KGP megrögzött dekonstruktőr. Olyan, mint az a kisfiú, aki játékainak nem rendeltetésszerű használatában leli élvezetét.

Minden csak nézőpont kérdése. A Szimultán ablak nem rendíti meg a Kovács Gerzson Péter (KGP) alkotásairól bennünk élő képet. Ha saját mércéjével mérjük, elmondható, hogy az utóbbi idők legletisztultabb koreográfiájával, megint csaknem kifogástalan művel gyarapította mindig is következetes aprólékossággal épített repertoárját. A felületes szemlélő szemével nézve nincs lényeges változás az előző opusokhoz képest. Ám ha vizsgálódó szemmel figyeljük a produkciót, erősen behatárolt stílusjegyeihez képest is majdhogynem látványosnak mondható mozgásbeli és szcenikai finomodást észlelhetünk, amely ha ebben az ütemben halad, egyszer csak el fog érkezni az origóhoz, a totális redukcióhoz: a mozdulatlan ember dicséretéhez – üres színpad, minimálfény és maga a puszta jelenlét hipnotikus erejéhez.

Az üres tér persze már most is magától értetődik. Mint ahogy a fény sem csak úgy, találomra deríti a teret: nem telepszik rá a darabra, viszont eszményien emeli ki a mozgást, a test plasztikáját, szinte zenei ihletettségű harmóniát alakítva ki a koreográfiával. Ugyanígy a zene is hasonlóan izgalmas, nem túlbonyolított, miközben ellenállhatatlanul szívja be az embert. A KGP-darabokhoz rendre hatásos hangkulisszát szolgáltató Csodafarkas (új álnevén: Wondawulf) ismét hozta formáját, amikor monotonul hullámzó, hömpölygő, folyamatosan visszatérő, torzított kóruséneket is magába foglaló elektronikus vezérdallamba szőtte bele változatos zenei idézeteit. A hangulatot a földi dimenzióból rögtön kiragadó kevercs végig kokettál a szakrálissal (hol barokk zenei citátumok érvényesülnek benne, hol Jézus Krisztus énekelt nevét véljük kihallani latinul, elharapva, torzítva). S bár a szferikus hangzást nem átallják olykor visszanyesni más karakterű zenei „linkek”, szkreccselések, dobszólók, elektronikus effektek sem, a zene alaptónusa így, ezerfelől manipulálva is valami távoli, idegen, földön túli tartományból zeng.
A beharangozott négy helyett három táncossal (Kántor Kata, Bora Gábor, Katona Gábor) felálló koreográfia az első pillanattól megvalósítja azt a bravúrt, hogy a mozdulatlanság nem üres „némasági fogadalom”, hanem érett jelenlét, aminek valós tartalma van. Kiváltképp Kántor Kata jeleskedik ebben (is), az egész előadás alatt alig lehet levenni róla a szemünket, perfektül beszéli KGP – látszatra pofonegyszerű, valójában bitang nehéz – táncnyelvét, de a fiúk sem maradnak le sokkal mögötte. Mindhármuk mozgásán érződik az a sok-sok munka és befektetés, amely sokatmondóan szikárrá érlelte a játékukat.

Katona Gábor, Kántor Kata és Bora Gábor / Koncz Zsuzsa felvétele

Mérhetetlenül lassan, csigatempóban nyílnak ki a figurák. Nem érintkeznek egymással, csak a tér „tartja össze” őket mint önálló, de létezésükkel, mozgásukkal egymásra reflektálni kész individuumokat. Különbözőségüket nem a koreográfia, hanem az időtényező és az előadásmód teremti meg: a mozdulatok (el)csúsz(tat)ása, egyéni tempója és privát érzékenységük, átíróképességük. Így állhat elő az a furcsa paradoxon, hogy bár a három táncos lényegében azonos mozgástartományon belül dolgozik, mégis eltérő utat jár be, részben a kötött koreográfián belüli személyes attitűdnek köszönhetően. Ugyanakkor hármójuk tánca, épp a kereszteződések, átfedések, ismétlődések, ellenpontozások, eltolódások révén, az egymást mindvégig feltételező színpadi magatartásokból hívja elő a koreográfia komplex képét.

