Pennington nem engedi Shakespeare szellemét békében nyugodni, addig bújik ki-be a szerepekbe, míg a kabát alatt kirajzolódnak egy hús-vér ember körvonalai.

A Sweet William’s ghost (Édes William kísértete) című angol balladában a szerelmes lány sóhajtozást hall az ajtajánál. Kedvesének szelleme érkezett haza, aki csak akkor talál nyugalmat, ha a lány feloldozza ígérete alól.
Michael Pennington a Sweet William című monodrámában Shakespeare szellemét idézi meg töredékes életrajza, művei és néhány anekdota segítségével.
A színpadon egyetlen szék áll. Nem kifejezetten színházi előadást látunk, inkább a legtökéletesebb egyetemi előadást, ahol a professzor unalmas lexikonrészletek helyett árnyalt képet rajzol a szerzőről a téma mély és alapos ismeretében. Az ismeret vitathatatlanul alapos, hiszen Pennington egész életét Shakespeare-nek szentelte. Negyven éven át számos főszerepet játszott, számos darabot rendezett a Royal Shakespeare Companyben, a National Theatre-ben és az English Shakespeare Companyben, amit ő alapított 1986-ban Michael Bogdanov rendezővel, a produkció mögött pedig nagyjából húszezer órányi (három év) tanulmánymunka áll. Nem a művek megértéséhez akar közelebb vinni az alkotó életén keresztül, nem mesélni akar a bárdról, hanem a részünké tenni.

Michael Pennington Kiss Zoltán felvétele

Minden kétséget kizáróan még ma is Shakespeare-ből táplálkozik az európai színház, darabjait folyamatosan játsszák, minden rendező megpróbálkozik saját értelmezésével, meghatározza önmagának és színházának viszonyát a szerzőhöz. Pennington Shakespeare-rel való kapcsolatát személyes élményeiből (tizenegy évesen egy Macbeth-előadástól megilletődve vetette bele magát a szerző tanulmányozásába) és egy általánosabb színházi felfogásból közelíti meg, egyfajta időtlen értelmezést keresve, ami Shakespeare életrajzából és a korabeli hagyományokból áll össze. Az általa megjelenített karakterek nem egy adott időszak figurái, lenyomatai, hanem különböző típusú lélekzsákok.
Pennington felvonultatja a bárd életének fontosabb állomásait születésétől haláláig, de hosszabban a homályos elemeknél időzik el. Vajon Othello gonosz kísértője az író stratford-upon-avoni szülőháza mellett álló Jago ékszerbolt tulajdonosáról kapta a nevét? Lehet, hogy fiatal korában egy vándorszínésztrupphoz csatlakozott, ahol többek között egy Makrancos hölgy című darabbal is találkozott? Vajon a vígjáték hibáit felismerve írta újra? Ahhoz a színésztípushoz tartozott, aki néha-néha kirúgott a hámból, majd feleségét szerelmes versekkel próbálta kiengesztelni? Milyen hatással volt darabjaira, amikor Erzsébet királynőt I. Jakab váltotta fel a trónon?
Shakespeare kapcsán a színészetről, a színjátszás nehézségeiről is beszél, arról, hogy a színpadon átélt érzelmek gyakran valódibbnak tűnnek a megélteknél, vagy a színészek lealacsonyítják az érzelmeket, mert nem tudnak mit kezdeni velük a színpadon kívül.
Pennington gyakran hangsúlyozza, hogy Shakespeare magasan felette áll kortársainak, például az ünnepelt Robert Greene-nek és Marlowe-nak. Ezt azzal magyarázza, hogy a szerző beemeli műveibe a vidéki nyelvezetet is, a korabeli fennkölt stílust humorral és vaskossággal vegyíti, és darabjaiban a szegény ördögök világlátásukban rendszerint leiskolázzák a képzett udvari tudósokat.
Az előadásban elhangzanak részletek a Hamletből, az Antonius és Kleopátrából, a III. Richárdból, a Troilus és Cressidából, a Szeget szeggel-ből és a Téli regéből. Az idézetek beépülnek a szövegbe, ugyanakkor jóval többek egyszerű példáknál, Pennington lenyűgöző színészetébe is betekintést nyújtanak. A művész egy másodperc leforgása alatt ölti magára a legváltozatosabb karaktereket, legyen szó királyról, asszonyról vagy gyerekről, mintha csak ki-be bújna egy kabátból. Nincs szüksége semmilyen kellékre: testtartással és intonációval mindent képes megjeleníteni.
Leggyönyörűbb idézete a ritkán előadott Dicky (Gloucester Richárd)-monológ a VI. Henrikből és Thisbe „színház a színházban” szerepe a Szentivánéji álomból. Egyetlen előadásban sem láttam még Thisbe alakját ilyen pontosan megformálni. Az első mondatok még zavartak, mintha valaki életében először lépne a nyilvánosság elé, majd rátalál a színészetre és az amatőr játék profizmusára.
Pennington nem engedi Shakespeare szellemét békében nyugodni, addig bújik ki-be a szerepekbe, míg a kabát alatt kirajzolódnak egy hús-vér ember körvonalai.
•••
Penningtonnak az európai színház Shakespeare-hez való viszonyát boncolgató előadása után két zimbabwei színész és német rendezőjük arra vállalkozott, hogy az európai színházat afrikai hagyományokkal és motívumokkal ötvözze. Mindhárom fiatal Londonban lakik, ahol a különböző kultúrák egymás mellett élnek, és gyakran áthatják egymást. A nagy angol birodalom, amelynek Shakespeare valamikor a részese volt, mára inkább sokszínűségének és valamikori gyarmatai kulturális hatásainak köszönheti érdekességét.
A két fickó Zimbabwéból (Vakomana Vaviri Ve Zimbabwe) A két veronai nemes történetére épül, de az előadást végigkísérik az afrikai hangulatelemek.
A darab elején a két színész (Tonderai Munyevu és Denton Chikura) angolul és sonául foglalja össze a cselekményt. Később sonául énekelnek, Chikura kalimbán kíséri magát, majd törzsi táncot lejtenek. Ezekben a részekben mosódik leginkább össze az európai és afrikai színjátszás, és keveredésükből valami igazán friss és hiteles születik.
Minden szerepet a két nagyszerű színész alakít, még a kutyáét is. Bár színpadon mindig olcsó poén az állatok megformálása, Munyevu kilógó nyelvével, majd a rövid póráztól elkomorodó arcával nem alacsonyodik le a vásári komédiák szintjére. Kutya-karakterét emberi tulajdonságokkal ruházza fel.

