… Merő rendezőként szinte egyáltalán nem látható.

A békéscsabai Jókai Színház, mondhatni, elkötelezett Henrik Ibsen iránt. 1965 óta bemutatták már itt a sort kezdő Nórán kívül a Hedda Gablert, A nép ellenségét, a Kísérteteket, a Solness építőmestert és A vadkacsát, a Peer Gyntöt pedig egyetemisták előadásában lehetett látni. Ezt az elkötelezettséget szeptember végén látványos gesztussal erősítették meg: a színház tőszomszédságában megnyílt az Ibsen-ház, benne az Ibsen Stúdiószínházzal, amelyben elsőként (ezúttal is) a Nórát mutatták be.
Ezzel bizonyos szempontból nem vállaltak nagy kockázatot: a Nóra a leggyakrabban játszott, egyértelműen a legismertebb Ibsen-darab, üzenete pedig mindig aktuális. Mindez viszont a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a mű könnyen adná magát: Nóra részben megjátszottan gyermekes, részben valóban naiv alakjában megtalálni a valódi jellemet, megérteni és eljátszani a figura rapszodikusságát; érvényes motivációt, megfelelő lelkiállapotot találni Lindéné sorsfordító tetteihez; alkotni egy koherens Helmer-karaktert, és mindvégig eszerint játszani a szeretetet és a haragot is – mindez sem színésznek, sem rendezőnek nem lehet rutinfeladat. Pedig ennek kell(ene) a fundamentumnak lennie, innen lehet és innen érdemes elindulni bármerre.
Merő Béla nem először rendez Ibsent – 2005-ös békéscsabai Solness építőmesterének szereposztásából nem egy színészt viszontlátunk ezúttal is -, így alighanem mindezzel tisztában van. Ennek a Nórának mégsem teremtette meg a kellő alapot, s nem mutatta meg azt sem, hogy a színpadavatásra való alkalmasságán túl mit gondol a darabról.

Tarsoly Krisztina (Nóra) és Katkó Ferenc (Krogstad) A-Team/Nyári A. felvétele

Mira János stúdiószínpadhoz remekül alkalmazkodó díszlete, egy stilizált, minimálisan berendezett szoba egy legkevésbé sem szokványos színű, kékes paddal, hintaszékkel és hintalóval a színben passzoló és a játék centrumát jelölő kör alakú szőnyegen, a kerületén hol aláereszkedő, hol a színészek feje felett lebegő fehér tüll körfüggöny-kerítéssel jól illik Papp Janó extravagáns anyagú, szabású vagy színű jelmezeihez – a neonzöld csíkos öltönyhöz vagy a bársony szoknya-blézer együtteshez -, amennyiben ez is, az is elemelt kissé, s a hétköznapiságtól való eltérésével tüntet (nem teljesen átgondoltan). Mint ilyenek a legkevésbé sem illenek a játékhoz, amelyben nyoma sincs semmiféle elrugaszkodásnak a realizmustól.
Ennek elsősorban az az oka, hogy Merő rendezőként szinte egyáltalán nem látható. Direkciója kimerül abban, hogy ki mikor és melyik székbe üljön le, vagy melyik oldalon hagyja el a színt. Egyébként a szöveget ki-ki a maga belátása szerint és így nem is túl meglepő módon igen esetleges sikerrel értelmezve mondja fel – általában sajnos megkerülve minden fontosabb kérdést. Különösen fájó ez azért, mert Zalán Tibor dramaturg szövegkönyvében épp a színmű teoretikus részei kapnak kisebb hangsúlyt, nagyobb teret biztosítva ezáltal az emberi drámáknak.
Tarsoly Krisztina mindvégig megmarad a felszínen, nem Nórával, csak a szavakkal, sorokkal együtt vált nevetésből riadtságra, önfeledtségről komolyságra – hangulati váltásaiból hiányzik a valódi érzelmi átalakulás, a homogenitás helyett a sokszínűség. S ami a legfájóbb: egyáltalán nem érezni a darab vége felé azt a fojtogató kétségbeesést, félelmet, amely a primer, logikus érzések mellett irracionális csodavárással párosulna, holott ez komoly súlyt adna a szerepnek – és mivel Tarsoly Krisztina az abszolút főszereplő, az egész előadásnak. Eleinte roppant zavaróak elnyújtott szó végi magánhangzói, megnyomott mássalhangzói, a szavak közti szünetei, és nyögésszerű kuncogásai, s bár eszközei az előadás vége felé határozottan finomodnak, Nóra szerepe jóval több annál, mint amennyit változó hangfekvéssel, mimikával és gesztusokkal érzékeltetni lehet.
Bartus Gyula Helmere – megjelenésében a tíz év előtti vígszínházi előadás Hegedűs D. Gézáját idézve – eleinte tartózkodni látszik mindennemű szélsőségtől, örömben és haragban egyaránt; ehhez képest indokolatlan egyrészt az utolsó tíz perc, másrészt annak a jelenetnek az indulatossága, amelyben Nórának nem megy jól a tánc. Nagyobb probléma, hogy nem dönti el karakterének viszonyát Nórához: nevelgetése, becézése nélkülözi mind a képmutatást, mind a szeretetet, mind a csendes terrort, de még az unott megszokást is; minden „énekesmadaram” valamiféle információközlés szintjén marad.
Kara Tünde megkerüli Lindéné szerepének értelmezését, „pálfordulására”, motivációira és Krogstad iránti érzelmeire is csak a szövegből következtethetünk. Katkó Ferenc sértett, zsaroló ügyvédként afféle balkáni maffiózót játszik, szándékosan túl erős lépésekkel, előregörnyedő testtartással, behúzott nyakkal; mindez ellentmond a szöveg szerint világian kifinomult modorának. Mint szerelmes azonban valódi érzelmeket, megszeppentséggel és meghatottsággal kevert örömöt mutat, aminek ilyenkor tetszetős pikantériát ad a durvaságot sugárzó testtartás. Jancsik Ferenc kedélyes, beletörődő és vidámságában is megfontolt Rank doktort alakít emlékezetesen.

