A negyvenöt évvel ezelőtt írt darab olyan szakaszhatár az angol színműirodalomban, mint az egy évtizeddel ezt megelőző Osborne-dráma, a Dühöngő ifjúság volt.

Ideális a helyszín: Adriana Grand mintha eleve a Gyulai Várba tervezte volna a Román Színházi Szövetség, az UNITER idei fődíjas előadását. Az alapdíszlet három fő eleme mellett főszereplővé vált a XV. század elején épült téglaerődítmény. A színpad bal hátsó traktusát nézőtérrészlet foglalja el, itt ücsörög a két címszereplő, és végeérhetetlen fej vagy írást játszik. Jobb elöl a színpadsíkkal párhuzamosan állított, valójában csak az előadás második felvonásában szerephez jutó, hatalmas fém fiókos „doboz” áll, amely hivatalok vagy orvosi rendelők irat-, illetve kartotéktartó szekrényére éppúgy hasonlít, mint bonctermi hűtőkamrára (ez utóbbi funkciót be is tölti a darab folyamán, de ezekbe a fiókokba, mint szűk kabinokba préselve utaznak a szereplők Angliába is). A kettő között, a színpad felezővonalában vörös bársonyfüggöny, amelyet facsörlő segítségével húz fel és le két színházi tűzoltó. A darabbeli színészcsapat a nézőtéren át közlekedik a színpadra, s a mű alapjául vagy hátteréül szolgáló Hamlet többi szereplője a vár nyitott folyosóin, lépcsősorán jelenik meg, illetve távozik.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a rendező, Victor Ioan Frunza˘ számára a központi helyszín a színpadon lévő színpad, ahol keveredik két darab, két világ, és eldönthetetlen, hogy mi a valóság, és mi a játék. Hiszen Tom Stoppard színpadi műveinek – ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halottnak is – a lényege az eldöntetlenség, a filozófia és bohóctréfa egymásmellettisége, az enigmatikusság, a játék, s mi lenne ehhez a legalkalmasabb terep, ha nem a színpad.

Balázs Attila (Guildenstern), Faragó Zénó (Hamlet) és Katona László (Rosencrantz) Koncz Zsuzsa felvétele

A negyvenöt évvel ezelőtt írt darab olyan szakaszhatár az angol színműirodalomban, mint az egy évtizeddel ezt megelőző Osborne-dráma, a Dühöngő ifjúság volt. Az 1967-es Old Vic-beli bemutató nem csupán a szerző karrierjét indította el, hanem egy új színházi fogalmazásmódot is meghonosított. A posztmodernt megelőlegező gesztus az, ahogy az író felhasználja Shakespeare Hamletjét és Beckett Godot-ját, no meg a különböző filozófiai idézeteket, töredékeket. Az alapötlet frappáns: nézzük meg, vajon ki az a két epizódszereplő, aki felbukkan a helsingöri udvarban, Claudius megbízásából spicliskedik, majd „szoros őrizetként” Hamletet Angliában végrehajtandó kivégzésére kíséri, de végül őrájuk vár a bitó. Kik ezek a kisemberek, hogy kerülnek a dán királyi udvarba, mi közük a nagypolitikához? – ezek a darab fő kérdései. Nyilvánvaló, hogy a két jelentéktelen figurának fogalma sincs, mibe keveredett, képtelenek átlátni a körülöttük zajló eseményeket, s jószerivel Hamlethez is alig szólhatnak.
Ám a darabnak van egy másik lényeges rétege is, ez pedig maga a színház. Ahogy Shakespeare-nél, Stoppardnál is fontos a városi színjátszók szerepe, akiket Hamlet az egérfogó-jelenetben céljai szolgálatába állít. De míg a Hamletben epizodisták maradnak, Stoppard a két címszereplővel azonos súlyt ad a tragédiajátszóknak. Vezetőjük, a Színész szembesíti rosencrantzguildensternt a valósággal, beveszi őket a truppba, együtt lépnek fel a király előtt, ám Rosnak és Guilnek a Hamlet-részletekben, illetve a társulattal játszott szerepei egyre jobban összekeverednek. Csak a végzetessé váló hajóúton ismerik fel, hogy mi lett volna a teendőjük, hogy nemet is mondhattak volna a megbízásra, „de valahogy elmulasztottuk” – summázzák békés egyetértésben.
Stoppard azonban nemcsak a Hamletra reflektál, hanem a Godot-ra is. A két szerencsétlenkedő mellékszereplő sok tekintetben olyan, mint Estragon és Vladimir. Az ő nevük is beszélő név, amelyek szintén lerövidülnek: ami ott Didi és Gogo, itt Ros és Guil. A Beckett-alakokhoz hasonlóan ők is állandóan filozofálnak, és viselkedésükben számos clown-vonás fedezhető fel. ők is útközben vannak, és többnyire várakoznak. Az újabb utasításokra, a konkrét feladatra, Hamletra, a behajózásra – és a halálra, amelyről annyit beszéltek, de amelynek korai bekövetkeztével nem számoltak.
Ma már nem jelent különösebb nóvumot a dráma többrétegűsége, az abszurddal rokon hangvétele, filozofikus gondolatmenete, ám amikor 1971-ben a budapesti Nemzeti Színház bemutatta az erősen megrövidített darabot, e folyóiratban két cikknek kellett megjelennie: a „szabályos” kritika mellett a másik szerzőjének az volt a feladata, hogy ideológiai magyarázatot adjon, miként kell értelmezni a szocialista eszmeiségtől eltérő gondolatokat. Pedig Marton Endrének a londoni bemutató külsőségeit hűséggel követő rendezése igencsak megszelídítette a darabot, a lila, csapott cilindert és gérokkot viselő főszereplőket eleve lükének, „felsült oktondinak” ábrázolta. Ugyanakkor nem kerülte el a színrevitel legnyilvánvalóbb csapdáját: két nagy formátumú színész, Sinkovits Imre és Avar István úgy tette főszereppé az epizodistákat, hogy elfelejtődött, kik is ők valójában. A Színészt Kálmán György alakította. Marton a másik kényes kérdésben is tévedett: a darab nem a Hamlet parafrázisa, és a Ros és Guil szemszögéből láttatott Shakespeare-mű részletei nem egy nagy tragédiáról tudósítanak, hiszen ők épp az események végzetes voltát nem ismerik fel. Márpedig a rendező a társulat számos jelentős színészével (őze Lajos, Ronyecz Mária, Sinkó László, meg a fiatalok: Szacsvay László, Blaskó Péter, Farkas Zsuzsa, Szersén Gyula s mások) igazi Hamletet játszatott.
A másik, emlékezetes produkciót 1994-ben a Kamrában mutatták be Máté Gábor rendezésében. Három évvel korábban ugyanott Zsámbéki Gábor rendezte meg a Hamletet. A két előadás ugyanabban a díszletben játszódott, s a két mű természetesen nagyon erősen és hatásosan reflektált egymásra. Hamletet Zsámbékinál a fiatalon meghalt Ternyák Zoltán, majd pedig Kaszás Gergő alakította, Máténál az akkoriban feltűnt Szabó Győző. A más nézőpontot húzta alá az is, hogy a Hamlet-részletek többi szerepében főleg civilek léptek fel, míg Rost Tóth József, Guilt Bán János, a Színészt Végvári Tamás játszotta.

