Boito művével (a Berliozéhoz hasonlóan) az a legnagyobb probléma, hogy hőseinek sorsa nehezen követhető.

Hatalmas színpadi tablóval kezdődik Boito Mefistofeléje, és hasonlóan látványos tuttival fejeződik is be. A Magyar Állami Operaház egész kollektívája szuggesztív megvalósítással rukkol ki mind az elején, mind a végén. Minden be van dobva: a teljes kórus, a szólisták jó része, táncosok, angyalok, gyermekek, a zene tombol. Mindez olyan hatásos, hogy a néző hajlamos elfeledkezni róla: tulajdonképpen nem jutottunk sehova, ugyanoda kerültünk vissza, ahonnan kiindultunk.
Ez a legnagyobb problémája a darabnak: Boito kísértetiesen hasonló eredményre jut a témával, mint Berlioz. Sok érdekességet fölvonultat, hatásos számok sorát élvezzük – ám „nem megy előbbre fajzatom”. Nem véletlen, hogy a legsikerültebb Faust-megzenésítés Gounod-é, aki a leghatározottabb kézzel emelte ki a történetből az operatémát: a szerelmi szálat. Boito művével (a Berliozéhoz hasonlóan) az a legnagyobb probléma, hogy hőseinek sorsa nehezen követhető. Így aztán végzetüket alig tudjuk átérezni.
Kovalik Balázs rendezői pályájának kezdetén, tizenhárom éve találkozott már a művel, Szegeden Pál Tamás hívta föl rá a figyelmét. Kezdő rendezőknek a Mefistofele hasznos mű. Kevesebb előadói hagyomány kapcsolódik hozzá, mint az ismertebb alkotásokhoz, így szabadabban kísérletezhetnek ötleteikkel, újszerű megoldásaikkal.

Létay Kiss Gabriella (Margarita) és Bretz Gábor (Mefistofele) Schiller Kata felvétele

Kovalik mostani operaházi rendezése filológiailag rendkívül érdekes. Korábbi munkájából számtalan motívumot megtartott, másokat nagyvonalúan, érdekesen alakított át, gondolt tovább. Például a díszletet. Szegeden Szendrényi Éva a forgóra kissé lejtős emelvénysort tervezett. Most Antall Csaba kettős spirált állított a helyére. Első látásra hasonlóan mutat, de több mindenre képes. Akkor is, most is Faust a nézőtéren áll föl, s kezd énekelni, mintegy közülünk egy ő. Szegeden módot találtak rá, hogy a zenekari árok fölötti hídon jusson el a színpadra, most Budapesten az öltözők felé kell kerülnie. A rendezői balon is ismerős a könyvhalom, a szereplők időnként belelapoznak a kötetekbe, máskor sámlinak használják őket. Miként régebben Vágvölgyi Ilonától, most Benedek Maritól is mai, illetve inkább kortalan jelmezeket kért a rendező, még a görögországi szín is csak finoman utal a korra. Az első felvonás polgári miliőjét Szegeden marionettszálakon lógó kórus jelenítette meg. Mefistofele egy szálat el is vágott, s a végén lógó ember nyomban összeesett. Most a városlakók kicsi, világító házmaketteket hoznak be, majd mögéjük kuporodva borotválkoznak, hajat szárítanak, élik köznapi életüket. A nyilvánvalóan azonos problémalátás teljesen új színpadi megoldását látjuk, amely lehetőséget ad a címszereplőnek, hogy valóban romboljon: áriájában Bretz Gábor házakra lép rá, épületeket zúz össze, borít föl. Közben le is puffant pisztolyával néhány útban lévő gyermeket. Eddig még hatásos volna a megoldás, ám amikor végül gyorsan mindenkit lelő, akkor már komikussá válik.

