Tudom, hogy olyan előadásokat is létrehozok, amelyekből soha nem jön vissza a befektetett tőke.

– Akkor találkoztam először a neveddel, amikor Eszenyi Enikő amerikai rendezéséről akartam publikálni kritikákat, s azt mondták, forduljak hozzád, a menedzseréhez. Meglepődtem, hogy valakinek menedzsere van, arra is gondoltam, hogy nyilván az amerikai produkció miatt volt erre szükség, az is felötlött bennem, hogy talán te is amerikai vagy. Ez 2004-ben történt. Azóta a színházi szakma megtanulta a neved. Úgy tudom, Eszenyivel indult a színházi pályád. Honnan jössz?
– Tizenkét éve kezdtem, addig nem foglalkoztam színházi területtel. Egyetemista koromban sokat jártam színházba, gyakran látogattam Kaposvárra…
– Színházszerető családban nőttél fel?
– A kultúra, a színház gyerekkoromtól fogva fontos volt; vasárnap délelőtti operabérletünk is volt természetesen, s mindezért hálás vagyok édesanyámnak. Közgazdasági pályára léptem, és orvosiműszer-kereskedelemmel kezdtem el foglalkozni; édesanyám orvos volt, s én itt éreztem leginkább otthon magam. A Medicor nevű állami orvosiműszer-kereskedő és -gyártó szocialista nagyvállalatnál dolgoztam. A cég abban az időben úttörő módszerekkel kísérletezett, próbált a világ kereskedelmi trendjeihez igazodni, harminc-negyven országban tartott fenn külképviseletet. Ennél a vállalatnál a fiatalok is utazhattak, világot láthattak, tanulhatták a szakmát, el lehetett jutni nagy világcégekhez.
– Te is e fiatalok közt lehettél?
– Igen, de ez nem volt unikum. Nagyon erős csapat volt ott, s aki keményen dolgozott, az lehetőséget kapott. Nem véletlen, hogy a ma piacon lévő egészségügyi cégeket legalább ötven-hatvan százalékban azok az emberek vezetik, akik itt együtt kezdték a pályát.
– Ezek szerint ez a szocialista korszak egy progresszív vállalata volt.

Orlai Tibor – Schiller Kata felvétele

– Igen, a lehetőségekhez képest és ahhoz alkalmazkodva tudott működni. Eltérő kultúrájú országokkal kellett dolgozni, s az embernek meg kellett tanulnia, mi az, hogy empátia. Hiszen más volt a tárgyalási metodika a Szovjetunióval, Kínával vagy Nigériával. Ez jelenlegi munkámban is igen fontos: megpróbálom az alkotók gondolkodását, szemléletét magamévá tenni és segíteni. Ezt ott tanultam meg.
– Mi történt a rendszerváltás után? Nyilván saját céget alapítottál.
– Egy orvosiműszer-kereskedéssel foglalkozó vállalatot, amely ma főleg műtéti technikával foglalkozik. A producerség és a műszerkereskedés két egymástól teljesen független tevékenység, pénzügyileg sem kapcsolódik össze; az egészségügyi terület bevételét sem fordítom színházi területre.
– Hogyan kezdődött a színházi működésed?
– Eszenyi Enikőnek, akivel véletlenszerűen találkoztam, szervezője lettem, nem menedzsere. A személyisége rántott bele engem az ő lemezkiadásába, de a művészet szervezési oldalához nem értettem. Vele hosszú éveken keresztül baráti alapon dolgoztam, a hátteret biztosítva. Én ezt ma is fontosnak tartom: nem tolom magam előtérbe, pusztán a hátteret akarom biztosítani, hogy az alkotók és a kiszolgáló apparátus a lehető legjobban teljesíthessen. Szeretek inkább úgy tekinteni magamra mint háttéremberre, nem mint producerre. Ezt a feladatot Enikő mellett tanultam meg, amiért örökre hálás vagyon neki.
– Semmi külföldi produceri tapasztalatod nem volt?
– Úgy nem, hogy tanultam volna, de a nyolcvanas évek végén fél évig éltem egy átlagos közép-amerikai kisvárosban, ahol nagy egyetem működött, színház viszont nem. Fél év alatt négyszer rendeztek a városban színházi előadást, két prózait és két musicalt. Akkor kezdődött nálunk is az átalakulás, és ott szembesültem azzal, hogy milyen irányok lehetségesek.
