Gábor Miklós színészi-szellemi nagyságának nem vagyunk a tudatában. Nem is leszünk már sohasem.

Azt írja Sándor Iván: „Gábor színész. Több is. Író. Szellemi ember. Akkor már kora legjobb gondolkodóihoz tartozik. De erről tulajdonképpen senki sem tud. Talán Éva és Ruszt.” (Vass Éva és Ruszt József.)
Előtte pár sorral: „Színész, aki Bibót olvas. (Műtétek szüneteiben, kórházi ágyon.) Színész, aki Bibót képes értelmezni!”
Idő: 1986. Gábor Miklós ekkor hatvanhét éves.
Hat évvel később Szophoklész Oidipusz királyát rendezi a Ruszt alapította Független Színpadon. Fiatalokkal, akik megcsömörlöttek a hivatásos kőszínháztól. Vagy éppen kiszorultak belőle. „Amatőrökkel, pályakezdőkkel dolgozik”, írja Sándor Iván. Az akkori KoMásokkal és HOPPartosokkal. Elutasítják a rutint, a protokollt, a megélhetési színházat.
Alternatívát keresnek.
Amikor ezt írom, egy kőszínházi címlapfotó-színész épp azt nyilatkozza, hogy rosszul érezte magát a független társulatnál. Nem neki való. Szeret fürdeni a sikerben.
Gábor Miklós színészi-szellemi nagyságának nem vagyunk a tudatában. Nem is leszünk már sohasem. Akkor sem, ha monográfiát írnának róla – Sándor Ivánnak kellene megírnia -, amire kevés az esély, mert nem érdekli a kiadókat, nem érdekli az olvasókat. Nem olyan időket élünk. Korunk az igénytelenség, a barbárság, a szellemi szegénység kora. A kultúra szisztematikus elpusztításáé. És még csak a közepén vagyunk, az erózió folytatódni fog, ki tudja, meddig.
Sándor Iván és Féner Tamás Gábor-könyve: képeskönyv. Szép kiállítású, kézre álló album. Kettős portré. Az író tömör szellemi pályaképet rajzol alanyáról, a fotós mellékeli a legfontosabb előadásokról és a próbákról készített fényképeit. Verbális és vizuális könnyű vágta a múlt század második felének – Major Tamás mellett – legfontosabb színházi emberéről, aki ugyanilyen fontos irodalmi ember is volt (lásd mint fent).
Kettős portrét írtam, de az író Sándor Iváné mindvégig fölsejlik a háttérben harmadikként. Szellemi rokonság fűzi hőséhez (írhatom így, a szerző is „színházi regénynek” nevezi könyvét, s joggal), és nemcsak attól kezdve, hogy személyes kapcsolatba kerültek, hanem már előtte is. Nem egyszerűen a színész és a kritikus viszonya ez, mélyebb annál, a világlátás hasonlósága motiválja. Annál is több: a fölfedezés, hogy mit jelent a hamleti világkép, mely szerint a színész a kor foglalata és rövid krónikája. Kiskamaszként, amikor még nem tudtam, hogy vannak emberek – közéjük tartoztam -, akik a kor típusát a színészben testesítik meg, Gábort utánoztam. Néztem a filmjeit, és olyan akartam lenni, mint ő. Tudtam-e, hogy az értelem, az intellektus, az okos férfiasság eszménye vonzott? A „csinos zseni”, ahogy később önironikusan írta magáról? Aligha. Tudattalanul persze mégis. Az önirónia vonzása kezdettől fogva motiválta egyoldalú „viszonyunkat”. Önironikus volt abban a színházi szerepben, amelyikben először láttam úgy, ahogy azóta is kitörölhetetlen vonásokkal él bennem. Masham hadnagy Scribe Egy pohár víz című vígjátékában (Madách Kamaraszínház, 1954). A jóképű fiatal férfi, aki elég okos ahhoz, hogy merjen butának látszani a nők szemében. A csodálkozástól, hogy a nők szeretik, és okosabbak nála, eltátotta a száját. Ez lett az egyik emblémája. A tátott száj és a csodálkozás a szemében. Mint a Tanner John házassága előadásának legvégén, amikor a női ragadozó foglyul ejtette. Vass Éva fölényes kedvességgel, mint ami nem számít, közölte vele, hogy folytassa csak a szóáradatot, a férfiúi önérzet heves önigazolását, mondhat, amit akar, beszélhet. „Beszélhetek?”, kérdezte elképedt fölismeréssel, nagy hangsúllyal, három kérdőjellel, szemében rémülettel, hatalmasra tátott szájjal. És lement a függöny.
