Purcărete úgy rendezte át Debrecenben Prokofjev A tüzes angyalát, hogy Mefisztót tette meg főhőssé…

Joseph Campbell mítoszkutató alapműve, Az ezerarcú hős nemrég jelent meg az Édesvíz Kiadónál. E munka majd minden dramaturgképzésen előkerül, a nyugat-európai filmforgatókönyv-iskolákban tankönyv – nálunk nagyon kevesen ismerték eleddig, így hatástörténetével sem igen foglalkoztak.

Campbell azt írja a Beavatás című, a nőről mint kísértőről szóló fejezetben: „minden élethelyzet, amit nem tudunk megoldani, a tudatosság elé állít korlátot. A háborúk és dühkitörések a tudatlanság tákolmányai. A hős útja mindenütt jelen lévő mítoszának lényege, hogy minden ember számára felmutat egy formulát, bármely szinten álljon is az életben. Az egyénnek meg kell találnia saját helyét ennek az általános formulának a viszonyrendszerében, és rá kell hagyatkoznia, hogy az megmutassa a kiutat saját korlátai közül. Kik és hol laknak a démonai? Akik valójában saját emberi mivoltának megoldatlan rejtélyei.”
Ha arra a kérdésre keressük a választ, mitől is jó, miért ragad nemcsak meg, de egyenesen el egy előadás, miért mondható Silviu Purcărete debreceni rendezésére, hogy elragadja a szellemet, akkor Campbellnél kereshetjük a választ. Purcărete Prokofjev nálunk eddig nem játszott, a húszas években írt, később átdolgozott operáját, A tüzes angyalt (amelynek koncertszerű előadása Párizsban 1954-ben volt, bemutatója a velencei La Fenicében egy évvel később) mint mítoszt rendezte meg. Campbellnél a hős maga a néző, aki azonosulva egy figurával felismerheti saját démonait, és e felismerés segíthet neki leküzdésükben. Prokofjev – egyébként érdekes, de mégsem jelentős – műve Purcărete értelmezésében varázsmese.
Ha Campbellt nem is, de a román Eliade novelláit biztosan olvasgatta Purcărete: ezekben az irracionális mindig természetes, a csoda – némileg Spinoza csoda-fogalmának adózva – teljesen hétköznapi. Nem a szereplők lépnek át a csoda világába, hanem a világuk válik a csoda befogadójává, vagyis emeltetik el a hétköznapiságtól.

Trill Zsolt (Mefisztó) és Bódi Marianna (Jósnő). Máthé András felvétele

Purcărete úgy rendezte át Debrecenben Prokofjev A tüzes angyalát, hogy Mefisztót tette meg főhőssé: Mefisztó fekete frakkban és cilinderben pompázó illuzionista (kissé biceg – Cipollára is asszociálhatunk), néma szereplő. Trill Zsolt fehérre festett arcán tükröződik némi megvetés is a világ iránt, alakításában Mefisztó cinikus kívülálló, aki a színpadot uraló, folyton mozgó, átalakuló fekete varázsdoboz segítségével mutatja meg a főhősnő Renata és Ruprecht lovag történetét. E doboz az illuzionisták mindent átalakító, eltüntető dobozához hasonlatos.

A történetet remekül összefoglalja Valerij Brjuszov a szövegkönyv alapjául szolgáló szimbolista regényének alcíme. „Tüzes angyal, avagy igaz beszély, melyben szó van az ördögről, aki többször is fényességes szellem alakjában jelent meg egy leányzó előtt, s különböző bűnös cselekedetekre csábította, szó van továbbá a mágiával, alkímiával, asztrológiával, kabbalával való istentelen foglalatosságokról, egy ítéletről, melyet őkegyelmessége a trieri püspök hozott, továbbá egy lovag és a háromszoros doktor Nettesheimi Agrippa és Faust doktor közötti találkozásról és beszélgetésekről, mindez egy szemtanú leírásában”.
A szövegkönyvet Prokofjev írta. Purcărete nélkül önéletrajzi elemekre építő (érzékelni lehet mögötte a Lina Ljubera-kapcsolat viharait, de még az amerikai út élményei is előtűnnek), kissé zavaros metafizikus horror lenne. A rendező azonban eléri, hogy Prokofjev szövegének ezoterikus hordaléka is jelentéshordozó elem legyen.
Az opera hősét, Ruprechtet megbabonázza egy megszállott – hisztérikusan fetrengő és kegyelemért könyörgő – nő, Renata. Ruprecht előbb megszánja, majd mélységesen megszereti. Renata megszállottsága mindenen és mindenkin eluralkodik. A darab végén még az Inkvizítorát is magával ragadja.
A történet ura és alakítója Mefisztó. Mintha e történettel akarná meggyőzni a csak a negyedik felvonásban, egy csapszékben megjelenő Faustot, hogy írja alá a nevezetes szerződést: lásd, mutatja Ruprechtet, ilyen az ember. (A rendezés kifordított Jób-mítoszként is értelmezhető lenne.) Mefisztó vezeti le a jeleneteket – besegít, olykor mint inas, olykor láthatatlan megfigyelő -, mindent ő tart kézben: Ruprecht, amikor párbajra hívja Renata szerelmét, egy arany álarcot tart kezében, ahhoz beszél – ezt az álarcot Mefisztótól kapta. Ahogy a fegyver, ami belé hatol, szintúgy Mefisztóé. És ő is gyógyítja meg, amikor a fegyvert kirántja belőle.