– Ha végigtekintünk az általad létrehozott produkciókon, igen sokféle előadást találunk, a palettád igen színes, mondhatni, vegyes. Sok műfaj, típus előfordul, szórakoztató, művészszínházi, sőt beavató színházi és gyermekelőadás is. A Thália Színházban játszott nyári produkciók és az alternatív Fédra fitness a KoMával elég messze vannak egymástól, mind műfajukat, mind a megcélzott közönségréteget tekintve. Ez a színes kínálat milyen filozófia szerint áll össze benned?
– Ha megnézzük az átlagközönséget, egyre jobban öregszik. Ezért amikor belefogtam a színházi munkába, elkezdett érdekelni, hogyan lehet majd elérni, hogy az emberek ne a tévé előtt üljenek, hanem inkább elmenjenek a helyi művelődési házba. Ezért elgondolkodtam, hogyan lehet olyan előadásokat létrehozni, amelyek egyszerre szórakoztatnak is, de minőséget is kínálnak, értéket teremtenek, de felvállaltan szórakoztatnak is, és ezáltal megmozgatják a közönséget.
– A minőségi szórakoztatás volna az a közös nevező, amely átfogja ezeket a produkciókat?
– Azt is látni kell, hogy én mint magánproducer a tömegkultúrát tudom szolgálni. De az nem mindegy, hogy annak melyik szeletét.
– A beavató színházi Kisded játékok a KoMával vagy a Fédra, a Chicago a HOPParttal kivétel.

Orlai Tibor – Schiller Kata felvétele

– A Fédra nyitott egy kaput. De e másfajta tevékenység anyagi bázisát az úgynevezett szórakoztató előadások adják. Ugyanakkor a szórakoztató előadásokban is törekszünk a gondolati igényességre, hiszen a másság, a kirekesztés témái jelennek meg bennük, akár a Hat hét, hat táncban, akár az Esőemberben.
– A Sírpiknikben is látsz ilyen gondolati igényességet? Vagy a Csókol anyádban? Elvileg persze rájuk lehet fogni, de azért ezeknek a gondolatoknak a megvalósulása, a kivitelezése igen szerény.
– Az például fontos gondolat, hogy miért maradnak egyedül negyven-ötven éves emberek, hogy lehet újrakezdeni az életet a múlt értékeinek megsértése nélkül. Szerintem fontos erről beszélni.
– A nagy téma azonban – akár az Esőemberben is – mégis valamilyen bulváros formában fejeződik ki, s a gondolati szándék megvalósulása már kérdéses.
– Persze, nem mindig sikerül. Ugyanakkor a közönség nagyon fontos számomra, és az is, hogy harminc év múlva is járjon színházba, nem feltétlenül csak szórakoztató darabokra, hanem mélyebbekre is, közelítve ahhoz, amit jobb híján művészszínháznak nevezünk. Egyébként nem nagyon szeretem ezt a megkülönböztetést.
– Nem tudunk pillanatnyilag jobbat mondani.
– Ha nincsenek a szórakoztató előadások, én nem tudok nyitni, mondjuk így, a Fédra fitness irányába. Az előadások jelentős részét szponzori pénzből hozom össze, és szponzorokat, akikkel reklámmegállapodásokat kötök, elsősorban a nagy közönségbázisú szórakoztató előadásokra találok. Keresztfinanszírozás útján teremtjük meg a bázist a kicsit eltérő, gondolatilag és akár formailag bonyolultabb, művészibb, A hét asszonya vagy az újabbak közül a Nemsenkilény, a Dolcsaja vita típusú előadásokra. A hosszú távú cél az, hogy a szórakoztató előadások közönsége nézze meg majd a művészibb előadásokat is.
– Nem illúzió ez?
– Ha illúzió volna, akkor nem vennék részt ilyen előadások megteremtésében. Akkor csak szórakoztatót csinálnék, amit szintén értéknek gondolok, ha minőségi. A teljesen „lila köd” előadások létrehozása nem magánproducer feladata…
– Most nem kérdezek vissza, hogy mi volna a „lila köd”, tegyünk úgy, hogy értjük…
– De fogalmazzunk másképp: feladata viszont a szórakoztató középről elmozduló előadások megteremtése.
