Fehér Ferenc előadói erejének egyik titka, hogy legyen akár Woyzeck, Kaspar Hauser, Jézus, ördög, Szabad lény vagy jelen esetben Semmi és senki, ami megmutatkozik, az minden esetben ugyanaz.

Fehér Ferenc legújabb koreográfiája egy összegörnyedt, zsákszerű, barna vászonruhába öltözött emberszerű test mozdulatlanságából indul el, amelyben eleinte még a testtájak helyzete is bizonytalan. A primer szentséget idéző, legmélyebb énekhangokkal megszólaló, baljóslatú zenei aláfestésben a test lassan megmozdul, miközben a fej furcsa, nyakaszegett módon félrefordul a földön, majd bizarr idegenséggel követi a törzs egyre éledő mozgását. Az előadás záró jelenetében a napszemüveges, fekete, göndör parókát öltött előadó egyre gyorsuló futást imitál, miközben a valóságban semmit sem halad előre. A kezdés erejét – érzéki hatásossága és Fehér súlyos színpadi jelenléte mellett – az adja, hogy úgy tud jelentéses lenni, hogy nem pontosan tudható, mi mit is jelent. Ezzel az erővel szemben a záró képsor a hiábavalóság és tehetetlenség rendkívül szemléletes, viszont sokszorosan elhasznált metaforájának egyértelműségével intellektuális értelemben inkább erőszakosnak érződik. Fehér Ferenc új darabjában erőből és erőszakból egyként mér.
A STiX66 már címében rejtvényszerű, legalább féltucatnyi megoldást kínál fel, ez a sokszínűség azonban ebben az esetben az értelmezhetőség termékeny gazdagsága helyett inkább egyfajta gondolatsalátaként működik, amelyből kiindulva nehézkesnek tűnik bármiféle mondanivalót, alakot (vagy akár alakokat) elképzelni. Szerencsére maga a darab szigorúbb átgondoltságával munkára készteti, és egy nem túl szűkösre árkolt mederbe tereli szétszaladtukban összekuszálódott gondolatainkat, így egy idő után óhatatlanul is leteszünk a sehova sem vezető intellektuális kéjelgésről. Maga az előadás érzéki és helyenként kifejezetten izgalmas rejtvény. A hármas tagolás, a jelmezek, a színen történő átöltözködések disszonanciája, a nézők lábai mögül megvilágított játéktér mellett olyan jelenetek ajánlkoznak rejtvényfejtő játékra, mint a Thália Új Stúdiója zárt színtéri kapujának hiábavaló ostroma, az arról való bizarr lecsúszások, miközben Pelle Zoltán fényeiben úgy tűnik, mintha Fehér groteszk módon nyeklő törzsén hátizsákszerű púpot cipelne. Az értelmező játék hol ihletettebb, hol sablonosabb hullámveréseinél sokkal lényegesebb kérdés azonban, hogy mi van a rejtvényfejtés izgalmán túl.
„…én én vagyok, a Semmi. […] Semmi vagyok, és senki. A nevem: Stix Hatvanhat” – írja a darabhoz Fehér Ferenc. A Semmiről beszélni is nehézkes (logikai bakugrások nélkül nem is igen lehetséges), nemhogy felmutatni. Az előadás után elcsíptem egy nézői félmondatot: „Hát ez a srác nem semmi!”, mondta egy idősebb úr egy hölgynek, amiből – minden keresetlen odavetettsége ellenére – az is következik, hogy ez a felmutatás ma sem sikerült.