A táncosok először apró lépéseket tesznek, tekintetük távoli pontra fokuszál, karjuk kicsit behajlítva pihen a testük mellett. Elindulnak valamerre, majd irányt változtatva haladnak tovább. Később karjukat, kézfejüket forgatják, lassan, méltóságteljes nyugalommal, mintha csak kóstolgatnák, ízlelgetnék a mozgást. Meleg, homályos szélű fénykörökbe terelődnek, vállból indított jellegzetes karhullámzásaikat a test egészére kiterjedő töredezett, dekonstruált mozgáscsoportokra váltják. Térdek roggyannak, végtagok ernyednek, testek rázkódnak meg és alélnak el, mintha végzetes lövés érte volna őket, aztán visszarántódnak a stabilitásba, és új, szaggatott mozgásrituáléba kezdenek. A játék távolságtartó és érzelemmentes, az absztrakció viszont helyenként szobrászati testtanulmánynak is beillő, kivételes szépségű mozgó- és állóképekkel gyönyörködtet.
KGP megrögzött dekonstruktőr. Olyan, mint az a kisfiú, aki játékainak nem rendeltetésszerű használatában leli élvezetét. Boncol, roncsol, ízekre szed mindent, ami mozgás címszó alatt a látómezejébe kerül. S még azonfelül is: ami innen-onnan a test nyelvén elvont formában re-aktiválható. Így kerül KGP színpadára számos rejtett idézet. A középkori és barokk szentképek és szobrok nyomán az áldásra emelt kéz, az „összeforrt” középső és mutatóujjal, ami az előadásban viccesen halántéknak szegezett stukkerré is átlényegül. Vagy a reneszánsz időszakából a kecses meghajlás: a tisztelettudóan deklamáló kar és a nyomában földig hajoló felsőtest. De felfedezhetünk egészen modern kori utalásokat is: mintha Oskar Schlemmer Bauhaus táncainak marionettszerű figurái elevenednének meg új felfogásban, amikor a három szereplő hosszan kitartott, konstruktivista testformákat vesz fel, majd háromszög alakzatban hosszan cserélgetik egymás között a pózokat. KGP egyrészről új elemekkel tágítja motívumanyagát, másrészről mintha távolságot igyekezne tartani néhány speciális stílusjegyétől: kedvelt kortársiasított néptánc-formuláit – a látványosabbját – például szinte teljesen elhagyja, csupán pár másodpernyi villanást engedélyez belőlük (a táncosok figuráznak egyet és slussz). De meglepő módon ugyanezt teszi a groteszkkel is: a múltra és jelenre egyszerre reflektáló gúnyos ördögi kacaj, amelynek a re-DNS-sel bezárólag mindig nagy teret biztosított, most elmarad. Helyette a művész analizálóbb, konceptualista oldalát tanulmányozhatjuk.
Bár a darab jogosan tűnhet túl hosszúnak, és a koreográfus olykor túlságosan is beleszeret egy-egy mozgásötletébe, a végére így is jut meglepetés. A tánc fokozatos tempónövekedése idővel eléri a csúcspontot, majd szakaszosan visszalassul a kezdeti állapotba, ám a három szereplő mintha éppen ekkor találna egymásra – persze csak jelképesen. Aminek betetőzéseként, először az előadás folyamán, jelentőségteljesen egymásra néznek, aztán mint akik érzékeny búcsút vettek egymástól, elindulnak lassú léptekkel három különböző irányba.

Szimultán ablak (TranzDanz)
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Látványtervező: KGP. Zeneszerző: Wondawulf (Jövőzene). Technikai munkatárs: Payer Ferenc.
Táncosok: Kántor Kata, Bora Gábor, Katona Gábor.

MU Színház, 2010. november 26.

Facebook Comments