– De hogyan lehet átmozgatni a közönséget?
– Az Esőember nézőközönségét, amelyet én a polgári középosztályként határozok meg, a Trafóban tartott előadásokra próbáltam szervezni, és vettek is jegyeket. Egy vidéki városban, ahol az előadásainkból bérleteket szerveznek, többféle produkcióból álló konstrukciókkal próbálkozunk, amelyben történetesen művészibb előadások is szerepelnek, mondjuk, tavaly a Sírpiknik mellett A hét asszonya Csákányi Eszterrel, idén az Esőember és a Fédra. Ez persze elég nehéz harc, és az egyetlen is vagyok a magánproduceri területen ezzel. Szeretném hangsúlyozni, hogy én szinte semmi közpénzt nem használok.
– Soha? Talán a KoMa-produkciókban volt…
– Utánjátszáshoz igen, de én mint Orlai Produkciós Iroda nem használtam közpénzt.
– Milyen szellemi és anyagi megfontolásból vettél részt egy olyan iskolai produkcióban, mint a Kisded játékok? Trafó, KoMa, iskolai produkció egy magánproducer létrehozásában – rendhagyó és, teszem hozzá, jóleső kombináció.
– A fiatalok közötti erőszak témáját fontosnak gondolom, nemigen beszélnek róla, pedig a jövő nemzedékei miatt erős társadalmi üzenete van. A szakemberektől megtudhattam, hogy alig van középiskola, ahol ne volna áldozata a fiatalkori erőszaknak. Nekem ez az előadás a téma szempontjából volt fontos. Vannak olyan kötelezettségek, amelyeket a polgároknak fel kellene vállalniuk, a civil szerepvállalás a mai társadalomban nélkülözhetetlen. Nem csak saját magunkkal kell foglalkozni. Én minden előadásban, amelyet létrehozok, hiszek. Elkötelezetten és igyekezetem szerint alázattal végzem a munkám, még ha hibázunk is. Semmit nem akarok letudni.
– Sajnos a végeredmény a Kisded játékok esetében vitatható volt. De a mentalitásod nem pusztán egy üzletemberé.
– Én nem az az üzletember vagyok, aki csak a számokkal törődik. Tudom, hogy olyan előadásokat is létrehozok, amelyekből soha nem jön vissza a befektetett tőke. Van olyan, amikor ezt vállalni kell, ezt tekintem én a saját társadalmi szerepvállalásomnak. Volt egy döbbenetes tapasztalatom, amikor rá kellett jönnöm, hogy mit jelent a társadalmi szerepvállalás. A Hat hét, hat tánc című előadásból csináltunk egy jótékonysági estet, amelynek a teljes bevétele az Anonym AIDS Szűrőszolgálatot támogatta.
– Milyen nagyságrendű pénzről beszélünk?
– A Tháliában 525 néző fér el, és mivel kiemelt előadás volt, 5000 forintért akartunk eladni jegyeket. Komoly összeg volt. Meghirdettük mint jótékony estet. Az emberek nem vették a jegyet, mert – ez az információ jött vissza – „az AIDS-eseknek miért fizessünk”. Ezután azt találtuk ki, hogy nem mondunk semmit, csak emelt helyárakat kérünk. Két hét alatt elfogytak a jegyek.

Orlai Tibor – Schiller Kata felvétele

– Rossz kép erről az országról.
– Meggyőzött arról, hogy az emberek felületesen ítélnek.
– Visszatérve például a Kisded játékokra, mennyire vagy őszinte magaddal és munkatársaiddal, az alkotócsapatokkal az előadások sikereit és kudarcait illetően?
– Nehéz kérdés. Nyilván az ember megpróbálja szépíteni a végeredményt. Eddig húsz-huszonegy előadás létrejöttében működtem közre, s talán egy-két olyan előadás volt, amit a mai fejemmel nem csinálnék meg.
– És az alkotóknak megmondtad?
– Igen, ez természetes.
– És dolgozol tovább velük?
