Az eltérő mediális technikák okos kihasználása a perspektívák izgalmas, feszesre komponált táncát eredményezi.

Az óra, amikor minden olyan, mintha. Ez a mondat lehet a Schauspielhaus Graz és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciójának tudatalattija. Egy előadás, ahol a fikcionalitást erősítőre kötik. Ráadásul, mindjárt kettőre. Mindezt pedig Handke miatt, Bodó Viktor irányításával. Valószerűség és képzelet egymásba fonódó játéka ez, ahol a mindennapos események premier plánba kerülnek, és ahol ennek résztvevői egyszerre főszereplők és statiszták.
Peter Handke Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című, 1992-ben született egyfelvonásosával egy csapásra dekonstruálta a dráma műfaját, hiszen megírt egy átlagos téren játszódó, mintegy 450 szereplős eseménysort, párbeszédek nélkül. Ezzel a gesztussal az előre megírt szöveg helyébe egy beszéd nélküli rituális koreográfiát illesztett, amely a mindennapos helyszínnek köszönhetően dinamikusan ingadozik világiasság és szakralitás között. A szereplők leginkább a középkori misztériumjátékok névtelen, ámde tipikus – egyénített vagy árnyalt jellemmel nem rendelkező – résztvevőire hasonlítanak: felvillanó figurák ők, akik véletlenül összefutnak ezen a közösségi színtéren, majd gyorsan odébb is állnak. A grazi Schauspielhaus és a Szputnyik közös előadásának azonban nincs sok köze a fent említett Handke-darabhoz, bár a címük kétségkívül azonos. És persze a feeling is (vö.: A per „miatt” létrehozott Ledarálnakeltűntem). A Bodó-féle Az óra, amikor…– nem meglepő módon – egy közel húsz évvel későbbi átirat, amelyben az eredeti történet szereplői megváltoznak, és a metafizikai, (művelődés)történeti alakok (a mózesi figurától egészen Papagenóig) helyét a mindennapok hősei veszik át: pincérnők (Koblicska Lőte), hivatalnokok (Sophie Hottinger), villany- és csatornaszerelők (Sebastian Reiss), üzletasszonyok (Hay Anna) és -emberek (Jan Thümer), orvosok (Steffi Krautz), teremőrök (Thomas Frank), sportolók (Téby Zita). Egymásnak ütközve tülekednek a színen, mindegyik siet valahová, mégis egyhelyben forog saját, belső ritmusára. Az ő történeteikről mesél az előadás, hirtelen összefonódó, majd ugyanolyan gyorsan elszakadó személyes világaikról, melyek legyenek bár banálisak vagy megszokottak, mégis éppen ezek az unalomig ismert típusok a főszereplők. És tényleg, mintha az „életem filmje” kifejezés metaforikus voltából hirtelen egészen konkrétba fordulna, és megteremtene egy operatőrt (Christian Schütz) és asszisztensét (Andreas Kolbabek), akik rendíthetetlenül forgatják a mindennapok (hol kis-, hol nagyköltségvetésű) road movie-ját.

Jelenet az előadásból / Peter Manninger felvétele

Ez a filmes stáb adja meg Bodó rendezésének fonákját: a színpad fölött függő kivetítőn folyamatosan láthatóak a színpadon éppen történő események, de kizárólag az operatőr kamerájának egyedi szemszögéből. Ez az ötlet formaként is jól működik, hiszen folyamatosan kettőzi a perspektívát, miközben reflektálja is ezt a kettőzést. Így egyszerre lehetünk kint és bent, átvitt és konkrét értelemben egyaránt, hiszen a kamera sokszor a nézőtérről láthatatlan helyszíneket, szereplőket mutat meg. Fontos, hogy a videokamera és a szimultán kivetítés használata szervesen beleépül az előadásba, valós színházi funkciója van, nem puszta aláfestés vagy dekoráció (ahogyan azt olyan gyakran lehet tapasztalni „videokamerás” színházi előadásokban). Az eltérő mediális technikák okos kihasználása a perspektívák izgalmas, feszesre komponált táncát eredményezi. Ráadásul ennek segítségével nagyszínpadi viszonylatban is lehetséges finomabb hangsúlyokkal dolgozni (pl. Gera Marina „sminkelése” a mosdóban). És ha már nagyszínpad: a Bodó-féle világnak határozottan jól áll az is, ha kikerül a kamaratérből – ezt az utóbbi évek magyarországi rendezései csaknem elfeledtették, hiszen a 2006-os Katonás A nagy Sganarelle és Tsa vagy a 2007-es nyíregyházi Fotel óta nem lehetett Bodót itthon nagyszínpad közelében látni.

A színpadi és filmes szint összekapcsolódása metateátrális elemek sorozatát is megidézi, így a színpadi tér implicit fikciós keretében válik hangsúlyossá a filmfelvétel nagyon is nyilvánvaló fikcionalitása, mint mikor a motorbaleset utáni esés effektjei (a legyezés, vagy a hát alá csúsztatott guruló kocsi) csupán a színpadon láthatóak, a kivetítőn már-már valósnak (szélnek és levegőben való repülésnek) hatnak. És míg a színpadon berendezett dobozvilágokat látunk (díszlet: Pascal Raich és Bodó Viktor), addig a kamera olyan helyszíneket mutat – szobabelsőt, kávézót, vonatkabint, liftet, toalettet, kiállítótermet -, melyek nem látszanak különbözni mindennapi „díszleteinknél”. Ugyanakkor tudható, hogy mindez csak pár doboznyi élet, melyet jól működő zenei sablonok, aláfestések kísérnek (zene: Klaus von Heydenaber és Keresztes Gábor). A bizarr jelenetfüzéreket és pillanatokat látva – mint Fábián Gábor drogfüggőjének lecsukódni nem akaró szemei, Jankovics Péter pszichedelikus klipekben végződő álma, vagy a barokk operadívának öltöztetett Pető Kata szoknya alól előbukkanó patás lábai -, talán még Handke is örülne. A magyar közönség mindenesetre hallhatóan így tett a Nemzetiben.

Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról (Schauspielhaus Graz – Szputnyik Hajózási Társaság)
Átdolgozta: Bodó Viktor. Dramaturg: Veress Anna, Andreas Karlaganis. Látvány: Bodó Viktor, Pascal Raich. Jelmez: Nagy Fruzsina. Zene: Klaus von Heydenaber (zeneszerző), Keresztes Gábor. Operatőr: Christian Schütz. Kameraasszisztens: Andreas Kolbabek. Rendező: Bodó Viktor.
Szereplők: Fábián Gábor, Thomas Frank, Gera Marina, Hay Anna, Sophie Hottinger, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Steffi Krautz, Pető Kata, Sebastian Reiss, Martina Stilp, Szabó Zoltán, Téby Zita, Jan Thümer, Tóth-Simon Ferenc, Andrea Wenzl. Zenészek: Klaus von Heydenaber (zongora), Nitzan Bartana (hegedű), Maria Serafin (gordonka).

Nemzeti Színház, 2010. október 15.

Budapesti Őszi Fesztivál