Miféle képzelt vagy valóságos idillt akar cáfolni az előadás?

Kissé túlzásnak tetszik Schöpflin Aladár („…a legjobbak közé tartozik, amit tíz év óta magyar színpadon láttunk…”) és Kosztolányi Dezső („…szigorú irodalmi mértékkel mérve is remekmű…”) elragadtatása, amely legföljebb a korabeli „képest-esztétika” keretein belül érthető, de tény és való, hogy az 1923-ban Szidike címen a Magyar, majd az évtized végén immár Cigányokként a Nemzeti Kamaraszínházban felújított Tersánszky-mű egy nagy tehetségű író épkézláb zsengéje, a maga nemében reprezentatívnak tekinthető átmenet a népszínmű és a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években Csemer Géza átdolgozásában és verseivel, valamint Szakcsi Lakatos Béla zenéjével több helyen is játszott, szerény fogadtatású cigány-musical között.
Az eredeti darab klasszikus séma szerint épül. Két cigányzenekar (mint másutt két ország, két tábor, két család stb.) vetélkedik: az egyik a falu (kisváros?) egyik, „zugfogadónak” titulált kocsmájában, a másik az elegáns kávéházban játszik esténként. A vetélkedés tárgya Dongó Dani, a kocsmában fellépő kitűnő fiatal prímás, akit a kávéházi főprímás, ez a cigány arisztokrata meg akar nyerni a maga zenekarába, s e célból úrilánynak nevelt, dédelgetett Szidike lányát is hozzáadná (első felvonás). Az üzleti konfliktus ősi sablon szerint szerelmi téren megkettőződik. A snájdig és csapodár Dani csalja az asszonykát, a szülők válást kezdeményeznek (második felvonás), ám Szidikének tetszik a házasélet: fellázad szülei ellen, és megbocsát hites urának (harmadik felvonás).
Ebben a magyar vidéki miliőben a cigányok élete idilli. Megbecsültek, rangjuk, sőt emberi méltóságuk van, csinosan öltöznek, anyagi helyzetük több mint kielégítő, fogyatékosságaik semmivel sem számítanak nagyobb bűnnek, mint a „magyarokéi” (Tersánszkynál fel sem merül ez a cigány kontra magyar distinkció). Igaz, a cselekmény a muzsikus cigányok elit rétegében játszódik, de ők a többieket is felemelik. Kakuk Marci, aki itt egy opportunista (magyar) epizodista, képes kimondani Áskáráról, az intrikusról, hogy „hiszen ez nem is cigány”, ami ebben a kontextusban annyi, mintha valakit lelepleznének, miszerint csak kiadja magát grófnak. A cigányok méltónak találtatnak a drámai hősök szerepére, és nem vicces epizodisták, mint, mondjuk, a Patikában.

Keresztes Tamás (Dani), Kovács Ádám, (Risi), Takátsy Péter (Kakuk Marci), Rajkai Zoltán (Kukac úr), Kovács Lehel (Áskárá) és Pálos Hanna (Kisasszony) Koncz Zsuzsa felvétele