De ez már a történet folytatása, amelyet Sándor Iván az elejétől mesél. Kezdve a háborútól, a hadifogságtól, a naplótól, amelyekből regények lettek, s amelyek később, a háború után is folytatódtak. Gábor előbb lett író, mint színész, mégpedig igazi író, nem a színész, aki ír. Ebben egyedülálló. Hazai kollégái, akik a szerepeikről, a pályájukról írtak könyveket, egytől egyig műkedvelők, s nem azért, mert használható mondatokat írni, szerkeszteni nem tudnak önállóan, hanem mert írásuk a színészetük, érvényesülésük kiszolgálója, reklámtevékenység, nem műalkotás. Gábor, ahogy a színészetével, az írásaival is a világot faggatja. Maga ellen ír, nem önigazolást keres. Nem azt kutatja, hogyan lehet sikeres, hanem a létezésre, a saját emberi-színészi létére kíváncsi, s arra, hogy meg tud-e ennek felelni. Ki valójában az „én”, és ki tudja-e teljesíteni magát, az itt a kérdés.
Hamlet kérdése ez, persze, a kérdések kérdése, és az egyik döntő állomás Gábor pályáján. Akkor már a Madách Színház tagja, túl a Nemzeti Színházon, a gyötrődő korszakon, Bessenyei és Major árnyékában – egyikük a Nagy Színész, másikuk a Nagy Játékos -, túl az általa kudarcosnak ítélt szerepeken, a párttitkárságon, „a török-ügyön”, a politikai hiteken és a belőlük való kiábrándulásokon, a nyitás évein (Sándor Iván mindezt markánsan foglalja össze), ’56-on (az októberi derűs napokon megvettem minden újságot, számtalan új lap jelent meg, az egyikben riport a Kossuth térről, a riporter találkozik Gáborral és Ruttkai Évával, kéz a kézben, mosolyogva, „megyünk Imre bácsihoz a Parlamentbe, szeretnénk biztatni”, felelik a riporter kérdésére), a társulati ülésen, amelyen néhány színész őt és Horvai Istvánt akarja eltávolítani, a nagy szerepeken, amelyekben már én is láttam, a Figaro házasságán, Az ördög cimboráján (senki sem tud úgy vigyorogni, mint ő, állapítottam meg), a Lorenzacción. A Hamlet bemutatásának évében, 1962-ben kerültem harmadéves bölcsészként dramaturggyakornoknak a Madáchba, sok Hamlet-előadásra voltam beosztva rendezői ügyeletesként (egy nagy könyv volt a portán, az ügyeletesnapló, abba kellett beírni az észrevételeimet), sokszor láttam, a későbbi szereposztásokban is, ’64-ben én szerkesztettem az átrendezett előadás műsorfüzetét (Vámos László Brook Lear királyának vendégszereplése után kiiktatta a függönyöket, nyílt színen bonyolíttatta le a díszletezőkkel a jelenetváltozásokat, Gábor kicserélte addigi szőke parókáját), mondhatom, hogy kívülről tudtam az előadást, sok jelenetét ma is le tudom játszani. Gábor hangja, líraittas, néha deklamáló verselése (ma idejétmúltnak éreznénk), egy-egy dallamos felhorgadása („Hic et ubique… derék egy árkász”; „A kardhegy is mérgezve van? – No méreg, hass tehát!”) ma is a fülemben van. A sérülékenység, a sebzettség, a halálraítéltség élményeként éltem át minden este.