Tarsoly Krisztina és Bartus Gyula (Helmer) A-Team/Nyári A. felvétele

Merő Béla az előadás vége felé nyilvánul meg határozottabban, néhány nem túl szerencsés szimbólummal. Ahogyan az első felvonás végén, úgy Nóra és Helmer darab végi beszélgetése közben is alászáll a tüll körfüggöny, hogy Nóra bezártságát szemléltesse. Ám amíg az előbbi esetben ez csak túlzott egyértelműsége, didaktikussága miatt zavaró, addig az utóbbiban sokkal komolyabb a probléma. Ebben a legfontosabb és érzelmileg legérdekesebb jelenetben (túl azon, hogy Nóra itt nem bezártságára, hanem éppen a világ tágasságára ébred rá) a félig áttetsző anyag miatt egyszerűen semmi nem látszik a színészek arcjátékából. Hasonlóan rosszul megválasztott eszköz a Nóra távozásakor bejátszott mennydörgésszerű tengermorajlás, amitől Helmernek üvöltenie kell utolsó szavait. Szép viszont, hogy – alighanem a darab eredeti címére utalva – a kis szoba egyetlen színes tárgya egy talpon álló játék baba, amelyet Helmer a veszekedés hevében ledönt, jelezve mintegy a babaszoba összedőlését; aztán mikor Nóra távozik, újra felállítja és átöleli a babát. Kár, hogy Bartus és Merő itt fedik fel először (és utoljára) értelmezésüket Nóra és Helmer viszonyáról.
Mindezzel együtt sem meglepő, hogy az előadás telt házzal fut, a nézők jó része pedig elégedetten távozik. Az élőzene – Gulyás Levente legtöbbször a Csendes éjt variáló zongorajátéka – elegáns, tetszetős; a színészek sikerrel kerülik el a ripacskodást; Merő választott előadás-tagolása pedig (a színmű első felvonása után tart szünetet, a másodikat és a harmadikat egyben játszatja) ügyesen tartja fenn a feszültséget. De ami a legfőbb: Ibsen szövege olyannyira erős, hogy akár monoton felolvasása is lenyűgözhet – a szöveggel való (netán első) találkozást csaknem lehetetlen teljesen elrontani.

HENRIK IBSEN: NÓRA (Békés megyei
Jókai Színház, Ibsen Stúdiószínház)

Fordította: Kúnos László. Dramaturg: Zalán Tibor. Díszlet: Mira János. Jelmez: Papp Janó. Koreográfus: Kerekes Judit. Zene: Gulyás Levente. Rendezőasszisztens: Magyar Flóra. Rendező: Merő Béla.
Szereplők: Bartus Gyula, Tarsoly Krisztina, Jancsik Ferenc, Kara Tünde, Katkó Ferenc, Nagy Erika, Frank Ágnes sz. h., Szente Károly.

Facebook Comments