– Projekt függvényében. Persze volt olyan, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, akkor kielemeztük, hol hibáztunk. A Kisded játékokban az volt a hiba, hogy egyszerre két igénynek akartunk megfelelni: a nagyszínpadnak is, ami technikásabb játékot kíván, illetve az iskolai verziónak is, azaz hogy tornateremben is működjön. Csak ezt a verziót kellett volna megcsinálni.
– Velük folytatod a munkát?
– Igen. Egyáltalán nem bántam, hogy az előadás létrejött, iskolákban sikerrel játszottuk, és ez volt a fő cél.
– Mennyire tartod fontosnak, hogy amikor létrejött egy produkció, a végtermék megítélésében a te véleményed is megjelenjék?
– Én a művészeti munkába, magába a folyamatba soha nem szólok bele. Amikor feláll egy alkotócsapat, a bizalmamat maximálisan élvezik, a paraméterek persze meg vannak határozva, ahogy mindenütt. Utána meg szoktuk beszélni, hogy milyen a végeredmény. Van olyan produkciónk, melynek a szakmai megítélése sem egyértelműen negatív, a közönség is szereti, én mégsem vagyok vele teljesen elégedett. De a Csókol anyád például jobb, mint ahogy fogadták.
– A közönség vagy a szakma?
– Is-is. Ezt olcsó bulvárnak tartják, pedig szerintem nem az. Persze probléma, hogy mikor nézi meg a szakma.
– Ez régi probléma. De magad is a premierre hívod meg a kritikusokat.
– Több abszurd elem van ebben a darabban, amit nem vettek észre. A mai kor hiszékeny, demagógiával könnyen félrevezethető társadalmának a tükre.
– Abszurd volna a Sírpiknik is, mégis elég bulvár.
– Igen, nem vitatom. Mégis ezek a kategóriák elég szűkek.
– Egyszer csak elkezdted fontosnak tartani, hogy kommunikálj a szakmával, megmutasd az előadásaid, elhívd a kritikusokat. Gyakran halljuk azt, hogy a kritika lényegtelen. Mit jelent neked, egy magánproducernek a kritika?
– A kritika esetében két fontos szempontom van. Nem megyek el a kritika mellett, mert kontroll, és van, amikor elgondolkodtat, továbbgondolok dolgokat. De fontos számomra az is, hogy megérti-e a kritika a szándékot, oda „helyezi-e” az előadást, ahova való. A kritika persze az elgondolkodtatóbb előadás, mondjuk így: a magas kultúra iránt érdeklődik, bár ezt a szót sem szeretem, de ez természetes. Viszont a színház a mai magyar társadalomban jön létre, ahol Brezsnyev vagy a peresztrojka a társadalom jelentős része számára üres szavak, nem jelentenek semmit – ezt most a Dolcsaja vita előadásunk kapcsán megtudhattuk. A színháznak tehát egy szélesebb réteget kell kiszolgálnia, még ha én próbálom is tologatni a határokat. Persze úgy, hogy ne legyen gagyi vagy hakni.
– Említetted, hogy Kaposvárra jártál ifjúkorodban színházba. Ez a szórakoztató színházi színvonal lebeg a szemed előtt?
– Igen, határozottan ez. Magas színvonalú szórakoztató színház. Azt hiszem, sikerült nem egy ilyen produkciót létrehozni. A Hat hét, hat tánc ebbe illeszkedik, A Színikritikusok Díját is elnyerte, és a kétszázötvenedik előadásnál tartunk, tehát közönségsikere is van. A Férfi és Nő a Básti-Udvaros-Cserhalmi-Kulka négyessel, Dés László vezetésével hasonló kezdeményezés volt. De nem mindig születik, mondjuk így, „elszálló” előadás.
– A Tháliában bemutatott szórakoztató előadások talán kevésbé azok. Az alapanyag-választás is lehet eleve akadály.
– A Sírpikniket például „felső” bulvárnak tartják, én viszont nem bánom, hogy létrejött, a téma és a csapat miatt sem. Én nem kész alkotócsapatokat foglalkoztatok, hanem olyan művészeket, akik ritkán vagy soha nem dolgoztak együtt. És számomra megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhatom ezekkel a nagy formátumú művészekkel.
– Mikor volt a pályádon az a pillanat, amikor az első saját forintoddal jelentél meg egy produkcióban?