Hogy létezett-e ilyen idill a ‘920-as évek Horthy-korszakában vagy bármikor máskor, avagy helyezték-e, ha egyáltalán helyezték, az 1975-ös Déryné színházi, az 1986-os józsefvárosi színházi és az 1993-as békéscsabai (zenés) felújítások a darabot valamilyen meghatározott korszak miliőjébe? Bár a darab helyenként emlékeztet Barta Lajos Zsuzsijára és a cigányokkal sokat foglalkozó Móricz Zsigmondnak elsősorban a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művére, az idill nagyjából olyan hiteles, mint a népszínművek parasztábrázolása. (Nemhiába játszotta Harkocsányt, a módos főprímást a Nemzetiben Rózsahegyi Kálmán.) Igaz, anélkül, hogy a témának szakértője volnék, egyvalami kétségtelen: olyan rossz dolguk a cigányoknak még XV. századi bevándorlásuk óta soha nem volt errefelé, mint a rendszerváltás utáni, demokratikus, polgári Magyarországon. Ha innen tekintünk vissza, úgy minden korábbi korszak némi joggal eszményíthető.
A Katona József Színház előadásából, Máté Gábor rendezéséből azonban nem derül ki, mi a színház véleménye az egyébként zenétlenített, csak némi dramaturgiailag indokolt cigánymuzsikával dúsított idillről. Némi utalást csak Cziegler Balázs teljesen steril, hófehér IKEA-díszletéből olvashatunk ki: eszerint meseországban, seholsincs-semmikori, szituálatlan fantáziavilágban volnánk, és Füzér Anni pazar, színpompás, dizájner stílusú cigányjelmezei is más szinten, de ugyancsak az operettek látszatvilágába illenek. (Harkocsány színe a pipacspiros, a kackiás bajuszkájú Harkocsánynéé a smaragdzöld, Szidikéé a ciklámen, Danié a kék, Áskáráé a lila – tetszetős összhatás.) Ámde ha ezzel a világgal állítjuk kontrasztba Grecsó Krisztiánnak a mába helyezett, világvége-hangulatú, végletesen sötét és komor tablóját, akkor elmaszatolódik a kontraszt. Miféle képzelt vagy valóságos idillt akar cáfolni az előadás? Máté Gábor azt nyilatkozta: „Miért ne lehetne eljátszani csak annyit belőle [mármint a Tersánszky-darabból], ami jó? Jöjjön utána valami más.” A miért ne? tökéletesen érthető. Ám a miért? annál kevésbé.
Nos, lényeg a lényeg: a Tersánszky-darab a második felvonásának vége felé hirtelen és brutálisan véget ér: az oldalajtón vörösre színeződő fehér füst gomolyog be, s vele gurul személyesen egy Molotov-koktél, két, nekünk háttal álló maszkos terrorista közül az egyik elsüti a fegyverét (ettől a sokktól szokatlan, némileg talán ironikus tapintattal óv az előcsarnokban egy figyelmeztetés). Aha-élmény: valamennyiünkben megpendül egy önmaga szimbólumává lett földrajzi név – Tatárszentgyörgy. Itt jön a szünet.

Keresztes Tamás, Szacsvay László (Harkocsány), Pálmai Anna (Szidike) és Szirtes Ági (Harkocsányné) Koncz Zsuzsa felvétele

Hogy ki a balsors által találomra választott áldozat, csak a szünet után derül ki. Az idős főprímás (Szacsvay László) az; ő felravatalozva is addigi pompás piros kosztümjét viseli. Annál lerobbantabbak a többiek, pláne hogy éjszakai álmukból riasztotta fel őket a merénylet: ócska, foltos hálóruhákban vagy vedlett nappali öltözékben jelennek meg. Fáradtak, fásultak, kicsikét öregebbek. És lelepleződnek belsőleg is, mint züllött, hit és becsület nélküli figurák, akiket részben a feneketlen, kilátástalan nyomor torzít el: a délceg Dani (Keresztes Tamás) először ketyerét lopna, aztán beéri a Nyomozó (Fekete Ernő) cigarettásdobozával, a gyásztól legmélyebben sújtott özvegy (Szirtes Ági) pedig gerinctelen meghunyászkodás és lángoló gyűlölet megrázóan ellenpontozott szólókoncertjét adja elő. S van, amit a nyomor sem indokol, ami genetikainak tetszik: a tisztes ősz halott, míg élt, meghágta és teherbe ejtette saját imádott Szidike lányát (akit a rendezés jóvoltából már a Tersánszky-idillben is gyanúsan tapenol). A színváltozás után pedig kiderül, hogy azok a „magyar” Tersánszky-figurák, akik az első részben még hiánytalanul elfogadták a cigányokat mint együtt élő társaikat, a Kisasszonynak nevezett gusztusos és nagy természetű pincér- és kasszírnő (Pálos Hanna), a Vendéglős (Ujlaki Dénes) és Kukac úr, az adótiszt (Rajkai Zoltán), immár mai közönnyel és utálattal határolódnak el tőlük; Kukac úr még áramot is vezetett ellenük a kerítésébe.
De nem különbek azok az új szereplők sem, akiket a társadalom a törvény és a rend, netán az igazság(szolgáltatás) nevében állít szembe a cigányokkal: a Tűzoltó (Lengyel Ferenc), a két bamba Rendőr (Kovács Gergely és Simon Zoltán), a két Nyomozó (a most is, de most másképp zseniális Fekete Ernő és Kovács Ádám), valamint a csak a saját nyugalmát féltő orvos, a kívül maradás és a közöny nagymestere (Bán János), akik természetesen mindent feltételeznek és elhisznek az áldozatokról, míg az igen relatív értékű ellenpóluson ott a frázisaiban és pózaiban politikailag korrekt, harciasan liberális Újságírónő (Kiss Eszter remek karikatúrája), valamint a fontoskodva mellébeszélő, csak megúszni akaró Cigány politikus (Bezerédi Zoltán). Mindezeket a figurákat Grecsó Krisztián ha nem is újszerűen, de színesen és érdekesen jellemzi, erős dialógusokat ad nekik önmaguk kifejezésére. Mindazonáltal ha Máté Gábor ebből a darabból (darabrészből) akarta megtudni, „mily korban él ő a földön” (Grecsó), sok újat nem hallhatott. Itt és most, a jelenben és a belátható jövőben – vágja a képünkbe a második, mondhatni, önálló darab – a cigánykérdés megoldhatatlan.
Az eddigiekben sem tudtam megállni, hogy egyes színészekről röviden ne ejtsek szót. Fekete Ernő és Szirtes Ági nagyszerű alakításai mellett (bár Szirtes variálhatná kissé a hangerőt) nagyon ígéretesen mutatkozik be az egyetemi hallgató Pálos Hanna (Kisasszony), szépen hozva az ügyeletes, ám a második részre elfásuló-fonnyadó démon kis drámáját; a Katonának mindig is szerencsés érzéke volt a színésznőként és nőként is vonzó főiskolás lányok kimazsolázására. Pálmai Anna Szidikeként eddigi legárnyaltabb, finomságában is markáns alakítását nyújtja (nem az ő hibája, hogy az első és a második rész Szidikéjének vajmi kevés köze van egymáshoz). Kovács Lehel a sárga irigységtől intrikussá váló Ásárá szerepében (ismerős drámai típus, nemde?) a Tersánszky-féle második felvonásban találja meg a maga eredeti, komplex arculatát. Keresztes Tamás (Dani) elsősorban képzeletgazdag mozgáskultúrájával hat. Ujlaki Dénes (Vendéglős) és Rajkai Zoltán (Kukac úr) rég kapott lehetőséget ilyen színes, érzékeny epizódalakításra. Szacsvay László jámbor teszetoszát mintáz; a moll tónusokban emberszagúan hiteles, az erősebb színektől most is megtartóztatja magát.

