...a kórus nem győzi ismételgetni visszatérő, alázatos replikájában, hogy a hatalom szolgálatában nem is vágyik több szabadságra.

A Fischer Ádám-Kovalik Balázs-éra késő sugára ez a bemutató, a tizenöt éves Mozart operája, az Ascanio Albában. Vicces, hogy fel lehet tenni a kérdést: kell ez nekünk? Ha Salzburgnak jó volt, talán nekünk is jó lehet. A 2006-os Ünnepi Játékokon a Mannheimi Opera vendégszerepelt, azt az előadást is Fischer Ádám vezényelte. A kis operaházak, amelyek közé a Magyar Állami Operaház is tartozik, épp a különlegességekkel tűnhetnek ki, mert a nagyszabású, agyonnyúzott slágeroperákat, ha megfeszülnek, sem tudják olyan zenei és színházi színvonalon eljátszani – s ha eljátszani tán igen, de műsoron tartani nem – mint a világ monumentális és gazdag operaüzemei. Az Ascanio ráadásul formás opera seria egy zseniális gyerkőctől, akiben már készül a Mester, hogy mást ne mondjunk, Fauno nehéz koloratúrái, Silvia bánatos lamentációi a későbbi nagy művek felé mutatnak.

A cselekmény illetően fölösleges különösebb igényt táplálnunk, a darab megrendelésre született, amolyan alkalmi zenés színjáték, egy Habsburg-esküvő fényét kellett emelnie – a vőlegény Mária Terézia fia volt -, a szereplők a főúri hírességek színpadi pandanjai, Vénusz mindjárt a mindenható császárnővel helyettesítendő be. Hódolat illeti meg őket, nem bírálat, a kórus nem győzi ismételgetni visszatérő, alázatos replikájában, hogy a hatalom szolgálatában nem is vágyik több szabadságra. Ami ma mindenesetre igen aktuálisan hangzik. A produkció rendezői, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra ki is használják a lehetőséget, hogy csipkelődő finomsággal a visszájára fordítsák ezt a geil szolgalelkűséget, a darabbeli menyasszony, Silvia papája – egyben Vénusz papja -, Aceste (Megyesi Zoltán) például a szó szoros értelmében talpnyalói státuszt foglal el, amennyiben föl-fölugrálva a magasságos mennyben trónoló úrnőhöz, annak csak csinos, piros csizmácskáját tudja lekapni, és csókokkal dédelgetni. A triumfáló fináléban még rátesz egy lapáttal: hasmánt kúszik hozzá a földön. Maga a címszereplő, Ascanio (Schöck Atala) viszont anyuci, azaz Vénusz (és a Trójából menekült, de a darabban nem szereplő Aeneas) unott fiacskája, aki párnacihán szundít, míg az alattvalók szorgoskodnak, később pedig papírrepülőt hajtogat az írásban kapott direktívából. Ascanio és Silvia felsőbb utasításra egymásnak vannak rendelve – egymás álmában is megjelennek isteni sugallatra -, de a lány nem tud róla, a fiúnak pedig meg van tiltva, hogy leleplezze magát, így csak késleltetve és némi panaszos lamentálás után érhetnek révbe a végén. A sztori Büchner Leonce és Lénáját juttatta a rendezőpáros eszébe, logikusan, mivel ott is egy puffancs birodalom (igaz, csak egy miniállam, ami szintén ismerős lehet) jelöli ki az egybekelendő párt, a kötelező frigy elől szökők ismeretlenül, inkognitóban találnak egymásra és kelnek egybe a király – és saját maguk – legnagyobb meglepetésére.

 

Jelenet az előadásból – Schiller Kata felvétele

Parditka és Szemerédy, akik tehetségesebbek, mint egy bizonyos rendezői kar együttvéve (csak azért sem írom le, gondoljon az olvasó, amit akar), friss, frivol, pajkos és kecses előadást varázsolt a dramaturgiailag nyomasztóan merev és statikus librettóból, amit – kontrasztként – a mozarti zene bája, humora, könnyedsége és szellemessége emel isteni (vénuszi) magaslatokba. A tiszta, világos, szellős formák – a rendezőpáros egyúttal a díszlet- és jelmeztervező is – a világítás fényes, ragyogó színeitől kapnak csillogást. Egyedül a nyitójelenetet éreztem sikerületlennek, a mennyei hintán trónoló istennő az alatta szöszmötölő alattvalókkal túlságosan sokáig tartja ki a hierarchikus képet, a mozdulatlanság inkább lebénítja, mint felszabadítja a képzeletet. Wierdl Eszter Vénuszának nincs elég játéktere – különben is, Ámorok szoktak inkább hintázni, nem Vénuszok -, és csak a második felvonásban bontakozhat ki, amikor pompás ruhájában végigpáváskodik a színen. Ez a Vénusz egyébként egy tervezőiroda direktrisze, beosztottjai tervrajzok és vonalzók mellett nyüzsögnek asztalaiknál, és a kulisszák-függönyök is csupa tervrajzból vannak. A gondolat eredeti és pompás, hiszen – ez csak a végére derül ki – az ifjú párnak város fog épülni, Alba Longa, ennek projektjén dolgozik a team. A másik helyszín a „köztér”, ahol falusiak és pásztorok gyülekeznek lezser ifjak és lányok képében, szigorúan esztétikus csoportozatokban (a finálé táján némi lakodalmi szexbe lazulva). A szólisták néha a zenekar és a közönség közötti kiszélesített rámpát is használatba veszik a közvetlen kapcsolat kedvéért. Fauno, a „pásztor” a játékmester, ő inti be a szereplőket (meg a karmestert), ő a hatalom hányaveti és szemtelen ellenpontja, aki a végén Vénusznak is nyelvet ölt.

Fischer Ádám keze alatt üdén és karcsún szól a zenekar, Schöck Atala bársony mezzója igen szépen zeng Ascanióként, Fodor Gabriella Silviájának lírai melankóliája a legvonzóbb, Megyesi Zoltán hajlékony tenorja igazi strébert teremt Acesteként, Kolonits Klára bravúros beugrással és biztos koloratúrákkal mentette meg az előadást mint Fauno (jegyzetfüzetét a recitativóknál ügyesen használva sorvezető-súgóként). Wierdl Eszter ironizálva reflektálja Vénuszt, de nem ízlik neki a szólam, a bemutatón bizonytalannak és halványnak tűnt saját megszokott színvonalához képest.
Majd’ elfelejtettem: a kortina-tervrajzon az Operaház alaprajza látható. A Leonce és Léna ezzel a kérdéssel fejeződik be: „Építsünk színházat?” Alighanem innen való az ötlet. Hát igen, jó lenne Operaházat építeni. Addig is, legalább a székeket cseréljék ki, amelyek – egyetlen átépítésnél sem tűnt föl senkinek – olyan hangosan csapódnak föl, mint sehol máshol. Ebben már világhírűek vagyunk.Mozart: Ascanio Albában
Szövegíró: Giuseppe Parini. Karmester: Fischer Ádám. Világítás: Györgyfalvai Károly. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Díszlet-jelmez-rendező: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra.
Szereplők: Wierdl Eszter, Schöck Atala, Fodor Gabriella, Megyesi Zoltán, Kolonits Klára.

Magyar Állami Operaház, 2010. december 12.

Facebook Comments