Nincs történet, de mégis van, szürreális világot jelenít meg a darab, amely furcsamód nagyon emlékeztet arra, amelyben élünk.

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél (például a Vég veled-nél vagy esetleg az szürrealizmusnál)? Mért ne kérdezhetném mindezt Balassival szólva, ha éppen rá asszociálok? Annál is inkább, mert a Végek dicsérete így folytatódik: „Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él”. Éppen ilyen kikeleti madárcsicsergéssel indul Gold Bea Vég veled című pantomimszínháza. „De jól vagyon dolga” a jó szürrealista alkotóművésznek! Hiszen félébrenlétben, képzettársítások széles honában bármikor bármi megtörténhet vele és közönségével.
Ám Gold Bea okosan visszafogja magát: kontroll alatt tartja a felbukkanható képek, ötletek özönét. Nem asszociál extravagánsabban, mint ahogy az valóságos álomban is megtörténhet. Az előadás kezdetén például az történik, hogy Molnár Csaba Magritte-kabátban és -kalapban egy különös bűnügyi tetem-részt vizsgálgat: egy fehér tollú madárszárny darabkája fekszik a földön, és a furcsa Magritte-Maigret mérőszalaggal centizi fekvését, körülményeit, méretét.
René Magritte-ra nem saját képzettársításaim nyomán asszociálok, hanem maga Gold nyilatkozza a műsorfüzetben, hogy a belga festő képeit ihlető forrásként használta. Erre nemcsak a kalap és a kabát utal. A színpad közepén álló házacska körül és főleg annak ablakában több „magritte-i” esemény lejátszódik. A koreográfus nyilatkozatában kiemeli A fenyegetett gyilkos című festményt. Az előadás hangulata, néhány megjelenő kelléke, az egy lapból álló házhomlokzat térelkülönítő hatása – mint távol-keleti festőt a saját képébe – belevonzza a nézőt Magritte világába úgy, hogy mindemellett semmilyen, a XX. századi németalföldi festőre vonatkozó konkrét utalás nem látható, nem hangzik el. A Vég veled visszafogott narrációval bíró, mozgalmas eseményekből építkező öntörvényű pantomim-előadás, nem pedig egy festő alakját képei által megjelenítő, emlékidéző összeállítás.
A felütés után rövid jelenetek követik egymást, egészen az előadás végéig. Nincs történet, de mégis van, szürreális világot jelenít meg a darab, amely furcsamód nagyon emlékeztet arra, amelyben élünk. Idegen ez a világ, de otthon érzem magam benne, érdekes, pedig sok mindent nem értek belőle. Gold és Méhes egymásnak háttal érkezik a színpadra, amikor ütköznek, nagyot ordítanak, szembefordulva próbálják megérinteni egymást, de mindegyik érintéstől rögtön üvölteni kezdenek. Oldalt ledugózott üvegek lógnak hosszú zsinórokon (nyílásukkal lefele), gyanítható, hogy lesz még szerepük a későbbiekben. A ház ablakában megjelenik az emberpár, mereven néznek előre, az ablakkeretet galamb „járja” körül, mintha turbékolásával négyzetbe akarná zárni az idillt. A hosszú csókban-ölelésben összetapadó párt ruháik tépőzárai egymáshoz ragasztják, alig tudnak kibontakozni. Ebben a jelenetben nyilvánvalóvá válik: Gold Bea szürreális világában földhöz ragadt, hétköznapi groteszk kistörténetek bukkannak fel, és illeszkednek be a metaforikus álomvilágba. És működik a környezet és cselekvések e szokatlan társítása, sőt, állandó ellenpont képződik általa, amely az előadást életben tartó feszültséget, egyéni ízt, eredetiséget eredményez.

