...a széksoroktól fedetlenül hagyott szűk passzázson folyik a játék keresetlen kelléktelenséggel és igencsak szerelemre termett színészekkel.

Polgári lakás. Talán még ma is sokan ide képzelik a házasélet kezdetét. Az ilyen otthonban először se több, se kevesebb, mint két embernek kell laknia: elvileg az ő szerelmük fogja összetartani a tágas szobák majdani lakóit. Ez az élet mindenekelőtt az áhított szimmetriára, a mindennél jobban szeretett kettes számra épül. Arra a vágyunkra, hogy a másikat „el nem hagynánk többé már”, hogy „férj és nő, egy mátkapár” és hogy hamarosan vidítson fel minket „sok kis Papageno-Papagena, szülei boldogsága” – ahogyan azt a Varázsfuvolában dalolják. Nem éppen véletlenül, de éppen ilyen életre áhítoznak – a belül oly nagyon vágyott szimmetriából minduntalan kizökkenve – egy másik Mozart operában, a Figaro házasságában is, melynek azonos értékrenden nyugvó eredetijét, Beaumarchais művét Zsótér Sándor egy polgári lakásban rendezte meg.

A Figaro házasságának ezt a szerelmi intrikáktól hemzsegő rétegét, a cselvígjátékot, rendesen a darab külső, felszínes burkának szokás tekinteni. Szemben a vígjátékban rejlő politikai fenyegetéssel, amiről Létay Vera egy szellemes kritikájában Figaro borotvája és a guillotin párhuzamán keresztül beszél: „A borotva, mely 1784-ben még Almaviva gróf állán táncolt, néhány évvel később lejjebb csúszott.” Persze az is igaz, hogy ez a pengeéles forradalmiság – hisz tudjuk: a self-made man öntudatra ébredése, de még a számos áthallás is, cenzúráról, egyebekről – valódi emberi viszonyok, hevesen lobogó szerelmek ábrázolása nélkül puszta ideológia lenne. Minden, még a humor működése is, ez utóbbin áll vagy bukik, és ez az, ami nem hiányzik a Zsótér-előadásból, ahol tüzes replikák röpködnek a „szvít hóm” meleg falai között. Már a fordítás, Ungár Júlia munkája is remek, gördülékeny, és sok benne az ügyes szójáték. Ezt alátámasztandó, a spoiler-veszély elkerülése végett szerepeljen most csak egyetlen példa: „kiáltsunk AlmaVivát!”

Tankó Erika, Törőcsik Mari és Orosz Ákos / Koncz Zsuzsa felvétele

Nem egyszerűen polgári lakásba érkezünk (ami a gróf ölébe pottyant, mivel „kegyeskedett megszületni”, míg Figaro keményen dolgozott a sajátjáért), de nézőkkel zsúfolt üres térbe is, ahol a széksoroktól fedetlenül hagyott szűk passzázson folyik a játék keresetlen kelléktelenséggel és igencsak szerelemre termett színészekkel.

Faragó Zénónak (Chérubin) hatalmas szeme van. És valódi könnyel telik meg, amikor előadja a grófnőnek ellenállhatatlanul mulatságos, de persze fájdalmasan átérzett szerelmes költeményét. Vallomásait persze többnyire különböző melltartókhoz intézi, a grófnő láthatóan mégis táplál iránta érzelmeket. Érdekes, hogy az operalibrettóban az úrnő tisztességéhez kétség sem férhet, míg a drámában ez talán másként van, de akárhogy is legyen, Ligeti Kovács Judit grófnője egész kipirul Chérubin jelenlétében, bár ez nem zárja ki férje iránti szerelmét. És nagyon jók a lányok, Tankó Erika, a tűzről pattant Suzanne és Törőcsik Mari (Marcelina), akit a rendező – szokása egy-egy kivételes személyiségre fókuszálni figyelmét – jó társaságba hívott, összjátékhoz sok szócsatával (és ezekben az agonokban jellemzően párbajpozícióba is helyezkednek a szereplők). Orosz Ákos könnyedén javítja magát, ha megbotlik a nyelve, az ehhez hasonló gesztusok könnyed hangulatúvá, viccessé-vidámmá teszik az estét. Mert végül helyére talál és otthonra lel minden pár: harmóniaigényünk is kielégül, beáll a szimmetria.
Csupa esküvői ruhás lányt láttunk ezen az estén, mert függetlenül attól, hogy már házasok vagy sem, minden lány a párját keresi a Figaróban, és jólesik látni, ahogyan megtalálják egymást.

Beaumarchais: Figaro házassága
Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Fordító-dramaturg: Ungár Júlia. Rendezőasszisztens: Mátrai Mirella. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Tompa Ádám, Ligeti Kovács Judit, Orosz Ákos, Tankó Erika, Törőcsik Mari m. v., Lendváczky Zoltán, Fátyol Kamilla, Faragó Zénó, Páll Zsolt.

Maladype Bázis, 2011. január 20.

Facebook Comments