Trill Zsolt, mint Mefisztó. Máthé András felvétele

Renata is Mefisztó bábja: neki vall szerelmet, nem Ruprechtnek. Mefisztó karjában vonaglik. Tév- és kényszerképzetek lenyűgözte figurák e dráma hősei. És a néző nem lehet biztos abban, mit is lát, mit is higgyen. Nem is az a kérdés, mint Prokofjevnél, hogy létezik-e egyáltalán Mádiel, azaz Heinrich gróf, Renata szerelme, hanem hogy létezik-e Renata.
A formulát Ruprechtnek Renata mutatja fel; Faustnak: Ruprecht. És mi egy Faust-apokrif nézői vagyunk. Vagyis Purcărete, tökéletesen érzékelve, hogy nem lehet varázsmesét, mítoszt, azaz saját korlátaink közül kiutat mutató történetet szerkeszteni Prokofjev alkotásából – és jól látva azt is, hogy a zene viszont tele van szenvedéllyel, magán viseli a szerző szenvedélyességének és szenvedéseinek nyomait, vagyis zenei szempontból a kiútkeresés műve -, egy Faust-történettel „bélelte ki” azt (ahogy korábban az Übü királyt egy Shakespeare-művel).
Agrippa von Nettesheim szerint a démonoknak ugyanúgy kilenc rendjük van, mint az angyaloknak (hazugság szellemei, viszály eszközei, bűnbosszulók, szemfényvesztők, vádaskodók stb.). A démonok olykor meg is jelennek, írja, és különösen az erdő vonzza őket.
A nettesheimi filozófus Prokofjev művének második felvonásában tűnik fel – embertestű kutyákat tart pórázon -, Faust a negyedikben. Az opera a XVI. században játszódik. Faustról e század legtöbbet forgatott könyve, a Közhelyek gyűjteménye emlékezik meg először. A történeti Faust tehát kortársa volt a filozófusnak.
Mefisztó varázsol – a varázslat nem lenne annyira hatásos, ha nem lenne minden a helyén Purcăreténél. Ha nem lenne olyan szervezett és nagyszabású e látomás, mint amilyen: a közreműködőknek is láthatóan erőt ad, hogy a rendezésben minden egy célt (a darab – campbelli értelemben vett – mítosszá emelését) szolgálja. „Ha a hős undora – írja Campbell – rátelepszik a lelkére, akkor a világ, a test – és különösen a nő – már nem a győzelem jelképe, hanem a kudarc szimbóluma.” Renata e műben a férfiak, a férfi-erőfeszítés kudarcát testesíti meg. Ruprecht képtelen tudatosítani élethelyzetét. Renata, bár halálra ítélik, győzedelmeskedik.
A Purcărete állandó munkatársa, Helmut Stürmer tervezte fekete kocka mágikus tér: a ráismerést – a kiút megtalálását – szolgálja. Élethelyzetek tere. Mutat ammóniától bűzlő ivót, szalmával borított pajtát a fogadóban, kolostort, lakásbelsőt. Unalmas polgári, kék függönyös enteriőrt: itt zajlik a félelmetes szellemidézés, amit Mefisztó egy nyújtón gyakorlatozva asszisztál végig.
Az operát a debreceni Csokonai Színház tűzte műsorára, de szerepelt a szegedi Armel Operaversenyen is. Az ottani játéktér valamivel kisebb, de ez nem befolyásolta lényegesen a rendezés működését. A szegedi előadást gazdagította a Renataként versenyző – és azt meg is nyerő – olasz szoprán, Cristina Baggio, akinek érzelemdús, robbanékony alakítása az e szerepben brillírozó Gorcsakovát idézte. Széles vibratói és trillái hisztérikus erőt sugalltak. Hangja és formálása rendkívüli – megérdemelten vívta ki a győzelmet.
Ha Kocsár Balázs nem vezényelte is olyan tüzesen ezt az előadást, mint a mű etalonjának számító felvételen Valerij Gergijev, az általa vezetett Debreceni Filharmonikus Zenekar olykor rendkívül attraktív, lenyűgöző, erőteljes volt. Különösen a furioso fináléban, mikor is az (egymással üzekedő) apácák kórusa zengett a Renatát halálra ítélő, megtébolyodó Inkvizítor felett. A nagy tablókra bomló felvonások – visszatérő – kromatikus motívumokra épülnek (a Renata témájához kapcsolódó már az első felvonásban megjelenik, amikor a nő kiejti Mádiel nevét, majd a motívum végigkíséri az operát) – ezeket Kocsár és a zenekar kiemelte. Együttműködésük az énekesekkel szinte példátlan figyelemről tanúskodott.
A megszállottak történeteit – így Berg Wozzeckjét is – kedvelő Prokofjev expresszionista, olykor egyenesen brutális zenét komponált. Művének zeneileg is leghátborzongatóbb része kétségtelenül a szellemidézés. (E tételben mintha megszólalna a kortárs Bulgakov nagy regénye, A Mester és Margarita is.)


