…mindannyian disszidálunk a diktatúrából egy másik térbe, az erdő független, „svájci” világába.

Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy elnézve a közélet jelen alakulását, nincs más választás, mint elmenni vidékre málnalekvár-befőzőnek: több diplomával visszamenni a természetbe, és egy világtól elzárt zugban művelni saját kis málnakertjeinket. A málnalekvár-befőzés mint életcél kétségtelenül igen vonzónak tűnik, engem mégis megütött az ötlet lehetetlensége is, mert vajon tényleg olyan idilli-e a kapálgatás, ahogyan azt a városból elképzeljük. Az Ahogy tetszik színrevitelekor nem mellesleg éppen ezt a problémát kell feltétlen végiggondolni, vagyis, hogy mi is az ardennes-i erdő, az a „békebeli málnás”, ahol a dráma tetemes része játszódik.
Valószínűleg a véletlen hozta így, de eddig csak az eszképizmus felől láttam ábrázolni Ardennes erdejét. Olyan helynek beállítva, ahol jellemzően nyári pásztoridill honol, ahol megvalósulhat a boldogság. Holott ez az erdő nemcsak Robin Hood romantikus zsiványait rejti, de politikai menekülteket is: érdemeiktől függetlenül, csupán politikai meggyőződésük, az „apjuk neve” okán száműzött szerencsétleneket, akik a diktatúra elől szöktek a vadonba, és ezt nyilván ott sem tudják egyből elfelejteni. Koltai M. Gábor a temesvári Csiky Gergely Színházban rendezte meg az Ahogy tetsziket, én pedig a magyarországi fejlemények felől nézem, ahogy Orlando – a szokásos délceg hős helyett ezúttal a bibliai Dávid és a kicsik erejével – legyőzi a fölé tornyosuló, díjbirkózó Góliátot, amivel kivívja az uralkodó elismerését. De bemutatkozván, egyből el is veszíti azt: hiszen hiába hős, ha politikailag nemkívánatos. Ezt követően Koltai M. rendezésében mindannyian száműzetésbe vonulunk: ahogy a Danton-ügyben is más-más térben játszódtak a jelenetek, úgy itt egyetlen radikális színváltással kivonulunk a palotából, mindannyian disszidálunk a diktatúrából egy másik térbe, az erdő független, „svájci” világába. Az érzékeny és alaposan elemző rendezés ebbe a színváltásba sűríti az előadás központi problémáját, amely konkrét politikai utalások nélkül is megegyezik az elmúlt hetek Magyarországán sokak által megélt dilemmákkal – és egyben lerombolja az ardennes-i giccset.

 

Kiss Attila és Magyari Etelka / Bíró Márton felvétele

Koltai M. erdejében nem a megszokott nyár hevít, hanem ősz van, tarka avar és feltehetőleg hideg. Akik itt élnek (lévén „diplomások”) könyveket hoztak magukkal, amiket most legfeljebb ágyláb helyett használnak. Nem árnyas fák tövében, hanem rozsdás kocsi roncsokban alszanak (e szép tér Kalmár Bence munkája), a hely romantikája tehát megegyezik a szegénytelepek líraiságával. Egy szólam akad, amelyet még most sem lehetséges megmenteni az elkoptatás eróziójától, ez pedig a híres-neves „színház az egész világ” gondolat. Ugyanakkor Jaques nagymonológja, amely ezután következik, már képes megszólalni, hiszen Balázs Attila a monológbeli szónoklat tartalmát a pótolhatatlan élelmen, az egyetlen, közösen rendelt pizza cikkelyein demonstrálja a többi éhezőnek. A filozofálást így a korgó gyomor fölé helyezi. Persze a megszomorítottak tényleg egyfajta békére lelnek a rengetegben (a kérdés csak az, ez a béke nem illúzió-e), mindenesetre kétarcúságában éppen olyan, mint azt az egyik legszebb jelenetben, egy fogmosás-kórusműben láthatjuk. A menekültek az Ave Maria dallamára sikálják a fogukat több szólamban, és öblögetnek a patakban. Ahogyan egy néző megjegyezte a szünetben, ez az erdő meglehetősen woodstocki. Tényleg van ebben az életmódban (a sok jó élőzenei dalbetét erre csak ráerősít) valami Woodstockból, a „make love, not war” kissé giccs közeli filozófiájából, de ez a giccs olyasmi, ami, bevallom engem is, de talán elég sokunkat megérint. Miközben a probléma éppen abban rejlik, hogy vajon reális megoldás-e az exodus a mainstreamből, hogy aztán hippi kommunákban szeressük egymást, ahelyett, hogy eredeti lakhelyünket igyekeznénk élhetővé tenni. Ez a probléma a központi kérdés ebben az Ahogy tetszikben.

