…vennénk az adást a korrupt államférfiról, élveznénk a gyarlóságok kigúnyolását, de az első felvonásban valahogy nincs időnk röhögni.

Időszerű nálunk Plautust játszani. A jeles és leleményes ókori színházi vállalkozó görög komédiákat „rómaiasított”, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy azok kifinomult szellemével traktálja agyon a nézőt. Róma ugyanis Plautus idejében kezdte meghódítani Hellászt, és mint tudjuk, a hódítók első dolga a hódítás kezdetén általában nem a klasszikus kultúra beszippantása. Plautus – jó üzletemberként – nem az eleganciát vette át a mintául szolgáló görög újkomédiákból, hanem a helyi igényeknek megfelelően, vulgáris vaskossággal, obszcenitással felturbózta a fordulatos cselekményvázakat. A rómaiak akkor a görög darabok kulturális környezetét, utalásrendszerét sem érthették, viszont már szerettek színházban jókat röhögni. Plautus után jó másfél évszázaddal be is köszöntött a római kultúra aranykora, lehet, kábé nekünk is ennyit kell várnunk, hogy európai színvonalú színházi életünk legyen.
Ez utóbbiért egyébként Debrecenben mostanság sokat tesznek, az ez irányú kísérletezés egyik eredménye a Silló Sándor rendezte Két bögre kincs című kettős Plautus-duplikátum is. Kettős, mert az Aulularia (A bögre) és a Trinummus (Három ezüst) című darabokból van összegyúrva, és duplikátum olyan értelemben is, hogy nemcsak Plautus-darabokat, hanem Plautus-módszereket is másol.
Plautus-módszer például két darab összeolvasztása (ő maga is szívesen alkalmazta). A Plautus-darabokra jellemző a nyers, népi humor, az ura eszén túljáró, agyafúrt szolga motívuma, a kiszólogatós kapcsolattartás a publikummal, ritmusváltások a verselésben és a cselekmény pergetésében, zenés, énekes számok, jelenetek előadásba szövése – mindezek Silló rendezésében is megtalálhatók. A két felvonásos este rendezői koncepciója alaposan át van gondolva, az előadás minden pillanatát racionális építkezés jellemzi, Silló a szöveg minden részletét behatóan ismeri, hiszen ő maga írt a két darabból egyet. Valami mégis (talán éppen a túlzott racionalitás miatt) hiányzik a produkcióból: főleg az első felvonásban nehezen teremtődik meg az igazi, spontán tetszésnyilvánítást kiváltó vígjátéki hangulat.

 

Kiss Gergely Máté és Csikos Sándor / forrás: www.csokonaiszinhaz.hu

Ennek oka elsősorban az, hogy a nézőnek folyamatosan rengeteg információt kell feldolgoznia: a Fényűzés (Oláh Zsuzsa) prológban tárja nyilvánosságra az előtörténetet, de a színészek is sokat magyaráznak, következtetnek, elemeznek, régen történteket mesélnek, mindezekre azért van szükség, hogy a néző megérthesse, miért komikus a helyzet, amit éppen lát. Sok a vizuális információ is. Gazdag, leleményes, ízléses a díszlet (forgatható, tolható, ki-becsukható absztrakt ház középen, eldőlt, ferde, hiányos antik díszítés- és épületelemek kétoldalt, sőt a nézőtér két oldalán is), de a kelleténél több figyelmemet elvonja, amikor értelmezni próbálom egyes részleteinek funkcióit. Hasonló a benyomásom a sokszínű, alapvetően görögös, de összességében igen eklektikus jelmezekről. És mindehhez társul még egy jó adag műfaji, stiláris sokféleség. A zenében például fellelhető rock és diszkó ritmus, musicalhangzású szólódal és duett, world music és rap minden mennyiségben. Táncban sincs hiány, Laczó Zsuzsa – a klasszikusbalett-imitációtól a „fizikai színházi” mozdulatos szövegkövetésig – sokféle elemet felvonultató koreográfiával szolgálja a koncepciót. Az első felvonás ráadásul igen gyors tempóban pereg (a gyorsaság és rövidség korát éljük, isten ments, hogy az előadás fél tíznél tovább tartson), érzem, látom, hogy meg akarnak nevettetni, de az őrült ingerözönben nem jut el hozzám a poén. Pedig a nézőtéren vennénk az adást a korrupt államférfiról, élveznénk a gyarlóságok kigúnyolását, de az első felvonásban valahogy nincs időnk röhögni.

Szerencsére nagyot fordul a kocka a másodikban. Persze sokat számít, hogy a vizuális információk oroszlánrészét és a szereplőket már az elsőben megismertem, az sem árt, hogy már értem a szituációk alapkomikumát, de leginkább azért teremtődik meg a várva-várt vígjátéki hangulat, mert a második felvonást nagymértékben lenyugodott tempójú, néhány szereplős jelenetek uralják. De a nagy, zenés tablók is jobbak, ötletesebbek: a „no woman no cry” reppesített feldolgozására előadott „nincs asszony, nincs kár” reflénű dal például igazi jó fogás.
A színészek is a második felvonásban találnak magukra. Egy kivételével: az Euckliót alakító Csikos Sándor az első perctől az utolsóig nagyszerű. Rögtön, minden porcikájával benne van a szerepben, nem szöveget lamentál, hanem teljes testből-lényből dolgozik. Különleges a mozgáskészsége: néhány mozdulattal Rodin-Gondolkodóvá, Flinstone Frédivé vagy western-cowboy-já tud válni, de a plautusi-moliére-i verbális komédiázást is nagyon érti: például a Fösvényből is ismert nagyjelenetben, amikor a nézők között is tolvajokat feltételez, apró eszközökkel, nagy komikusként csalja elő a derűt. Nem csökkenti az érdemét, hogy övé a darab legjobban értelmezhető, legkarakteresebb szerepe. Hozzá leginkább Kiss Gergely Máté nő fel: Stasimusból igen érdekes egyéniségű agyafúrt rabszolgát formál. Mindenki elhivatottan, igyekezettel, színvonalasan teszi a dolgát, rossz alakítás nincs az előadásban. Végül nem hagyhatom szó nélkül a szerepében többször jelenséggé váló Jámbor József (Callicles) break dance-es spárgakísérletét, amelyben elismeréssel és együttérzéssel gyönyörködtem. A mozdulatelemet részemről hivatalosan is a nemzetközi Plautus-örökség részévé nyilvánítanám.

Plautus: Két bögre kincs

Zene: Tóth Viktor, Ferenczi György (dalok). Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Mészáros Zsófia. Koreográfus: Laczó Zsuzsa. Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Rendező: Silló Sándor.
Szereplők: Csikos Sándor, Jámbor József, Miske László, Dánielfy Zsolt, Oláh Zsuzsa, Mészáros Tibor, Vranyecz Artúr, Kiss Gergely Máté, Nagy László Zsolt / Ferenczi Attila, Edelényi Vivienn, Zádor Lívia.

Csokonai Színház, Víg Kamaraszínház, Debrecen, 2010. október 24.

Facebook Comments