– Ez sem egy hirtelen váltás vagy egy pillanat volt, hanem folyamat, de logisztikai szervezőből producer a Hat hét, hat tánccal lettem, 2006-ban. Azonban ma sem vagyok minden színházi előadásban producer, van, hogy csak segítek partnerként, mert fontosnak tartok valamit, mint például idén a HOPPart Chicagójában.
– Ebben mit tartottál fontosnak? Szakmai befektetésnek gondolod?
– Nagyon tehetséges csapatnak tartom a HOPPartot, de nem gondolom, hogy ez efféle befektetés volna. Másrészt számomra lényeges, hogy egy zenés-szórakoztató darabot hogyan lehet másként megcsinálni, mint a jól bevált recept szerint. Nagyon érdekelnek a nem hagyományos utak. Én magam sem haladtam kitaposott ösvényen, hiszen szerénytelenül állíthatom, hogy a magánproduceri tevékenységet én kezdtem itthon építeni. Természetesen vannak mások is. Most valamiért, egymástól teljesen függetlenül két autizmussal foglalkozó előadás született, egyik kereskedelmibb, a másik művészibb. Ez a kérdés is foglalkoztat.
– Gondolom, egyre többen keresnek meg, és ahogy szűkül a finanszírozási keret, egyre gyakrabban fordulnak majd a magánszektor felé, hozzád is. Minek alapján döntesz arról, hogy mibe szállsz be producerként?
– Ha érdekel a megkeresés meg az alkotócsapat, amelyet ennek révén össze lehet hozni, foglalkozom vele. Ha „csak” egy tuti, sikerorientált, akár biztos anyagi haszonnal kecsegtető produkció, de olyan, amivel nem tudok azonosulni, lemondok róla. Ez igaz a különlegesebb darabokra is: fontos az, hogy a vállalkozás engem is megérintsen, és ne csak üzleti kérdés legyen. De soha nem döntök egyedül, nem vagyok mindenható. Továbbá vannak fontos munkakapcsolataim írókkal, Parti Nagy Lajossal és Tasnádi Istvánnal. Nem dolgozom viszont celebekkel. Azt szoktam mondani, hogy Prézli, a kutyám az egyetlen celeb, merthogy őt egy tévéműsorból fogadtam örökbe, bár nemigen nézek tévét, nem érek rá.
– Egyébként mennyit dolgozol?
– Tizenkét-tizenhárom órát.
– A héten, mondtad, díszletállítás van, elfoglalt vagy. Meglepődtem, hogy ezen is részt veszel.
– Mindig jelen vagyok ebben a szakaszban. És odaállok díszletet rakni, ha kell, ez számomra egyáltalán nem degradáló.
– Korán kelő vagy?
– Igen.

Orlai Tibor – Schiller Kata felvétele

– Hasonlítasz Lopahinhoz Csehov Cseresznyéskertjéből. ő is korán kel, sokat dolgozik és vállalkozik. Visszatérve a celebekre…
– Kerülöm ezt a formát, hiszen más az értékrendem. Nem állítom, hogy a celebek közt nincs érték. De ma nagy formátumú színészeket az elektronikus médiában nem nagyon látni. Én még naponta láthattam a nagyokat a tévében, de egy mai fiatal nem nagyon ismeri a színpadi művészeket.
– Mit nevezel sikeres színházi vállalásnak, vállalkozásnak?
– Nyilvánvalóan egy kétszázötvenedik előadásnál tartó produkció sikeres anyagilag. A Férfi és Nő is sikeres volt, ennek azonban az volt a többletértéke, hogy egy egész ország hallhatott erről az eseményről. Ez is befektetés, hozzátartozik a cég úgynevezett brandimidzséhez. Tehát ilyen értelemben nemcsak az számít, csörög-e a pénz. A Sírpiknik is lehet sikeres idéntől, sokat játsszuk vidéken. Nyilván fontos kérdés az, hogy egy produkcióban milyen mértékben van jelen a szponzori pénz, és milyen mértékben kell saját tőkét beletenni. Az Esőember, amelyben csupán médiaszponzorok vannak, a többi pénz a sajátom, száz-százhúsz előadás után lehet nyereséges. Azért ez elég kockázatos.
