Nehéz rájönni hol fog kezet Bodó és Csehov, mikor értik egymás szavát, mikor csiszolódnak össze.

Ha azt olvasom, hogy a Romeo és Júliából, vagy bármely Csehov-darabból csak az első két felvonását játsszák el, mindjárt érdekelni kezd – a hiány. Az, ami nem lesz, ahol majd félbe marad a darab, de attól még le is zárulhat az előadás. Hogy hogyan lesz egész a fél, termékeny, amit el sem játszottak. Mert a hiány, tudjuk, jó dramaturg. Vágyat kelt és kielégítetlenül hagy, mert úgy felállni a nézői székből, vagy letenni egy könyvet, hogy valami teljesség utáni vágy marad bennünk, valamit folytatni kell majd, majd máskor, egy másik előadásban, mindez egyszerre rossz és mégis jó érzés: kíváncsivá, szomjassá tesz. Befejezzük hát magunkban, vagy várhatunk szeptemberig, amíg a darab második felét is bemutatják, ahogy majd a Szputnyik teszi a Cseresznyéskert (a címre még visszatérünk) első két, mostani felvonása után.
De miért is csak az első két felvonást? Ennyi készült el, csak ennyit akartak? Talán le akarják mérni (rajtunk), milyen is ez az út, amin elindultak, hogyan menjenek rajta tovább; próbálom úgymond konstruktívan nézni. S ez akkor egy beszédhelyzet a közönséggel. Merthogy önálló mű lenne ez a két felvonás, az inkább kétséges, de nem lezáratlansága okán. Ha ez egy műhelybemutató, úgy nem a hagyományos kritikai megközelítés a helyes út felé, hanem inkább csak a felvázolt erővonalak szemrevételezése – merre tart most Bodó Viktor rendezésében a Cseresznyéskert.
Bodó először találkozik Csehovval színpadon, s e találkozásnak vannak tűzijátékszerűen gazdag és tartalmas pillanatai, és számos sematikus, inkább általános, emlékezetből szinte nyomban kieső jelenete is. Bodó úgy dönt, Csehovot látszatra legalábbis Csehov-szerűen fogja előadni, jelmezben, szecessziós hajkoronákkal és oroszos füles sapkával, egy úgynevezett szobában. Dramaturgiailag majdnem érintetlenül hagyja a szöveget. Majdnem. Nagyon fegyelmezett, legalábbis egyelőre, mintha a rendező szinte uralkodva magán, „felmondatná” a darabot, sőt: eljátszatja. S ez gyakran kényszeredett. Amikor azonban hozzányúl a szöveghez, át- és beleír, elkezdi magára húzni, hirtelen ragyogni kezd tőle az előadás – vagy annak a csirája. Amikor Gajev össze-vissza beszél a lányoknak, semmit mondása kapitális és kiválóan eljátszott marhaságba torkollik (Gajevet a kiváló Fábián Gábor alakítja). Amikor ugyanez a Gajev Firsz emlékezetében szintén Párizsba látogat, ahogy testvérnénje teszi. Amikor Jepihodov (Tóth Simon Ferenc remekel benne) elmeséli, hogy mellén nem pók, hanem sün mászik. Amikor a szereplők halkan és finoman, vagy ellenkezőleg, igazán bunkómód beszólogatnak egymásnak. Vagy piciny egyezségeket kötnek.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Minden izgalmas, ami Bodó. Néhány ismert gesztusa visszaköszön: a szereplők tülekedő jövés-menése; a komikus figurák önmagukért, kis szólójukat játsszák, egyikőjük ajakmandolinozik, másik lábujjai közé fogva szivarját, füstöl (Jását Szabó Zoltán adja, ebben a jelenetben remekel), a szolgálólány folyvást elájul, szemeket mereszt, kelleti magát (Dunyasa szerepében Téby Zita egyre erőteljesebb). Szimeonov-Piscsik (Molnár Gusztáv igen jó) pedig egyfolytában hajkurássza a pénzt. Gajev meg kissé megcsöcsörészi az unokahúgát, csak úgy mellesleg, ha már beszélget vele, semmi jelentősége. Nem a pszichológia következik ebből, nem. De ha már ott van kéznél ez a lány… A humor, az következik. Ranyevszkaja (Pető Kata) pedig klasszikus, földön fekvős hisztériás rohamot kap, majd hirtelen angyali tekintettel bámul ki a kertbe. Ezeket a zárt számokat, főleg a vicceseket a Bodó-színészek mind remekül tudják is. Itt nem kell összefüggő, egész estés jellemeket felépíteni, egyik jelenetből a másikba áthurcolni az összefüggéseket; pusztán az adott jelenten belül, sziget- és ötletszerűen, a játékosságra építve kell létezni.

