Sehol sem látni ebben a féktelenségre csábító műfajban ilyen finom, elegáns, esztétikailag delikát tobzódást.

Tim Rice és Andrew Lloyd Webber hetvenes évekbeli kultmusicalje máshol (Nyugaton persze) csak mozgalmi krédó volt, de nálunk betiltott alternatív és protesztdarab. Máshol a hippimozgalom antikonform szabadelvűségét, nálunk a párthatalom bornírt diktatúráját tükrözte. Amíg nem játszhatták, a visszájáról, amikor már játszhatták, a színéről, a bibliai történet, a „vallási téma” legalizálásának kijáró diadallal. A hatalom, mint annyi másban, ebben is ostobának és tehetségtelennek bizonyult. A Jézus Krisztus Szupersztár nem áhítatos keresztényi apoteózis – nem véletlen, hogy egyházi körök kezdetben nem nézték jó szemmel -, hanem profán emberi West End- vagy Broadway-történet, érzelmes, meghatott, szemtelen és ironikus egyszerre, ahogy az már arrafelé megszokott. Egy társadalmi mozgalom belső meghasonlásáról szól, gyakorlatilag az eszmény és a valóság diszkrepanciájáról, a közöttük megnyíló szakadékról, amelyet csak a megbuktatásával, vezetőjének likvidálásával lehet betemetni, s szellemét az emberáldozat árán örökérvényűvé és halhatatlanná tenni. Kétségkívül nem volt, és kockázat nélkül kimondható, már soha nem is lesz hatásosabb ideológia az emberiség történetében, mint a Krisztus-hit – a mozgalom történetének szórakoztató színpadra való átültetése és maga a mű kongeniális. (Nálunk megpróbálták utánozni, az István, a király sikerrel kopírozta és honosította a sémát, igen tehetséges darab, csak épp a lényeget nem értette meg, azt, hogy a Szupersztár nyers, egyenes, antikonform és civil, nincs hátsó szándéka és sanda üzenete, nem akar semmiféle átmeneti hatalomnak nyalni, hogy aztán hatalomváltáskor antinyalásnak állítsa be. Az István, a király már a bemutatása idején is, azóta pedig sokszorosan megszenvedte a múltat és jövendőt, azt, hogy zenés szórakoztatás helyett nemzeti révületben fogant sorsdrámának kellene tekintenünk.)

Varga Lajos és Csengeri Attila / Schiller Kata felvétele

A Szupersztár viszont megmaradt szuper-Broadwaynek, és a Madách Színház társulata maximálisan ebben a szellemben reprodukálta. A hippimúlt már régmúlt, értelmetlen lenne felidézni, ha csak úgy működne, életképtelenségét bizonyítaná. A rendező Szirtes Tamás kortárs darabként fogta föl, színházi értelemben mást nem is tehetett, ami azt jelenti, hogy oda adaptálta, ahová való: a professzionalista zenés szórakoztató színházba. A Madách Színház ma a legprofibb musicalhely – eddig egyetlen máshol készült produkció ugrotta meg ugyanezt a mércét, A vámpírok bálja-stagione, amelyet a Magyar Színház fogadott be alkalmi blokkokban. Szirtes és stábja nemcsak a technikai lebonyolítás, a laza, könnyed, gördülékeny előadás-lebonyolítás mesterei, hanem makulátlan ízlésű (újra)alkotók is. Sehol sem látni ebben a féktelenségre csábító műfajban, amelyet a látványosság éltet, ilyen finom, elegáns esztétikailag delikát színpadi tobzódást. Sehol egy harsány, durva, ordító effekt vagy agresszív technikai túlhabzás, nincsenek észveszejtő füstködök, szédülten értelmetlen emeltyűk, sikercsiholó gagyik – mindehhez máshová kell menni -, az ízléstelen tévéshow-k, csiricsáré szappanoperák és országszerte látható szemfényvesztő zenés vackokhoz képest a Madách Színház mindenkori közönsége vizuális kultúrtanfolyam részese a popularitásban. Nyilván vannak, akik musicalben (vagy operettben) is szeretik a nyersebb, valóságközelibb, groteszkkel megstuccolt kritikai szemléletet, az egykori „Kaposvár-modellt” – magam is közéjük tartozom -, de ez nem zárja ki a reflektáltság nélküli kalidoszkóp-színház élvezetét, amennyiben színvonalat produkál.

