A Carmen annál jobb, minél erősebb kézzel nyúlnak hozzá.

Több is a Carmen, mint egy opera, meg kevesebb is. Nekem leginkább a szereplők egymásra vonatkoztatása hiányzik belőle. Magyarán a duettek. Két rendes kettős van csak benne, mindkettőt Don José énekli, egyiket Micaelával, a másikat pedig a végén Carmennal. (Amit Escamillóval énekel, az nem igazi duett, nem véletlen, hogy simán ki lehet húzni.) Persze mindezt értelmezhetjük úgy is, hogy José az egyetlen ember ezen a gigantikus színpadon, aki képes viszonyba kerülni mással. Talán Micaela is képes lenne, de őt meg nem hagyják. Képzeljünk csak el egy Micaela-Carmen duettet! Képtelenség? Írtak efféléket, mondjuk, Amnerisznek és Aidának vagy Normának és Adalgisának, ők sem kisebb egyéniségek. Persze Carmen más személyiség. Ő senkivel nem is akar igazi viszonyba kerülni.
De több is Bizet műve, mint egy opera, állandóan és többszörösen el akar bűvölni, túl sok minden, két-három darabra való anyag van belezsúfolva: gyerekkórus, felnőttkórus, slágeráriák, kocsmai táncos forgatag, balettek tömege – ugyanakkor romlatlan parasztlányka, hadarós, vidám ötös, bikaviadal Sevilla főterén és a biscayai hegyek. Érzik ezt a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadra állítói, Kesselyák Gergely karmester és Kerényi Miklós Gábor rendező is, ezért aztán jócskán húzogattak a műből. Ügyes kézzel válogattak, s így a bemutató tehetségesen egyensúlyoz a nagyszínpadi show-műsor és egy opera életerős előadása között. Kesselyák Gergely egy, a színpad fölé félkörívben behajló magas hídról inti be a bombasztikus nyitányt. Határozottan jelzi: ne elmélyült zenehallgatásra, hanem látványos, „hangványos” szórakoztatásra készüljünk, amelyet az alkotók az „élményopera” címszavában foglaltak össze.
Nem hiányoljuk a Micaela-Morales-évődést, a gyerekkórust vagy a harmadik felvonás elejének egy részét. Az ugyancsak epizodisztikus Csempészötöst vagy a második felvonás elejének Bohémdalát meghagyták, mert azokat jó ötletekkel az élmény szolgálatába lehet állítani. Örültem viszont, hogy a Micaela-José kettőst ezúttal nem rövidítették meg, hisz az a visszatérésben teljesedik ki.

A Carmen annál jobb, minél erősebb kézzel nyúlnak hozzá.
Nagyszerű például az az erős karmesteri kéz, amely a Seguidillát dögletesen lassúra veszi, amitől a csábítás hihetetlenül vontatottá és erotikussá válik. A karmester tempója és a rendező diktálta mozdulatok közötti izgalmas összhang iszonyú többletfeszültséget teremt. Efféle hatás csak úgy jöhet létre, ha a dirigens maga is rendező, a rendező pedig igazi muzsikus, értik egymás szándékát, szavát, egyszerre mozdulnak, egyszerre mozdítanak. Érzékletes és érzéki, ahogy a kötél, amellyel az elején José kötözi meg Carment, hogyan válik az őt fogva tartó pórázzá, hogyan cserélődnek föl a szerepek. Ugyanez a csigatempó ismétlődik a Bohémdalban, amelyet általában lassan kezdenek, majd begyorsítanak. De ilyen lassan kezdve, s ilyen lassan gyorsítva még soha nem hallottam. Mester Viktória szemtelen, nemtörődöm összhangban követi a lehetetlen tempót – szinte hányaveti, de ez nem az éneklés hibája, hanem a jellemzés eszköze. Mester négy nappal a premier előtt érkezett, s így nehéz eldönteni, játékából mit írjunk e produkció javára, s mi az, amit előző rendezőitől hozott. Mindenesetre Carmenként nem riszálja magát. Nem csinálja a vonzerőt, hanem az csak valahogy magától működik. Ezt talán hozta. Az viszont valószínűleg Kerényi érdeme, ahogyan a többiek körülötte mozognak – ha színpadon van, ő a Nap, s körötte keringenek a bolygók. Mindenki őhozzá viszonyul, hozzá képest határozza meg önmagát, ez adja az erejét. Azért is okoz zavart ez a kis tizedes, aki nem érti az idők – és Carmen – szavát. Nehéz megmondani, milyen ez a Carmen, mert zárkózott. Teszi, amit kell, de indulat nemigen látszik rajta. Mintha végig kívül maradna. Alig emeli föl a hangját. Verdi jut eszünkbe, aki azt mondta Lady Macbethről, hogy ő nem is énekelné a szerepet, hanem csak úgy mondaná. Carmen az Habanerában egyértelműen fogalmaz: „Cigánylányt úgy szeress, ne könnyet ejts, légy akaratos, büszke, vad, akárhogy vágyod őt, de őbenne a szív szabad.” Persze José ekkor még nem figyel, de gyanítom, ha figyelne, az sem óvná meg őt ettől a végzetes szerelemtől.
Arnold Rutkowski hanganyaga nagyon jó, szépséges tenorján sokszínű szenvedéllyel énekel. A Virágáriában hajszálpontosan belövi a karaktert: egy parasztfiú kamaszosan nagyszabású szerelméről van szó, ami egy ideig elbűvölhet egy nőt, de a megtartására teljesen alkalmatlan. Különösen egy Carmen-féle szabadságmániás dög megtartására. A záró kettős elején Carmen kézen fogja, sétál vele, s mint egy gyereknek magyarázza: mindennek vége. S persze ahogy egy gyerek, José sem érti meg. Mindent bevet, hogy ne kelljen megölnie, csábít, ígér, fenyeget, akár a nyílt színen meg is erőszakolná a lányt, de nem marad más, csak a kés. Illetve marad: a záró zenekari akkordok alatt még elkiált egy „Carmen”-t. Szépen szól a magas hang, ám ez nemcsak hogy nincs a partitúrában, de ízléstelen is. Kár, hogy itt az „élmény” maga alá gyűri az „operát”. (Nota bene: az első előadáson a záró kettős elején eleredt az eső. Carmen életben maradt – jött nyomban a bon mot. Az égiek tiltakoztak a hamisítás ellen – vélem én.)
Sajnos az „ellencsábítás” ezúttal nem jött össze. Lee Poulisnak sem a hangjában, sem a személyiségében egy szemernyi sincs abból a lehengerlő médiasztárból, akinek a rendező nyilatkozataiban oly színesen aposztrofálta Escamillót. Tovább ront a helyzeten, hogy a hegyekben, miután José rálő, a torreádor egy hordó mögé bújik, s onnan egy plakáttal kiintegetve kér kegyelmet. Carmen ellenképeként Frankó Tünde viszont igen