Fehér Ferenc Koncz Zsuzsa felvétele

Fehér Ferenc előadói erejének egyik titka, hogy legyen akár Woyzeck, Kaspar Hauser, Jézus, ördög, Szabad lény vagy jelen esetben Semmi és senki, ami megmutatkozik, az minden esetben ugyanaz. Nem a mozgásanyag esetleges, darabról darabra ismétlődő elemeiről, de még csak nem is a művész összetéveszthetetlen mozgásstílusáról beszélek most, hanem a legszigorúbb művészi önazonosság, a szuggesztív jelenlét és az áttetszésre való különleges képesség senkiével össze nem téveszthető együttállásáról. Fehér nem előadóművész – nem hoz létre önmagából új és újabb árnyalt színpadi figurát, jellegzetes karaktereket; egyszerűen szólva nem játszik -, sokkal inkább megmutatkozóművész. Ennek ellenére az, ami megmutatkozik, hézagtalanul alkalmas arra, hogy akár Woyzeck, akár a Megváltó, akár Kaspar Hauser alakjának, történetének felkent hordozója legyen. Ebből az is következik, hogy az általa ily módon megidézett irodalmi, vallási, hétköznapi figuráknak van közös nevezőjük, és ez egybeesik Fehér – kiemelt pillanataiban mindig önazonos – színpadi lényével. Amennyire delikát a magyar kortárs színpadon maga ez a lény, annyira nehéz őt megnevezni közhelyek nélkül. Fehér Ferencet a pályájának egyik csúcspontját jelentő darabjában (Emberkönyv) Szabad lénynek és embernek hívják, most STiX66-nak, amelyet a koreográfus-előadó – a darabhoz írt szöveg szerint – senkiként, Semmiként olvas. A nagyrészt elkészültnek tűnő világban magára eszmélő ember egyik alapélménye, hogy környezete adottságként jelenik meg számára, gyakran átléphetetlen határok, ki nem nyíló kapuk terelgetik vágyaival ellentétes irányokba. Fehér Ferencet jó érzékkel találják meg olyan történetek főhősei, akiknek mozgástere a zéróhoz közelít. Ilyen helyzetben egyetlen választása marad az embernek: vagy Szabad lényként igent mond végletesen beszűkült sorsára, és lesz tragikus figura, vagy a lehetőségek szűkösségén szomorkodik, és lesz senki a Semmiben, hasonlatosan a Hófehér című rajzfilm egyik törpéjéhez, aki kissé bepityókázva állandóan azt ismételgeti, hogy „Rongy törp vagyok. Rongy törp vagyok”. Fehér Ferenc STiX66-ja nem csupán a darabhoz írt szövegben gajdolja saját senkiségét, de az egész koreográfián áttetszik ez a fajta lemondó hitehagyottság, amelynek legszemléletesebb példái az egyre gyorsuló futás és az egy helyben maradás képzeteinek jelentéses önellentmondása a záró jelenetben, és az, amikor hosszú másodperceken keresztül úgy vesz részt egy képzeletbeli verekedésben, hogy támadófelülete a vehemens energikusság ellenére szinte egyetlen pillanatra sem ér túl saját testén. Ennek következményeként a koreográfia által megtalált „semmi” a leghétköznapibb, profán „semmis”-sé erodálódik (paradoxonnal szólva: megsemmisül), noha Fehér Ferenc legutóbbi munkái szemmel láthatóan a szakrálist, vagyis a nyugati misztikus és a keleti gondolkodás által központi helyen álló Semmit célozzák. Egyszerűbben (vagy éppen bonyolultabban): aki senki vagy semmi, nem a Semmit találja meg, hanem semmit sem talál, és ez nagyon nem ugyanaz.
Fehér Ferenc munkáinak egyik hőközpontja tehát, hogy az általa megidézett színpadi figura lényszerű idegensége az előadás folyamán egyszerű emberlétként lepleződik le, miközben mindettől ez a lét a legkevésbé sem lesz könnyebben elviselhető. Színpadi lényének kényelmetlen igazsága abban áll, hogy befogadóként nem lehet nem magunkra venni, miközben még nézni is fájdalmas. A megmutatkozás (önfelmutatás) igazsága azonban csak részben megmutatkozó hajlam és áttetszőképesség kérdése, a másik oldalon talentumos megmutatni tudást igényel – az első inkább a megmutatkozóművész (előadó), a másik inkább a megmutatóművész (koreográfus) feladata. Fehér 2007 óta koreografálja önmagát, és eddigi önálló darabjai nem győztek meg előadói képességeihez mérhető koreográfusi tehetségről. Most, amikor a STiX66-ot a 2007 előtt készült Emberkönyvvel vetjük össze, minden kritikai észrevétel mellett azt is elismerjük, hogy az előadó-koreográfus megmutatkozási és megmutatási képessége kezd egymáshoz közelíteni. Márpedig sok kortárstánc-kedvelő vágya, hogy ne csupán nézhessük, de megint – akár egy teljes előadáson keresztül – láthassuk Fehér Ferencet színpadi teremtményként, és mellette Valamit, ha az a Valami mégannyira a Semmi is.

STiX66
(Thália Színház, Új Stúdió)

Jelmez: Simon Judit. Fény: Pelle Zoltán. Hang: Kovácsovics Dávid.
Koreográfia, zene, előadó: Fehér Ferenc.

Facebook Comments