Ilyenformán a ház – azaz a könyvhalmok – darab végi összedőlése remekül egybecseng a drámában megbújó, már említett leszámolással a régi korok irodalmával.

Szász János néhány éve a Bárkán rendezett Sirályának elején látványosan felakasztatott a falra egy puskát, sajátosan reflektálva az amúgy mindenki által ismert közhelyre – ezek után akkor sem lepődnénk meg az Orosz lekvár díszletében helyet kapó Csehov-portrén, ha nem tudnánk, hogy elhelyezését maga a szerző rendelte el, vizuálisan is megerősítendő a folyamatos, játékos párbeszédet a nagy Anton Pavloviccsal.

Ljudmila Ulickaja drámája – amelyet eddig csak egyszeri felolvasásból ismerhettünk – ugyanis amellett, hogy önállóan, primer olvasatában is remekül megáll a lábán, afféle Csehov-parafrázis. Szereplői a Cseresznyéskert Lopahinjának leszármazottai: még mindig ugyanabban a málladozó házban élnek, amit már Lopahin is le akart bontani, ugyanazon a birtokon, ahol már rég nincs egyetlen cseresznyefa sem. De a megszokotthoz való ragaszkodás, az értéktelenség idealizálása, a képtelenség a változtatásra még mindig a régi – ám az eltelt idő arányában, az Ulickajánál már szó szerint darabjaira hulló házban egyrészt mindez még ordítóbban tragikus, másrészt a visszatarthatatlanul fejlődő külvilág miatt (a maga metróépítésével és ingatlanpiaci befektetéseivel) egyre tarthatatlanabb.

Sirkó László (Lepjohin) és Margitai Ági. Walter Páter felvétele

A vitathatatlanul csehovi alaphelyzet mellett legalább ugyanolyan fontos a dráma másik rétege: a reflexió Csehov műveire és az adott irodalomtörténeti korszakra. Ulickaja például – miközben precízen megrajzolja a családfát Lopahintól és feleségétől, Ányától (!) – átemel jó néhány motívumot a Három nővérből is: mind a család tagjai (három nővér és egy báty a felforgató feleséggel), mind az általános hangulat, mind pedig a szövegben elrejtett utalások szintjén (a családnak például lakása volt a moszkvai Baszmannaja utcában). A szereplők mindemellett tisztában vannak ismertségükkel, noha kissé zavarja őket, hogy Csehov „sok mindent átköltött” – ez magyarázhatja azt is, hogy Lopahin Ulickajánál Lepjohin. Az efféle poénoknál komolyabb gesztus egy, a szövegen végig átívelő leszámolás a nagy elődökkel: míg korábban Gogolt „kapkodták a piacon”, addig most már a báty lektűrszerző feleségének értéktelen könyveit, aki egyébként folyvást visszautasítja férje unszolását, hogy írja meg a családja történetét, mondván: az „túl statikus. Éppen hogy nincs semmilyen történet”. Minderre Szász János rá is erősít: az érkező rokonok épp Csehov portréjára nézve jelentik ki: itt minden olyan poros… (Az olyan utalások aztán, mint hogy Csehov Lopahinjának fia, az itteni Lepjohin apja „genetikusokat ültetett le”, még azokat az ínyenceket is feldobják, akik ismerik az eredeti munkájától, a genetikától eltiltott Ulickaja életrajzát.)
Az a bizonyos Csehov-portré Szász Jánosnál nem a falon függ, hanem egy napozószék szövetére van nyomtatva, felidézve egyrészt a filmforgatások névre szóló rendezői székét, másrészt afféle komolytalan giccsé változtatva a képet, mintegy folytatva Ulickaja játékát. Ezt az irányt viszi tovább a rendező a függöny helyett leeresztett vetítővászonnal, amelyre a szereposztáson kívül olyasmiket ír ki a jelenetek közt csillogóan színes betűkkel, hogy „Konsztantyin mégsem halt meg!!!”. Ez arra engedne következtetni, hogy Szász az írott darab szürreálisba hajló vonalán indul el: Ulickaja szünet nélküli előadást álmodott meg, amelyben a jelenetek között sejtelmes hangok, értelmes vagy értelmetlen mondatok hangzanak fel, és megjelenik akár Miki egér is. A következtetés azonban téves: a portré és a vetítés éppenséggel jócskán kirí az előadás egészéből.
Szász ugyanis a fentieken kívül mindent elvet, ami az eredetiben a realizmuson túli tartományra utal: nemcsak a jelenetközi kavargást, de azt az „összetett akusztikus partitúrát” is, amely az írógép, a telefon, a számítógépes zene, az ipari zajok és egy kempingágy rugójának hangjaiból-zörejeiből állna össze – bár a hanghatások megvannak, csak épp nem állnak össze semmiféle partitúrává: a realista játék realista kiegészítői csupán. Pedig a fantasztikusan jó díszlet elrugaszkodik a realizmustól: Vereckei Rita az egész házat, a lépcsőket, a falakat és a fákat, de még az ágyak lábait is régi könyvekből építette fel. Ez pedig olyan erős ötlet, hogy akár az egész előadás számára szolgálhatna újabb jelentésrétegekkel: kezdve az értelmiségi főalak, a műfordító anya (Ulickaja visszatérő, bábeli motívuma a fordítás, tolmácsolás) életének leegyszerűsített metaforájával vagy a házban uralkodó kaotikus állapotokra utalva, a régihez való ragaszkodás jelképén át akár addig a gondolatig, hogy az egész család a könyvek közt, a könyvek által – a Cseresznyéskertben, a Három nővérben vagy valamelyik felesleges emberekről szólóban – létezik. Ilyenformán a ház – azaz a könyvhalmok – darab végi összedőlése remekül egybecseng a drámában megbújó, már említett leszámolással a régi korok irodalmával.
A következetesen realista játékmód mindazonáltal nem vesz tudomást erről a szimbolista térről; Szász egy gesztussal más gondolatra futtatja ki az előadást. Előrehozza ugyanis Liza, a legkisebb lány monológját a degenerációról, arról, hogy az idő múlásával mindenki egyre butább és csúnyább lesz a családban – ezzel (és az Ulickaja által meghatározott helyen még egyszer megismételtetve a monológot) meglehetősen egyértelművé teszi a maga olvasatát, s rá is erősít azzal, hogy az utolsó képben a házat leromboltató báty mikrofonnal, showmanként affektálva, villódzó fényekkel megvilágítva bömböli el nézeteit az új világról és a hajdani cseresznyéskert helyén majd megnyíló Disneylandről.

