…összességében anti-roadmovie: utazás helyett a nem-utazásról szól, filmes helyett pedig – akárki akármit mond – színházi élményt ad.

Neonfények világítják meg a robosztus installációt, a bikaagancsból, televízióból, amerikai zászlóból, üvegből, tükrökből, koporsóból és még számtalan más tárgyból tákolt, kábelrengetegbe csavart óriás vitrint: az amerikai kultúra sztereotipikus jelképeinek kesze-kusza kirakatát. A Kortárs Drámafesztiválon bemutatott Isten hozott a semmiben (Welcome to Nowhere) díszlete elektronikával átitatott, ketrecbe zárt vadnyugat benyomását kelti, és a háttérben mozdulatlanul álló, fölülről vörös fénnyel megvilágított színészek látványával kiegészülve, posztindusztriális sci-fi-paródiát sejtet. De a Temporary Distortion produkciója egészen mást ad: a road movie műfajának sajátos továbbgondolását, egyszersmind film és színház (mostanság oly’ divatos) kombinációját.

Az előadás absztrakt gondolatfolyam, emlék- és álomképgyűjtemény utazásról, szabadságról, magányról, rabságról, nőkről, férfiakról, balesetről, halálról, gyilkosságról. Nincs lineáris – vagy mondjuk ki: követhető – történet, csak epizódok két, megállás nélkül utazó férfi életéből. Az egymást váltó jeleneteket ráadásul egyszerre játsszák élőben a színpadon, és a néhány méter széles díszlet-kalitka fölé vetített filmen.
A négy színész mozgása és gesztikulációja az egyes jelenetek alatt minimálisra van redukálva, végig mikrofonba beszélnek-suttognak-énekelnek, beszédükre sokszor effekt kerül, az így létrejövő mesterséges hangzás pedig további hanghatásokba ágyazódik be. Az eredmény olyan lebegés, amely nem egyszerűen az itt és mosttól, hanem magától a létezéstől szakítja el a szöveget. Ennek következtében annak ellenére, hogy az elmondott szöveg a tudatot célozza, az előadás sokkal inkább hat az érzékekre, mint az agyra.

 

Jelenet az előadásból

A színészek fizikai jelenléte ellenére, meglepő módon inkább a vetített film kelt reális hatást, mint az élő játék. Persze ez is szándékos: a képek sokszor egy az egyben adják vissza az amerikai road movie-k látványvilágát, ami, mondani sem kell, messze ismerősebb, mint a színpadon heverő mesterséges káosz. A film szinte önálló alkotásként is megállja a helyét; ha valami, akkor a színházi előadás egészíti ki a vetítést, nem pedig fordítva – ahogy azt a film és a színház egyre gyakrabban fellelhető ötvözeteinél általában tapasztaljuk. Mivel az élőben játszó színészek statikus képek részeként jelennek meg a színpadon, a film folyamatosan követhető, és hamar világossá válik, hogy bár többnyire ugyanaz a jelenet látható és hallható, mégsem egyszerű szinkronizálásról van szó, hanem a történések két változatának párhuzamos előadásáról, oda-vissza torzításáról.

Történet ide vagy oda, a valódi keretet a zene adja: az előadás előtt és után bluesos countrys roadmovie-zene teremt valódi amerikai hangulatot. De az alkotók ezt sem engedik önmagában hatni: az előadás közepén beiktatott dalban – melyet vetített „közjáték” felirat vezet fel – a színészek a vidám dallamhoz komor szöveget társítanak: arról énekelnek, hogy a démonok mindenkit üldöznek, a refrént viszont feliratozzák, mintha egy karaoke-bulin volnánk. Ha pedig az egyórás produkció közben elfelejtettük volna, hogy színházban vagy moziban vagyunk, az utolsó jelenet előtt kivetített „epilógus” felirat visszaránt a színházi valóságba.
Kenneth Collins rendező és William Cusick, a video-anyag készítője addig babrált a road movie műfajával, amíg meg nem találták annak tökéletes ellentétét. Az Isten hozott a semmiben ugyanis összességében anti-roadmovie: utazás helyett a nem-utazásról szól, filmes helyett pedig – akárki akármit mond – színházi élményt ad.

Kenneth Collins: Isten hozott a semmiben (Welcome to Nowhere)
A Temporary Distortion előadása a Kortárs Drámafesztiválon

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. november 27.