Mindaz, ami „Csehov” (de ezt csak idézőjelesen fogalmazom) formailag, látványban és főleg színészetben hagyományosabb darab, és kevésbé izgató, nem elég telített, s nemigen tudni merre tart. Ott is akadnak ígéretes alakok, mint a Pető Kata Ranyevszkajáé, aki elbírja a szerepet, vagy Fábián Gábor, aki pendlizik le s fel játékmódok közt, és talán ő az egyedüli, aki képes erre. Többen azonban nem találják a helyüket, s talán nem is sikerül elsajátítani egy afféle gazdag, következetes játékmódot, formátumos, izgalmas személyiséget (Lajos András Lopahin szerepében valami ismert és elkopott Csehov-előadásból került ide). Van, aki csak ebben a regiszterben szól, vagy kap lehetőséget, mint a két lány, Várja meg Ánya (Hay Anna és Koblicska Lőte). Mintha ez a játékmódot nemigen sikerült volna megtalálni, elmélyíteni, felépíteni egy lélektanilag koherens egésszé, nem sikerült elég súlyos személyiségeket rakni mögéjük.
És nehéz rájönni hol fog kezet Bodó és Csehov, mikor értik egymás szavát, mikor csiszolódnak össze. Ez a két lét- és játékmód hogyan talál majd egymásra – majd, mert még igencsak szétválnak e mostani vázlatban, vagy egyenesen egymásnak feszülnek. Mintha Bodó egyelőre nem tudná elengedni azt a hagyományos Csehovot, a játékmódot, a lélektanilag megalapozott figurákat, teljességgel odaadni magát neki, vagy menni a maga útján és dekonstruálni. A második felvonás végére Bodó egy erős és felforgató gesztust tartogat az előadás berekesztésére, valami tökéletes anti-Csehovot, ami persze nagyon jópofa és tipikus Bodó-horror. Vicces, ám inkább a kényszer jut az ember eszébe: valahogy le is kell zárni és felkelteni a kíváncsiságot a következő részhez. Az egyébként gazdag múltra visszatekintő díszlet – a ház, melyre kívülről tekintünk be – egy doboz, amelyben ezek az életek folynak. Darabértelmezés pedig nemigen körvonalazódik: a komikus regiszter persze gazdagon kiaknázott, de hogy ki volna Lopahin, Petya, mi ez a cseresznyéskert, nemigen tudjuk összefűzni, nyilván Bodót sem ez érdekli. Ahogy a cím, mely valami radikálist ígér – oroszul írják a címet: Bишнёвыйсад I. -, s az ember mindjárt tűnődni kezd, hogy miért is? Azon kívül, hogy a németből való fordítás okán mindig cseresznyét mondunk e darabban, ahol oroszul meggy szerepel. De vajon Bodó miért mondja most oroszul ezt? És miért egy szóban? (És még tovább kötözködhetnénk az írásmóddal.) És miért aszalják továbbra is a cseresznyét ebben az előadásban, melynek a címe Meggyeskert – volna? Mi végre a cirill betű? Vagy akkor most mi van? Ki eszik mit?
Sarlotta Ivanovna (Székely Rozi) akár az előadás sűrítménye is lehetne: bűvészmutatványt kérnek tőle, be is készül, el is sötétítenek hozzá, már a kendő, kártya, pénz, minden elő van készítve, s már neki is fogtunk volna a mutatványnak, a varázsló aztán hirtelen vállvonogatva bejelenti: nincs kedvem.

Anton Pavlovics Csehov: Bишнёвыйсад I. (Szputnyik Hajózási Társaság)

Spiró György fordításának felhasználásával készült. Díszlet: Bodó Viktor. Jelmez: Nagy Fruzsina. Zene: Keresztes Gábor. Dramaturg: Róbert Júlia, Turai Tamás. Fény: Bányai Tamás. Műszaki vezető: Éltető András. Produkciós vezető: Tóth Péter. Rendezőasszisztens: Pass Andrea. Rendező: Bodó Viktor.
Szereplők: Pető Kata, Koblicska Lőte, Hay Anna, Fábián Gábor, Lajos András, Jankovics Péter, Molnár Gusztáv, Székely Rozi, Tóth Simon Ferenc, Téby Zita, Szabó Zoltán, Czukor Balázs, Keresztes Gábor.

MU Színház, 2011. február 13.

Facebook Comments