A megvalósult bemutató ízelítőt ad egy kevésbé cselekménydús, az alapműhöz kevésbé igazodó, valamivel nehezebben befogadható, de érdekfeszítő és egy közönségbarátabb verzióból...

Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója évtizedes színházépítő munkájának – melyet az ország egyik legtöbb figyelmet érdemlő vidéki színházának és egyik legjobb társulatának megszületése bizonyít – logikusan következő darabja Bulgakov főműve, A Mester és Margarita. Egyrészt a sokak által ismert, könnyen befogadható, vitathatatlan értékeket hordozó regény bemutatója mind a színházi ínyencekhez, mind a csak szórakozni vágyókhoz szólhat. Másrészt rendezői kihívás is: mivel az alapmű rendkívül nagyszabású és sokrétű, mindenképpen ki kell választani egy motívumot, gondolatot, amelyre felfűzhető az előadás. És hogy ez a vezérlőelv végig konzekvens-e, s hogy a szövegkönyv, valamint az előadás meggyőz-e az érvényességéről – ezektől függ egy újabb színrevitel sikere.
Csizmadia rendezésének koncepciója már a szerepkettőzésekből sejthető: Kaszás Gergő játssza a Mestert és Jesuát is, Hontalan Ivánt és Lévi Mátét pedig Ötvös András. Az előadás tulajdonképpeni főszereplője Hontalan, a kétezer éve történtek az ő vallásos látomásából (megvilágosodásából) vagy teremtő, költői képzelete játékából, netán zavart elméje víziójából bomlanak ki, s így logikus, hogy Lévi Máté szerepét maga Hontalan Iván játssza, Jesuáét pedig a Mester figurája töltse be, hiszen az ő megjelenése, az ő – Hontalan dilettantizmusával szemben álló – sugárzó tehetsége indítja be az egész fantáziálást. A gondolat érvényessége igazolható: a Mester és Hontalan közti tanító-tanítvány viszony erősen emlékeztet a Jesua-Máté duóéra, párhuzam vonható a Mester önkéntes száműzetése és Jesua beletörődő, részéről szinte örömmel fogadott feláldozása közé, és hasonló (bár ellentétes irányú) íve van Hontalan megtérésének, mint Máté hitéből való kiábrándultságának.

Kaszás Gergő (Mester) és Ötvös András (Hontalan Iván) Gál Gábor felvétele

Ezt az értelmezést erősíti a díszlet, a szövegkönyv és a színészi játékon át a rendezésig minden. Kaszás Gergő Mesterként a Hontalannal való első találkozásakor inkább viselkedik Jesuaként, mint Pilátus előtt; Ötvös pedig egyáltalán nem vált karaktert: mindkét idősíkban a lelkes rácsodálkozás, a kissé gyerekes elszántság és az állandó, kamaszos szélsőségesség jellemzi. Idővel már jelmezt sem cserél, s Máté kolduscsuhája azonos lesz Hontalan kórházi köpenyével, ráadásul a színek is összeolvadnak (a három kereszt Iván szobájában magasodik) – aztán amikor Pilátus visszaküldi oda, ahonnan jött, engedelmesen visszasétál elmeotthoni ágyához. A Pilátussal való találkozás jelenetében az előadás szövegváltoztatással is aláhúzza a koncepciót: a Szőllősy Klára eredeti fordításában szereplő „kár így egyedül bolyonganod, koldusgúnyában, otthontalanul” mondat utolsó szava a színpadon „hontalan”, ami Görög László (Pilátus) hangsúlyával egyaránt lehet határozó és tulajdonnév is. Csanádi Judit is jelentősen eltér ezekben a jelenetekben a kétdimenziós, romos faldarabokkal és ajtókkal benépesített díszletétől; a látomásos jelenetekben ezeket az elemeket belülről megvilágított, átlátszó testek váltják fel – mintha az átlátszóság a képzelet képlékeny alkotóanyagára utalna.