Szirtes ezúttal is szabad kezet kapott az önálló szcenírozásra, és élt is vele. A díszlettervező Rózsa István filmes effekteket használ. Könnyedén sikló monitorvásznak ereszkednek-emelkednek eltérő színpadi magasságban és mélységben, külön képernyőkként vagy közös felületként, amelyekre dinamikus (mozgó) hátteret vetítenek, például a jeruzsálemi bevonuláskor az elsuhanó, vetített városfalak közé zárt tömegmozgás gyors haladásnak tűnik. A változatos architektúrákat vagy tájakat vizionáló képek egyszerűek és nagyvonalúan hatásosak A gyakori és gyors változások pillanatok alatt teremtenek új helyszínt, a gazdaságosan használt színpadtechnika pedig revüszerű káprázattal hozza be az épített elemeket, például Heródes music hall jelenetének emelvényét. A kétoldalt begördülő magas traverzek vertikális játéktérrel bővítik a színpadot, ez is villanásszerűen változik. A Romhányi Nóra tervezte ruhák pompásak és ízlésesek.
A drámai hatásoknál – vagy mondjuk így: a közvetlen pszichofizikai drámánál – erősebbek a szcenikailag előállított revühatások, másképpen szólva a stilizációk, de ez is felfogás kérdése. A megkorbácsolás-jelenet például koreografált és képzőművészeti: a test makulátlan marad, csak a proporcionált monitorháttér felületén jelenik meg minden ütésre egy újabb, vastag vércsík, míg a végére a vörös szín betölti a teljes vásznat. A színészet is inkább vokális és emblematikus, mint fizikális-gesztikus és személyes. (A három premier közül a középsőt láttam.) A veterán Jézus Csengeri Attila – a 90-es évek elején a Rock Színházban játszotta a szerepet – a darab elejétől az ikonografikus figurát játssza, a szkeptikus, lemondó, halálra készülőt. Több bágyadtság van benne, mint energia, a szólamot jól bírja, de karizmatikusnak nem mondható. Júdásként – a darab legjobb szerepe – Varga Lajos energikus és motorikus, viszont keveset érzékeltet a karakter tragikus alkatából, inkább rossz jellem, mintsem vívódó hős, aki önmagával is el akarja hitetni, hogy jót akar, és szükség van az árulására. Balogh Anna szende és ártatlan Mária Magdolna, eredeti foglalkozása nem hagyott nyomot rajta. Nagy Sándor kiaknázza Heródes ziccer-számának sikerlehetőségeit. Sasvári Sándornak Pilátusként kopik a hangja, de még elmegy. Miklós Tibor alaposan átfésülte régi szövegét, az új természetesebbnek hat, és általában még érteni is. Kórus-tánckar a helyén, a zenekar szimfonikus hatást ér el, ahogy egy nagyszínházban illik.
A Pesti Broadway még mindig az Erzsébet krt. 29-33.

Tim Rice – Andrew Lloyd Webber: Jézus Krisztus Szupersztár

Fordította: Miklós Tibor. Díszlettervező: Rózsa István. Jelmeztervező: Rományi Nóra. Zenei vezető: Kocsák Tibor. Koreográfus: Tihanyi Ákos. Dramaturg: Zöldi Gergely. Vezényel: Kocsák Tibor / Silló István / Zádori László. Rendező: Szirtes Tamás.
Szereplők: Csengeri Attila / Feke Pál / Tóth Attila; Serbán Attila / Száraz Tamás / Varga Lajos; Balogh Anna / Gallusz Nikolett / Polyák Lilla; Posta Victor / Sasvári Sándor / Venyige Sándor; Ádok Zoltán / Nagy Sándor / Szerednyey Béla; Csórics Balázs / Kőrösi András / Szvétek László; Arany Tamás / Klinga Péter / Pankotay Péter; Barát Attila / Merán Bálint / Nagy Balázs; Németh Gábor / Sánta László /Szentirmai Zsolt, Ladinek Judit, Molnár Szilvia, Váradi Viktória / Baranyai Annamária, Végvári Eszter, Wégner Judit; Berecky G. Zoltán, Borbély Szilárd, Ekanem Bálint Emota, Miskovics Róber, Mizsei Viktor, Sándor Dávid; Nyári Darinka, Ress Hajnalka.

Madách Színház, 2010. szeptember 18.