Cristina Baggio (Renata) és Haja Zsolt (Ruprecht). Veréb Simon felvétele

A tüzes angyal előadásán Cristina Baggio mellett két magyar versenyző lépett színpadra, az Inkvizítort alakító Cseh Antal és Ruprecht szerepében Haja Zsolt (ő a banális és eléggé hidegre, kékre rendezett amerikai kortárs opera, Thomas Pasatieri Sirályának bariton főszerepével versenyzett – és nyert megosztott második díjat). Haja Zsolt kiemelkedő alakításában Ruprecht vívódó, a nőben megtestesülő démonnal viaskodó férfi. Olykor mintha valóban megszállottság vett volna rajta erőt.
Az Armel Operaverseny partnerszínházai 2010-ben a Den Nye Opera (Norvégia), a Divadlo Josefa Kajetána Tyla (Cseh Köztársaság), a Szegedi Nemzeti Színház (Magyarország), a Dicapo Opera Theatre (USA) és a debreceni Csokonai Színház voltak. A versenyen elhangzó művek közül – beleértve a Robert Maugham egy angol dendi bukását tárgyaló novelláján alapuló Marc Tutino-darabot, A lakájt és a lélektani impulzusokat a Csehov-darabból szublimáló Sirályt – Prokofjevé toronymagasan emelkedett ki.
Fodor Géza éppen egy Prokofjev-premier apropóján elmélkedett arról, mitől lesz maradandó egy színrevitel. Az „előadás – írja – a ››nap követelményét‹‹ is kell hogy teljesítse”. Egy jó előadáshoz elengedhetetlen, hogy a „művészek saját fontos kérdéseikkel, a mi fontos kérdéseinkkel forduljanak a műhöz, és azok jegyében elevenítsék meg”. Nem a lenyűgöző és gazdag képzeletről tanúskodó látvány miatt volt Purcărete A tüzes angyala megrendítő. Hanem azért, mert a fekete dobozba nézve életkudarcainkra láthattunk rá. Mefisztó összehúzza a darab végén, a – pokolként – füstölgő színpad előtt a függönyt. Itt maradtatok! Kezdenetek kell valamit e – tőlem kapott – tudással.
SZERGEJ PROKOFJEV:
A TÜZES ANGYAL
(Csokonai Színház, Debrecen)

Díszlet-jelmez, light-designer: Helmut Stürmer. Rendezőasszisztens: Horváth Patrícia. Vezényel: Kocsár Balázs. Rendező: Silviu Purcărete.
Szereplők: Cristina Baggio/Rálik Szilvia, Busa Tamás/ Haja Zsolt, Trill Zsolt, Erdélyi Erzsébet, Fülep Máté, Bódi Marianna, Böjte Sándor, Cselóczi Tamás, Schild Jenő, Hajdu András, Kóbor Tamás, Bátki Fazekas Zoltán, Ürmössy Imre, Kun Ágnes Anna, Cseh Antal, Wagner Lajos, Kun Tibor, Udvarhelyi Péter, Donkó Imre, Kovács Levente, Jasznik Ákos, Posta Emil, Rendes Ágnes/Balla Melinda, Kriszta Kinga/Fehér Éva, Busa Gabriella/Törő Krisztina.
Közreműködik a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara. Karigazgató: Pálinkás Péter.

Facebook Comments