Ezért az eredeti, látszólag sematikus, a bohózati masinériák mintájára tekergőző szerelmi bonyodalom is sötét színezetet kap. Először látom a két száműzött királylányt emberinek, különösen Céliát, aki ezúttal féltékeny kedves húgocskájára, és (igaz, hogy félig titkon) irigyli Orlando szerelmét. Mintha ez a Shakespeare-feldolgozás már Csehovon edződött volna, mert egymás szerelmének huncut kergetése helyett körbeszeretést, egymással nem találkozó, s ezért keserű érzelmeket látunk, a színészek arcán pedig több a fájdalom, mint azt ezeknél az erdei színeknél megszokhattuk. Még Rosalinda és Orlando szerelme sem lehet felhőtlen, mert ebben az ideiglenes paradicsomban születik, ahonnan majd vissza kell térni a társadalomba, a házasságba, a szerelemmentes hétköznapokba. Az ardennes-i erdő időt és haladékot ad, de nem nyújt megoldást. A kegyetlenség, egymás kínzása pedig a hippi-szeretetben is ugyanúgy dívik, mint a szerelemben: Rosalinda, a remek Magyari Etelka álruhás próbatételével rendesen megkínozza kedvesét. Végső, leleplező monológja után pedig nem kerül egyből helyére minden érzelem: csalás és megcsalatás fájdalma látható az arcokon, míg végül Rosalinada a sírás határán mondja el epilógusát, az eddig happy endnek hitt monológot. Már az is kérdés, hogy szép-e, ami ebben az erdőben történt, de az még inkább kétséges, hogy az itt összekötött életek érvényesek lesznek-e majd egy másik társadalomban is. A paradicsomban, a hippi kommunában csak állatok maradhatnak meg, vagy bolondok (lásd: a háttérben a kontrasztként elénk táruló, monstruózus festményt, ami az éden állatait ábrázolja boldog szerelemben), vagy maga Jaques, aki továbbra is az erdőben marad, csakhogy egyedül, mert a málnatermesztés ma már csakis az egyén választása, és nem városlakók általánosan bevett útja lehet. A többieknek vissza kell térniük az életbe (az össznépi kivonulást talán még maga a nagy Rousseau se gondolta komolyan). A városban pedig szembe kell nézni a tényleges problémákkal. Ezért küzd a könnyeivel Rosalinda, hisz sejthető, hogy a hippik utópikus állama a messzeségben nem hozhatja helyre a világunkat.

William Shakespeare: Ahogy tetszik
Fordította: Szabó Lőrinc. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet- és jelmeztervező: Kalmár Bence. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Kardos M. Róbert, Kiss Attila, Molnos András Csaba, Magyari Etelka, Tasnádi-Sáhy Noémi, Balázs Attila, Aszalos Géza, Bandi András Zsolt, Mátray László, Mátray László, Borbély B. Emília, László Pecka Péter, Lőrincz Rita, Páll Gecse Ákos, László Pecka Péter, Nagy Sándor, Vass Richárd, Albuţiu Dan Mihail.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2010. december 15.

Facebook Comments