Kérdés persze, akarja-e Kovalik, hogy ördögét teljesen komolyan vegyük. Úgy vélem, igen, hisz a főképp az első és az utolsó képben elénk halmozott látványelemek azt sugallják, hogy az Úr és az Ördög küzdelmét mindenképpen nagyszabásúnak akarja láttatni. A Walpurgis-éjt most is, mint korábban, éjszakai kaszinónak képzeli, csak most több az emelő, nagyobb a zsúfoltság, több a kéjnő és kéjfiú.
A trójai jelenetben is megtartotta a két szoláriumszerű emelvényt, arra állítja Faustot és Helénát. A férfiak elmentek a háborúba, csak néhány belógatott buborékban lebegnek a színpad fölött – tán asszonyaik képzeletében. Hőseink most is lehetetlenül hosszú stilizált evőeszközökkel esznek, ezúttal egy meztelen testről.
Bretz Gábor majdnem ideális Mefistofele. Elegáns, könnyed, gyors, játékos. Csak azt nem tudom eldönteni erről a szép hangról, hogy mi légyen. Mint basszusnak nem átütő a mélysége, ha basszbaritonnak hallgatom, akkor pedig nincs meg a féktelen ereje. Baritonnak viszont egy kicsit mély. Ugyanígy a figurából is hiányzik az igazi erő, a sátáni dimenzió. No, és nekem nagyon hiányzik például a második áriájából a fütty, amely nemcsak páratlan érdekesség az operairodalomban, de egyben a figura emberfelettiségének a megjelenítése is. Fekete Attila szép hangon, hajlékonyan jeleníti meg az olasz tenor hőst. Amint egyre több operában látom-hallom, úgy erősödik bennem a meggyőződés, hogy voltaképpen mindig ezt az egyetlen szerepet alakítja. Sikeressége attól függ, hogy a konkrét feladat, az éppen megjelenítendő alak mennyire felel meg ennek az általa elképzelt típusnak. Az általam látottak közül leginkább Andrea Chénier felelt meg, ezért abban volt a legjobb. Ezt a Faustot hiába komponálta olasz zeneszerző, a figurában benne volna Goethe önreflexióra hajlamos, kétkedő eredeti hőse. Nos, ez Feketéből teljesen hiányzik.


Létay Kiss Gabriella (Heléna) és Fekete Attila (Faust) Schiller Kata felvétele

Épp az a szemüveg vész el, amelyet Kovalik ráad, s amelyen keresztül Faust egy kicsit másként látja a világot. Persze a hangot azért élvezi az ember, és a mutatós áriák alatt van ideje elgondolkodni, érdemes-e mélyebb értelmet keresni ebben a Faustban. Létay Kis Gabriella Margit szobájában iskolás lánynak mutatkozik, ami még rémesebbé teszi elcsábítását. A bemutatón hangja valahogy zártnak tűnt. Nem a szerelem boldogságában volt igazán otthon, hanem a tragédia, az elhagyatottság megjelenítésében. Kovalik egyik legerősebb (és új) effektusa, hogy Margit először áriája során, majd utána a Fausttal énekelt duettben egyre inkább bevéreződik. A látvány maga is szörnyű, nagyon is természetesnek tartjuk, hogy Faust elborzad szerelmesétől. Ezek után viszont nehezen fogadjuk el, hogy a kettős végén mellé fekszik, és összebújva fejezik be. Páncél Évában az tetszett legjobban, hogy fölvállalja megasszonyosodott alkatát. Elfogadta szörnyen előnytelen jelmezét, de épp ez a túlzott miniszoknya, a harsány mintájú nejlonharisnya jelzi nagyon pontosan a még szerelemre vágyó, de idősödő asszonyság karakterét.

Kovács János irányításával a hatalmas együttes hajlékonyan, szépen muzsikált.
A fináléban aztán Kovalik ismét beveti a teljes színházi fegyvertárat: kórus, táncosok, színpadi zene, emelvények, csigalépcsők, repkedő angyalok. Nehéz helyzetben lennék, ha el kellene döntenem, hogy a nyitó vagy a záró kép monumentálisabb-e. „Ne törjétek a fejeteket, hogy mi miért van, igyátok a látványt, oldódjatok föl az áradó muzsikában!” Ezt sugározza a Mefistofele fináléja.
Kovalik Balázs tehetségéhez méltó módon lépett bele másodszor ugyanabba a folyóba. Amit régi rendezéséből konkrét megoldásként vagy megoldandó kérdésként átvett, fölényes szakmai tudással formálja színpadi hatássá. Nem kijavítani igyekezett önmagát, hanem továbbgondolni. Mégis, mégis: tizenhárom éve izgalmasnak találtam, ahogy egy ifjú tehetség szárnyait próbálgatja egy közepes minőségű alkotáson. Ma már sokkal jobban zavarnak a mű hiányosságai. Alig találom értelmét annak, hogy újra előadjuk Boito Mefistofeléjét, s némi lelkiismeret-furdalással vallom be, hogy erős élményt nem ad, sőt kissé untat.
ARRIGO BOITO: MEFISTOFELE
(Magyar Állami Operaház)

Szövegíró: Arrigo Boito. Díszlet: Antal Csaba, Jelmez: Benedek Mari. Koreográfus: Veneki Marianna. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Karmester: Kovács János. Rendező: Kovalik Balázs.
Szereplők: Bretz Gábor, Fekete Attila, Létay Kiss Gabriella, Boncsér Gergely, Pánczél Éva.

Facebook Comments