Gigor Attila tehetségesen uralja a színpadot, de nem uralkodik a szellem felett.

Gálffi László oldalt kidugja a fejét az Örkény Színház függönye mögül, és incselkedik a közönséggel. Civil hangsúllyal beszél, mintha csak rögtönözne. Elmondja, hogy Carl Åkerblomot fogja játszani, aki Ingmar Bergmannak, a darab írójának nagybácsija volt, és Bergman a darabjában egy kicsit a nagybácsiját is megszemélyesíti, aki viszont gyakorló fantasztaként Franz Schubertet, a zeneszerzőt személyesíti meg. Carl bácsi ugyanis mérnök volt és feltaláló – bár a Találmányi Hivatal egyetlen találmányát sem fogadta el -, s feltalálta az élő mozit, amelyben a vászon mögött színészek szinkronizálják a vásznon tátogó színészeket. Ez a sztori persze már Bergman találmánya, ő fundálta ki (a darab cselekményével együtt) a hóbortos nagybácsijáról őrzött gyerekkori emlékei alapján (1925 tájékáról van szó), továbbá abból, hogy a bácsi hagyatéki leltárában talált egy régi típusú vetítőgépet, a hozzá tartozó, dobozban tartott színes üvegkép-sorozatokkal, amelyek egyike a leltár szerint Schubert (és Beethoven) korát és muzsikáját dolgozta fel. Innen indult el Bergman fantáziája, ebből a kicsiny magból csiráztatta ki a darabot, az élő mozi ötletét, ami a labilis idegzetű bácsi fejéből kórházi kezelése alatt pattan ki, aztán meg is valósítja húsz évvel fiatalabb menyasszonya és egy másik hóbortos segédletével (aki történetesen az ágyszomszédja volt). A filmen természetesen ő játssza (a szifilisztől szenvedő) Schubertet, a kis csapat egy színésznővel és egy technikussal kiegészülve járja a vidéket, vetítéseket tartanak, amíg a pénzükből futja, és amíg a bácsit vissza nem viszik (mint a valóságban történt) a kórházba.

A menyasszony, Pauline Thibault egyébként szintén valóságos személy, tornatanárnő, a gyermek Bergman találkozott vele, a külsejére is emlékezni vél, és azt is tudja, hogy az eljegyzést felbontották.
Nem hiszem, hogy tévednék, ha megkockáztatom, hogy 1993-ban, amikor a darab született, az inspiráció döntő motívuma a saját családtörténetét mindig is szívesen felidéző rendező memóriájának felélénkülése mellett a hagyatéki filmfelvevő emléke lehetett. Bergman oda is komponálja magát „a kép sarkába”, mint a reneszánsz festők: a bácsi egy alkalommal megjegyzi, hogy filmes vállalkozása iránt leginkább a kis Ingmar érdeklődött. Az önirónia és a hóbortosságot megillető szarkasztikus szeretet mellett a mű leginkább a művészet iránti – a szó legszebb értelmében vett – dilettáns szenvedélynek adózik. Carl bácsi mint valami szent őrült varázsolódik el Schuberttől, a zenéjétől és a betegségétől, helyezkedik bele a személyiségébe, és mintegy ellobban ebben a szenvedélyben. Akár az élet, ama „kurta láng”, amiről Macbeth beszél Shakespeare-nél, s akinek a monológjából a címadó sor – „Dúl-fúl, és elnémul” – származik (Szabó Lőrinc fordításában).

 

Gálffi László és Gyabronka József / Koncz Zsuzsa felvétele

A Kúnos László által színpadérzékenyen és szellemesen magyarított, szabályosnak látszó darab amolyan értelmiségi ínyenc falat. Több benne az intellektuális reflexió, a művész-habitüéket felvillanyozó köldöknézés, a finom metszésű, ironikus lélekvájkálás, mint a sodró cselekmény és a direkt mondandó. Emelkedett, békés korok nézőinek esztétikai gyönyörködtetésére való. Hm. A filmrendező és Bergman-rajongó Gigor Attila – korábban a Personát vitte színre – úgy is rendezte meg, mint exkluzív művészi élményt. Az előadás legnagyobb erőssége Gálffi László játéka, aki Carl bácsi huncut hóbortját, szent dilettantizmusát, testi fájdalmának és lelki békétlenségének nyugtalan hullámzását csodás egységbe oldja, méghozzá úgy, hogy erősen átszűri saját személyiségén. Különösen a kórházban játszódó első részben, ahol aztán végképp semmi „cselekmény” sincs, mond el sokat a hétköznapokból önként (?) kivonuló bohó lélekről, akinek belső világa – ha tetszik: képzelgése – valóságosabb, mint a „való világ”. Egy ember, aki „süllyed” – a kifejezést a kezelőorvos használja a szifiliszben szenvedő Schubert állapotának érzékeltetésére -, de belsőleg emelkedik. Ennek jelképe a fantáziaként megjelenő Bohóc, akit Takács Nóra Diana kaján és időnként trágár figurának játszik (Carl bácsi mentális kivetülése persze), s nem más, mint a Művész általános értelemben vett önarcképe. Tulajdonképpen virtuális térben vagyunk – a kórterem is csak „félkész” Izsák Lili díszletében -, ahol egy valóságos zenész (kettős szereposztásban Termes Rita és Budai Rita) billentyűzi a kedves Schubertet, és a közeli templom harangját is a bácsi szólaltatja meg a hangszeren.

A második rész mozgalmasabb és akciódúsabb, itt kerül sor az „élő mozi” bemutatására, ami egy technikai malőr következtében átmegy „élő színházba”. Bármilyen ügyes és mulatságos megoldás is ez, itt már kiderül, hogy a darab – és az előadás – mozaikjai nem szervesülnek egésszé. A színészek „önmagukban” igen jók, de csak alájátszanak Gálffinak. A Pauline Thibault-t alakító Szandtner Anna sejteti a nagyjából megírt konfliktust vőlegény és menyasszony között – a szangvinikus bácsi támadásából a nő maradandó sebet kapott a homlokán -, de nemcsak ő nem érti, miért szereti a férfit, mi sem. Nincs eljátszható kapcsolat köztük. Gyabronka József mint habókos professzor és a bácsi filmszüzséjének éceszgébere rendkívül virtuózan működik, nagyjából magánszámok sorozataként. Pogány Juditnak és Polgár Csabának kettős szerepe van, ám ezek inkább funkciók, mint valódi szerepek, amiben persze mindketten a színészi jelenlét magas fokán teljesítenek. Valami mégis hiányzik. Grigor Attila tehetségesen uralja a színpadot, de nem uralkodik a szellem felett, nem tud súlyt, jelentőséget, értelmet adni a belső kataklizmának. A testi süllyedésnek és a lelki emelkedésnek.
Persze a létnek, mint a Macbeth-monológból tudjuk, nincs értelme. Az utolsó jelenetben már üres a színpad, csak a Művész-alteregó Bohóc gubbaszt a háttérben és egy másikat, egy maga csinálta kis marionettet ugráltat Carl bácsi a kezében. Szép pillanat. Ez lehetne a címe: a Lét és a Semmi.

Ingmar Bergman: Dúl-fúl, és elnémul
Fordította: Kúnos László. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Sztevanovity Sandra. Fény: Herbai Máté. Zene: Melis László. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Koreográfus: Dékány Edit. Rendező: Gigor Attila.
Szereplők: Gálffi László, Szandtner Anna, Pogány Judit, Gyabronka József, Termes Rita/Budai Rita, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána.

Örkény Színház, 2010. december 18.

Facebook Comments