Fekete Ernő (Nyomozó) és Bezerédi Zoltán (Cigány politikus) Koncz Zsuzsa felvétele

Külön kell szólni a hálátlan szerepében, Kakuk Marciként is figyelmet keltő Takátsy Péterről (őt dicséri az előadás változatos mozgáskultúrája is). Kakuk Marcit, akiről ugyanabban az évben, tehát 1923-ban jelent meg az első regény, az író úgy plántálta a darabba, mint a reneszánsz festők a bibliai tömegjelenetbe önmagukat; Máté szellemesen Tersánszky-alteregóként is ábrázolja (magam még nemegyszer láttam munkahelyem környékén, a Krisztinában így, micisapkásan-pipásan őgyelegni-csavarogni a nagy vagabundot). Mindez azonban nem változtat azon, hogy Kakuk Marcinak, azon kívül, hogy alakja folyvást ott kísértett a szerzőben, az égvilágon semmi keresnivalója a darabban, így Takátsy inkább lemozogja, mint eljátssza.
Érdekes volt az átlagosnál valamivel érzékenyebb premierközönség magatartása, amely a Tersánszky-darabot, főleg annak első felvonását hűvös értetlenséggel fogadta; még a részegségre utaló fizikai és szövegpoénok sem váltották ki a szokásos, reflexszerű hatást. A közönség orientálását nagy ívben elkerülő díszlet is megbosszulta itt magát. A nézők nem tudták, hol, milyen korban vannak, és Máté rendezése itt ritmustalanságával, elnyújtottságával csak növelte tapintható idegenkedésüket. A hangulat szünet előtt változott meg, a viharzó effektek felébresztették a téma és az előadás iránti érdeklődést; a második rész pergő, izgalmas és mindenki számára hozzáférhető drámáját Máté életre galvanizálódó rendezése hevítette tovább, és a „slusszpoént”, Szirtes Ági nagyszabású monológját már másfajta, feszült, együtt lélegző csend fogadta, amely aztán kirobbanó tetszésben vezetődött le.
A Török Tamara szerkesztette elegáns és tartalmas műsorfüzetet eltenni is érdemes; legyen, ami majd előhívja az előadás szükségképp fakuló emlékét.

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ –
GRECSÓ KRISZTIÁN: CIGÁNYOK
(Katona József Színház)

Díszlet: Cziegler Balázs m. v. Jelmez: Füzér Anni m. v. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Sáry László. Mozgás: Takátsy Péter. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Szacsvay László, Szirtes Ági, Pálmai Anna, Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Pálos Hanna e. h., Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, Takátsy Péter, Fekete Ernő, Kovács Ádám m. v., Kovács Gergely e. h., Simon Zoltán e. h., Bán János, Kiss Eszter, Bezerédi Zoltán, Lengyel Ferenc.

Facebook Comments