Tonderai Munyevu és Denton Chikura Szkárossy Zsuzsa felvétele

Együttesen nevetségessé teszik és karikírozzák az udvarlókat s hölgyeiket, szolgáik előrelátását és bölcsességét hangsúlyozva. Chikura Júliát, Munyevu a szolgálólányt formálja meg legmulatságosabban egyetlen kendő segítségével.
A két beszélő nevű ifjú, Valentine és Proteus alakja csak kiindulópontul szolgál a barátság, árulás és szerelmi rivalizálás bemutatására.
Már régen is éltek a szerepösszevonás lehetőségével, az idei gyulai Shakespeare Fesztivál pedig bővelkedett az efféle produkciókban. Bea von Malchus VIII. Henrikjében egyedül formálta meg az összes karaktert, és Zsótér Sándor Hamletje a lehetőségekhez mérten ugyancsak összevonta az egyes szerepeket.
A zimbabwei fickók azonban nem minden esetben játszhatják ugyanazt a karaktert, ahhoz túl sok a szereplő, ezért néha felcserélődnek a szerepek, vagy a közönség soraiból hívnak „pótszínészeket”. A fonalat mégsem veszítjük el. Szerencsére rendelkezésükre áll Gyulán tartott színházi workshopjuk néhány résztvevője, akik készségesen vállalják az élő kellékek szerepét. A színészek és a közönség között amúgy sincs éles határvonal, még az erős színpadi lehatároltság ellenére sem. A színészek laza játékstílusukkal, folyamatos kiszólásaikkal beemelik a nézőket a cselekménybe. Sokszor úgy érezzük, csak egy szavunkba kerülne, hogy másképp alakítsák az eseményeket. Az előadás menetét megtörő kérdések és kiszólások nem hatnak V-effektként, tökéletes szimbiózist alkotnak a darabbal.
Minden nézőtéri történésre azonnal reflektálnak. Amikor megszólal egy telefon, Chikura összevont szemöldökkel teszi fel a kérdést: „miért szól a telefon, miközben én épp a nagymonológomat próbálom elmondani?” Az előadást leállítva elmagyaráznak egy dramaturgiailag homályos részletet, majd magyarra is lefordíttatják. Bár a feliratozás jól működik (sokkal jobban, mint a korábbi előadásokban), a két színész nem ad esélyt a technika ördögének, s többször a felirat-csík felé fordulnak, hogy meggyőződjenek róla, együtt halad-e velük. Ha végképp elbizonytalanodnak, rendezőjüktől (Arne Pohlmeiertől) kérnek megerősítést. Amikor megakadnak a történetmesélésben vagy a szövegben, a magyar feliratból próbálnak visszakövetkeztetni, de mindezt olyan természetes egyszerűséggel teszik, mintha a tévesztés szándékos lett volna.
A két művész fantasztikus színpadi jelenlétével betölti a teret, kellékeik és az előadás lelke elférnek egy régi kofferben. Ezzel járják a világot. A koffer mégis feneketlennek tűnik, mert bár csak egy szárítókötelet, számos színes kendőt és ruhadarabot tartalmaz, elegendő az egész színpadképhez. Ha következő előadásukat, a Hamletet is képesek ugyanezzel a bőrönddel eljátszani, érdekes lehetőséget kínálnak a magyar alternatív színházi válság megoldására.

Facebook Comments