erőteljes Micaela. Különösen áriáját formálja olyan mély meggyőződéssel és olyan magas zenei minőséggel, hogy hitelesíti a maga erkölcsi igazát.
A Carmenban rengeteg közepes szerep van, s eredetileg egyetlen kicsi sincs. Moralesé most a húzások miatt azzá vált. Cser Krisztián pipogya Zunigát formál, aki fél Carmentől. Harsogó fiatalsággal dalol a két csempész, Boncsér Gergely és Haja Zsolt, határozottan válik el egymástól a magas, szőke szoprán, Bucsi Annamária és a középtermetű, fekete mezzo, Jelena Koncar. Carmen azonban mindenkitől elzárkózik, két állítólagos barátnőjével is (mind a Bohémdalban, mind a Kártyatercettben) inkább csak egymás mellett énekelnek, nem együtt. Még Joséval sem kap egy valódi szerelmi kettőst. Nem a szerelem a világa ennek a nőnek, mindig ő akarja diktálni a tempót, és nem tűri, hogy ellentmondjanak neki. Persze pontosan érzi, hogy még soha senki nem énekelt neki Virágáriát, soha nem kapott forró, szívből jövő vallomást, ezért is próbál Joséval a végén rendes lenni.
Kerényi Miklós Gábor a XX. századba, Dél-Amerikába, egy földrengés sújtotta országba helyezi a történetet, ahol a katonaság tartja fönn a rendet. (Persze az embernek erős kétségei vannak, hogy egy ilyen Zuniga parancsnoksága alatt lehetséges-e ez.) Az áthelyezésnek nincs különösebb jelentősége, ami jól működik az előadásban, az ettől független. Fontosabb, hogy milyen biztos kézzel mozgatja a rendező a tömeget, s milyen pontosan állítja szembe vagy viszonyba a főszereplőkkel. Mivel az előadást – a régen szokásossal ellentétben – a Dóm téren hangosítással játsszák, immár nemcsak a szólistáknak, de a kórus tagjainak is külön-külön mikroportjuk van. Ráadásul az énekkar egy részét leküldték a zenekari árok szélére, hogy a színpadon több hely maradjon a táncosoknak. Mindennek következtében elvész az opera lényege, az emberi hang természetes áradása, s amit a klasszikus dramaturgia úgy fogalmaz: akció és dikció egysége. Ebben a Carmenban csak két trombita szólt természetesen. S bár a hangosítás egész jó volt, az eredmény mégiscsak valami elektronikus csinált élmény, szép doboz-effektus, vezetékek százain át újrakomponált hangkép. Több is, kevesebb is, mint egy opera. Zenés nyáresti miegymás.
GEORGES BIZET: CARMEN (Szegedi Szabadtéri Játékok)

Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Karigazgató: Kovács Kornélia. Koreográfus: Duda Éva. Vezényel: Kesselyák Gergely. Rendező: Kerényi Miklós Gábor.
Szereplők: Mester Viktória, Arnold Rutkowski, Frankó Tünde, Lee Poulis, Bucsi Annamária. Jelena Koncar, Boncsér Gergely, Haja Zsolt, Cser Krisztián, Cseh Antal.