Bandi András Zsolt a Színész szerepében Koncz Zsuzsa felvétele

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház műsorán is szerepelt már a Hamlet, mégpedig ugyanannak a rendezésében, aki most a Stoppard-darabot színre vitte. Ez esetben tehát magától értetődő a produkciók egymásra rímeltetése. A mostani előadás külön érdekessége, hogy az akkori Hamlet – Frunza˘ rendezéseinek visszatérő főszereplője, Balázs Attila – itt Guildenstern. Rost vendégként Katona László játssza, tehát a rendező – akárcsak annak idején Máté Gábor – a két figura felcserélhetőségét nem a külső hasonlóságukból értelmezi (hiszen a két színész alkata eléggé eltérő), hanem a világhoz való azonos viszonyukból. Természetesen az előadás középpontjában ők állnak, és a két kitűnő színész maradéktalanul megvalósítja az író által felállított paradoxont: Ros és Guil úgy válik főszereplővé, hogy mindvégig megmarad a valóságra érzéketlen, a tényekkel nem számoló, azokra mindig késve reagáló, a paternalizmusban magát jól érző kisembernek, az élet epizodistájának.
Frunza˘ felerősíti a Beckett-szálat, s a Ros és Guil semmittevését, csetlését-botlását, fej vagy írás játékát, színészpróbáló filozófiai levezetéseit és elmélkedéseit, egymás froclizását vagy veszekedéseit a Katona-Balázs páros a Godot-hoz (és Ionescóhoz is) mérhető abszurd komédiaként játssza – bravúrosan. A produkció egyik legfontosabb jelenete – amelyben a két eszköz-ember a Poloniust meggyilkoló Hamlet keresésére indul – nemcsak kettejük lényét s a köztük lévő viszonyt jellemzi tökéletesen, hanem a rendezés lényegét is, hiszen eldönthetetlen, hogy valójában milyen minőségben szerencsétlenkednek: rosésguilként, illetve a shakespeare-i vagy a színésztrupp által előadott Hamlet szereplőiként.
Ahhoz, hogy ez a bizonytalanság megszülethessen, a másik két síkot is hangsúlyossá kell tenni. Frunza˘ a tragédiajátszók és a Hamlet szerepeit főleg a megfiatalított társulat ifjú tagjaira bízta, ezért a színészek és a szerepek kora többnyire nem illeszkedik. Ennek is köszönhető, hogy a főszereplők drámája mögé egységes stílusú, stilizált, hangsúlyos, mégis kellően visszafogott „háttérvilág” került. Ebből a világból két alak emelkedik ki: a Színész és Hamlet. Az előbbit Bandi András Zsolt keserű, okos, cinikus, egyszerre önérzetes és a megélhetésért majdnem minden kompromisszumot vállalni kész embernek ábrázolja, az utóbbit Faragó Zénó egy lehetőségeitől megfosztott, energikus, okos és cseles hősnek, mai fiatalnak mutatja. Kicsit olyannak, amilyen Balázs Attila Hamletje volt. Ez is a két mű közös rendezői szemléletének érvényesülését erősíti.

Facebook Comments