „Zsolti, ezért neked nem volt érdemes Pestre jönnöd.” De amikor a Roberto Zuccót csináltuk, akkor már igen. Nem így szoktam feltenni a kérdést: jobb vagyok-e. Az a kérdés, jó-e az, amit csinálok. Sokszor eszembe jut, hogy abba kéne hagyni.
– Nem fogod abbahagyni.
– Gondolod? Néha olyan kilátástalan az egész. Amikor azt érzem, hogy több erőt, több energiát kéne beleraknom abba, amit csinálok, és nem megy. Ilyenkor megkérdezem, miért is csinálom én ezt az egészet! A közönség, mondhatjuk, kedvel, a kritika is inkább. Vagy ha le is írják, hogy „Trill Zsolt évek óta nem csinál semmit”, az nem érdekes, mert nem igaz. Érzem én belül, mikor vagyok jó, és mikor nem. Mélyebb érzésről beszélek én most… talán azt kéne csinálni, hogy elfelejteni mindent, amit eddig csináltunk, elvonulni, és nulláról kőkeményen újrakezdeni. De nem egyedül. Egyedül mit csináljak?! Nem dumálni, mint én most, hanem csinálni. Nehéz, nagyon nehéz. Az az egészben a legizgalmasabb és a legfájdalmasabb is, hogy megnyered és elveszíted a pillanatot. Videón vagy televízióban visszanézni a színházat? Marhaság. Az akkor ott vagy megtörténik, vagy nem. És azonnal múlttá válik. Nincs többé, elvész örökre. Ez a színház tragédiája. De ez benne a jó is, mert különben nem tudnánk továbblépni.
– Továbblépni, menni előre.
– Igen.
Az interjút készítette:
Bérczes László