Magányos volt a színházban, Sándor Iván is említi, hogy fölrótták neki, nem vesz részt a társulati mindennapokban, még a színészbüfében is elvonul egy könyvvel. Tény, hogy nem illett bele a „társaságba”, de ez nála nem póz volt, nem a szerepeit folytatta privátim, a nagy különcöket, Füst Milán Henrikjét, a Sarkadi-hősöket – Sebők Zoltánt és az Oszlopos Simeon Kis Jánosát – vagy Oidipuszt, csak lötyögni nem szeretett, sajnálta rá az időt. A társulat sem volt olyan, amelyben feloldódhatott volna, tudom, ott voltam. Velem senki nem volt olyan közvetlen, mint ő, nem sokat beszéltünk, nekem ő volt az elérhetetlen Nagy Színész, eszembe sem jutott, hogy „beszélgetni” merjek vele, ma már rettentően bánom, valószínűleg közelebb kerülhettem volna hozzá, de csak jóval később, a kilencvenes években jártam egyszer-kétszer a lakásán, amikor írást kértem tőle a SZÍNHÁZ-nak, elég sokat beszélgettünk a színházról, akkor is csak azt hittem, hogy udvarias, nem akar kidobni, igyekeztem jó benyomást kelteni, ahelyett, hogy őszinte lettem volna, ma szégyellem magam ezért, és szíven ütött, már a halála után, amikor egyik könyvében találkoztam a nevemmel, egyik látogatásom mozzanata szerepelt a naplójában.
Amikor elege lett a Madách Színházból, elment Ruszthoz Kecskemétre. Ez abban az évben, 1975-ben történt, amikor Színházfaggató című könyvemet egy Ádám Ottó-portré miatt – a belügyes besúgó Nagy Péter professzor elutasító lektori jelentését elfogadva – visszadobta a Gondolat Kiadó, de csak azért, hogy tessék-lássék hozzáíratva még két fejezetet, egy újonnan felkért másik lektor, Fodor Géza ajánlására egy évvel később változatlan szöveggel megjelentethesse. Mindketten ugyanazt róttuk föl a „szép színháznak”, ő, a színész és én, a kritikus; én kiírtam magamból, ő új társulatra talált. Sándor Iván írja, hogy amikor Tolnay Klári egy alkalommal előadást nézett Kecskeméten, és meglátta Gábort egy pohár whiskyvel a kezében a színészbüfében mint fiatal színészek karéjában a társaság középpontját, azt mondta, az isten áldja őket, amiért ezt meg tudták csinálni Miklóssal.
Rusztot pár év múlva „felhozták” a Népszínházba, Kecskemét megszűnt színházi végvár lenni, ahogy Székely Gábor eljövetelével Szolnok is megszűnt, csak Kaposvár maradt meg, mert ott Zsámbéki Gábor színházát Babarczy László folytatni tudta. Hogy Kecskemét „felszámolása” jó vagy rossz volt-e Ruszt és Gábor pályájának alakulása szempontjából, külön kérdés lehetne (a szerző erre annyiban tér ki, hogy két színházi műhely maradt összesen, Kaposvár és a Katona). Még hátravan a zalaegerszegi villanófény, a Ruszt rendezte Tragédia, Gábor Luciferével, de ettől kezdve mindketten a színházi szegénylegények életét élték, lett légyen a munkahelyük a Független Színpad, a Népszínház vagy a Nemzeti Színház. Ez már az ideiglenesség korszaka a számukra.
A magyar színház képtelen volt befogadni két olyan színházi embert, mint Gábor Miklós és Ruszt József.
Gábor közben eljátszotta Shylockot, megrendezte az Oidipuszt, újabb könyvei jelentek meg, ha úgy tetszik, elégtételt kapott az irodalomtól is. Hogy közben milyen kataklizmákat élt át, milyen emberi és művészi kérdéseken vívódott, körülötte milyen válságokat szenvedett el, milyen kudarcokon ment keresztül a színházművészet, és milyen hanyatláson az európai kultúra, arra nézve vázlatosságában is enciklopédikus igényű elemzést ad Sándor Iván kiváló könyve.
Mégiscsak meg kellene írnia azt a monográfiát.

Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2010.

Facebook Comments