A Babarczy-Morcsányi-féle adaptációs verzió alapján készült szövegkönyv a fenti szálon kívül leginkább a Mester és Margarita közti szerelmi történetre fokuszál, de nem hagyja el teljes egészében a mű egyetlen fontosabb szálát sem. Csizmadia láthatóan nem akarta, hogy az előadás kirívóan hosszú legyen, ez azonban olykor zavart okoz: egyes események, mint az elméletileg kimerítően hosszú bál, szinte csak jelzésszerűen tűnnek fel, némelyekre pedig – így Korovjov és Behemót csínytevéseire – csak utalnak. Ettől viszont érthetetlen, miért is lenne hatalmas feladat Margaritának üdvözölnie négy-öt holt lelket, ahogy nem derül ki az sem, miért is „jellemző” Woland kompániájára az írók székházának felgyújtása; a vázlatosság miatt a varietében a kapzsi népnek osztogatott ruhák és bankók eltűnése kapcsán is inkább csak hadarnak, semmint elmélkednek az emberi természetről.
Az első felvonásban az akciódús, látványos jelenetek ritkításával és rövidítésével párhuzamosan túlsúlyba kerül a filozófia (a színlapon feltüntetett műfajmegjelölés: moralitás), s e bátor, rokonszenves rendezői megoldás némiképp feledteti a lassabb ritmus okozta esetleges bosszúságot. A második felvonásban azonban elveszni látszik a jelenetmozaikok felépítését meghatározó átgondolt rendezői elv, s mintha nagyobb szerepet kapna az esetlegesség. A realitás határán mozgó, azon néha túllépő izgalmas játékmód (mint Margarita repülése a makettváros „felett”) végeredményben ebben a felvonásban is kivívja rokonszenvünket.

Horváth Zita (Hella), Schruff Milán (Woland), Hüse Csaba (Korovjov), Bozó Andrea (Margarita) és Csere Zoltán (Behemót) Gál Gábor felvétele

Kiemelkedő Korovjovként Hüse Csaba egészen meglepően magabiztos, erős kisugárzású színpadi jelenléte, egyfajta komolyan vett játékossággal vegyes fenyegető megjelenése, amely minden egyes mozdulatában, de még mimikájában is megnyilvánul. Kaszás Gergőtől és Ötvös Andrástól persze már szinte el is várjuk a jó teljesítményt. Míg Ötvös afféle „üres könyvet” játszik (igen meggyőzően), amely mindenütt a lehetőséget keresi, hogy végre teleírják, addig Kaszás egy mindenen túl lévő, saját képességeit ismerő, ám azt már kissé lenéző különcöt ad, aki a megszerzett tudás helyett valami nagyobbat keres – Jesuaként pedig már ebbe a magasztosabba is belefáradt. Bozó Andrea ezúttal kissé túl teátrális – igaz, a színpadiasság bizonyosan nem idegen egy, a rajongásra Margaritához hasonlóan fogékony nőtől.
Schruff Milán Wolandja legkevésbé sem nagy formátumú figura, nem sugároz sem tekintélyt, sem hatalmat – Csizmadia színészválasztása felveti annak az értelmezésnek a lehetőségét, hogy a pokoli társaságban valójában nem Woland a fő mágus, s a „varázslatokat” igazából nem is ő valósítja meg. Hiszen a legtöbb feladatot segítőire bízza, s amikor visszaadja Margaritának Mesterét, akkor sem egyértelmű, vajon nem a nő szava bírt-e varázserővel. Kompániájának tagjai közül Vajda Milán Azazellója fura testtartásával és folyton utálkozó stílusával egyedi figura, Csere Zoltán Behemótja pedig valóban minden ízében „macskás”, alighanem nagy koncentrációt igénylő mozdulataival tűnik ki.
A megvalósult bemutató ízelítőt ad egy kevésbé cselekménydús, az alapműhöz kevésbé igazodó, valamivel nehezebben befogadható, de érdekfeszítő és egy közönségbarátabb verzióból is – az ötvözet nem teljesen egységes, de egészében mégis figyelemre méltó.
MIHAIL BULGAKOV:
A MESTER ÉS MARGARITA
(Gárdonyi Géza Színház, Eger)

Fordító: Szőllősy Klára. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Zenei munkatárs: Nagy Zoltán. Rendezőasszisztens: Lázár Rita. Rendező: Csizmadia Tibor.
Szereplők: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Görög László, Ötvös András, Schruff Milán, Hüse Csaba, Vajda Milán, Csere Zoltán, Horváth Zita, Venczel Valentin, Safranek Károly, Fekete Györgyi, Kelemen Csaba, Sata Árpád, Dér Gabirella, Rácz János, Pálfi Zoltán, Vókó János, Tóth Levente, Horváth Ferenc, Fehér István, Kulcsár Noémi, Darabont Áron, Feledi János, Kiss Róbert, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya.

Facebook Comments