Bognár Gyöngyvér (Jelena), Zeck Juli (Liza), Horváth Zsuzsa (Marina Jakovlevna), Margitai Ági (Natalja Ivanovna) és Csémy Balázs (Konsztantyin). Walter Páter felvétele

Szász, ebben a szálban fellelve az előadás vezérlő elvét, sajnos meg is elégszik ennyivel: nem érzi szükségét, hogy értelmezze, egyesével felépítse a karaktereket. Szinte teljesen hiányoznak így a maradandó alakítások, kivéve az anya testvérét, Andrej Ivanovics Lepjohint játszó Sirkó Lászlóét, aki feleség és saját gyerekek nélkül leginkább saját világában él, várva valamiféle kapcsolódási pontra a „külvilághoz” (ez pedig elő is áll: meghal fiatalkori szerelmének férje, így negyven év után folytathatja életét ott, ahol a nő házasságakor abbahagyta). Sirkó maga elé dörmögött kiszólásait csak félig gondolja komolyan; noha megvan a véleménye mindenről, még saját magát sem érdekli igazán. Húga, a fordító Natalja Ivanovna lenne a következő a családfán, ám Margitai Ági láthatóan jóval idősebb Andrejnél, és ez valamelyest összezavarja a dolgokat. Margitai akkor igazán jó, amikor gyerekeihez fűződő érzelmeiről beszél, máskor nemigen tud mit kezdeni szerepével. Két jó jelenete van még, mindkettő a házvezetőnői státusban élő rokont, Makunyát játszó Horváth Zsuzsával. Az egyikben párhuzamosan sorolják mindketten sérelmeiket, ám Margitai partnere tekintetét keresi, hiszen neki olyasvalaki kell, aki sajnálná – míg Horváth csakis maga elé beszél, csupán a semmiségeken, mindennapi dolgokon való panaszkodás öröméért. Aztán később, mikor a jelenet csaknem megismétlődik, Horváth egy-két arckifejezésével értésünkre adja: az, hogy nem vesz tudomást a komolyabb dolgokról, nem butaságból fakad, hanem védekezési stratégia a fájdalmak ellen.
Natalja Ivanovna gyerekei – Hegedűs Zoltán, Naszlady Éva, Bognár Gyöngyvér és Zeck Julianna – tisztességgel felmondják a maguk szövegét, és eljátsszák az adott szituációkat, de igazán emlékezetes pillanatuk nincs. Csémy Balázs karaktere, a középső lány férje viszont teljes félreértés: nem ezoterikus, unott figurát játszik, hanem egy nevetséges Kelet-bolond karikatúrát.
Noha a díszlet alighanem az évad legjobbjai közé sorolható, és Szász János értelmezése is érvényes, ám mégis kár volt ennél az egy motívumnál – a degenerációnál – lehorgonyoznia: ha emellett futotta volna még a figurák jellemének és egymás közti viszonyaik kibontására, az egyes rendezői ötletek sugallta elgondolások megvalósítására, remek előadás jöhetett volna létre ebből az egészen kiváló drámából.
LJUDMILA ULICKAJA: OROSZ LEKVÁR (Katona József Színház, Kecskemét)

Fordító: Radnai Annamária. Dramaturg: Upor László. Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Rendezőasszisztens: Sirkó Anna. Rendező: Szász János.
Szereplők: Sirkó László, Margitai Ági, Hegedűs Zoltán, Naszlady Éva, Bognár Gyöngyvér, Zeck Juli, Danyi Judit, Csémy Balázs, Horváth Zsuzsanna, Portik Györffy András.

Facebook Comments