– Ekkora előadásszámot nem könnyű produkálni. Mennyit fektettél bele?
– Ez körülbelül húszmilliós nagyságrend. Egy kevesebb szereplős előadás nyilván olcsóbb.
– Hogyan keresel szponzort?
– Ez igen bonyolult téma. Kultúratámogatásra olyan cégek kaphatók, amelyek brandimidzs-építési korszakukban vannak. Amikor valaki már terméket akar forgalmazni, a kultúra kevéssé jöhet szóba. Tíz-tizenkét éve a mobilcégek nagy kultúratámogatók voltak, mert ez hozzátartozott a brandimidzs-teremtésükhöz. Ma már a különböző csomagjaikat adják el, és nem kell a cégük nevét ismertté tenni. Bankok, biztosítótársaságok számára fontos ez, tehát ők áldoznak a kultúrára. Ha egy közönségdarabot hozok létre, könnyebb a dolgom a szponzorokkal, művészszínházi munka esetében nehezebb, hiszen az szűkebb réteghez jut el.
– Nagyon furcsa, hogy a színház állami fenntartója nem képes különbséget tenni a közönségdarabok, a szórakoztató színház ÉS a művészszínház között. Te mint magánbefektető viszont úgy beszélsz, mintha mindig pontosan tudnád, hogy mibe fogsz bele. Az állam, amely bizonyos értelemben szintén üzleti szereplő, mégsem képes ebben eligazodni. Szerinted ennek mi az oka?
– Más lehet a szemléletmód. Én valóban az első pillanattól fogva érzékelem, hogy mekkora közönségnek szól a készülő előadás, lehet-e közönség- és üzleti sikere vagy sem.
– De akkor az állam miért nem tudja mégsem? Vagy nem akarja tudni? És gyakran maguk a színházak is tiltakoznak e kettő szétválasztása ellen.
– Szerintem a színház ma nagyon keresi a helyét Magyarországon. Ahogy a kultúra egész területe is, de például az egészségügyben sem…
– … amelybe eredeti szakmádnál fogva szintén belelátsz…
– …történt meg egy igazi rendszerváltás. Az alapstruktúrák ugyanazok. Bizonyos döntéseket meg kellene hozni, jobban szétválasztani a szórakoztatást a szűkebb rétegeknek, szűkebb piaci szegmensnek szóló színházaktól. Ezt fel kellene vállalni. És mindkettőre nagy szükség van, egyik sincs a másik nélkül. Hogy e kettő közeledjen egymáshoz, nézetem szerint ez volna a legfontosabb. Az államnak a minőségi tömegkultúrát támogatnia kellene, hiszen ez is nevel, gondolkodtat. Ez szembemehet az olcsó, rossz minőségű tömegkultúrával, ami főleg a tévéből jön. De ahhoz a struktúrát nem ismerem eléggé, hogy arányokról beszéljek.
– Volt benned vágy, hogy belépj a struktúrába?
– Nem. Az már megfogalmazódott bennem, hogy nem volna rossz, ha lenne egy állandó, biztos játszóhelyünk, hiszen így nehéz dolgoznunk, hogy minden nap máshol lépünk fel és próbálunk. Ez közvetlen kollégáim áldozatvállaló munkája nélkül elképzelhetetlen lenne.
– Egy színházról beszélünk?
– Inkább úgy fogalmaznék: egy játszóhelyről. Két, egy nagyobb és kisebb színpaddal rendelkező helyről, az előbbin a nagyobb közönségnek szánt, az utóbbin a kísérletezőbb produkciók kapnának teret. De rengeteg mindent meg kellene fontolni ehhez, és nyilván teher is volna. Végig kell gondolni majd, elérkezett-e odáig az én tevékenységem, hogy ezt felvállaljam, hiszen ez döntő volna, ezzel más szempontból is belépnék a szcénára.
– Mivel tehetséges szervező és producer, üzletember vagy, nem próbáltak meg becsábítani egy színházba produkciós vezetőnek?
– Mivel nekem kialakult tevékenységem, előadásaim vannak, ha ez egyáltalán felmerülne, az összeférhetetlenségen is el kellene gondolkozni. De egyetlen munkatársam sem tekint engem szimplán üzletembernek.

Facebook Comments