 

Méhes Csaba és Gold Bea Koncz Zsuzsa felvétele

A publikum csöndes, majdhogynem feszült érdeklődéssel lesi, mit akar Méhes – kezében bőrönddel – a földön fekvő Goldtól. A férfi lábbal igazítja, hajtogatja, csomagolja a nőt; nem lepődtem volna meg, ha olyan kicsivé rendezi, hogy beleférjen a bőröndbe. Méhes – kalapjával, bőröndjével, majd esernyő nélküli esernyőfogantyújával – néha becketti-chaplini clownnak tűnik, később, amikor elkábítja és földre fekteti a magatehetetlen Goldot, perverz fojtogatóra emlékeztet. Előtte viszont a darabegész szempontjából releváns, szimbolikus cselekményeket mutat be: várakozás közben figyelmetlenül megtapos egy halott madarat (az áldozati szárny egykori tulajdonosát?), majd sajátos módon kerget egy „élő” szárnyast (futás közben egyik kezével maga előtt repteti, de sehogy sem éri utol).
Az ablak előtt, mögött rendszeresen izgalmas események játszódnak. Ezek hozzák leginkább A fenyegetett gyilkos hangulatát azáltal, hogy – a festményhez hasonlóan – egyszerre láthatjuk azokat a tereket, helyiségeket, melyeknek alakjai nem tudhatják, mi történik az általuk nem látott további, számukra ismeretlen helyszíneken. Ebben a közegben különösen jelentésessé válik, amikor férfi és nő az ablak más-más oldalán egymás tükörképeként mozog, előbb megőrizve saját külsőjüket, később, amikor háttal állnak az üvegnek, Gold ugyanolyan kabátot-kalapot vesz fel, mint Méhes. Szintén a festmény ablakban leselkedő férfifejeit idézi fel az a jelenet, amelyben Méhes meglesi az ablakból a bőrönd előtt mosakodó-táncoló félmeztelen Goldot. Jellemző az is, hogy Gold eleinte a figyelő szemektől óvakodva habozik levetkőzni, de miután álarcot vesz fel, megteszi.
Idill, konfliktus, bűn – e fogalmak mindegyike jelen van a férfi-nő kapcsolatban. Méhes egyszer a metaforák tengerében a zsinóron lógó üvegek alatt konkrét részegre issza le magát. Később mintha venné cókmókját, és útnak indulna, de a nő a férfi bőröndje helyére csempészi magát: összezsugorodva, hátát alulról a bőrönd fogantyújára erősíti. Nincs menekvés: az igazi, életen át cipelendő poggyász a túlléphetetlen kapcsolat.
A rövid jelenetekben kis táncszólók és -kettősök is láthatók, nem öncélúak (szigorúan-logikusan az események menetébe illeszkednek), de nem is attraktívan (tánc)technikásak. A két szereplő magabiztosan uralja az előadás mozgásnyelvét, Gold Bea táncban és pantomimben egyaránt otthonos, Méhes Csaba az utóbbiban kiemelkedően nagyszerű.
Férfi és nő története befejezhetetlen, mert ahogy egy szakasz végére pont kerül, újabb fejezet kezdődik. A Vég veled előadásában tanúi is lehetünk még jó néhány epizódnak. Közben biztosra veszem: a madár még valamilyen formában meg fog jelenni. Úgy is mondhatnám: Gold Bea alkotói szárnyalásában végig éreztem a gondolkodásra, a racionális szerkesztésre törekvést. A végén sem csalódom: vég van ugyan, de nincs erőltetetten lekerekítve, és nem rág tanulságot a számba. Kinyitják az egyik lógó üveg száját, ahonnét – ábrákat rajzolva – fehér por szóródik a földre. Méhes a rajzeszközzé vált üveggel repülő fehér madár alakját vázolja fel a padlón.
Hogy ki vagy mi ez a porból vétetett és porrá lett madár, az biztosan nem tudható. Még az is lehet, hogy az ifjúság (rég holt) édes madara… De van benne egy adag Picasso és Hitchcock is.

VÉG VELED (MU Színház)

Fény, hang: Sólyom Tamás. Zene: John Hassell, Gonjasufi, Hindi Zahra, Mich Gerber, Hugues Les Bars. Kellék: Juhász Ilony, Gavallér Mihály. Koncepció, rendezés: Gold Bea.
Alkotó-előadók: Gold Bea, Méhes Csaba.

Facebook Comments