Mohácsi István egy mai magyar francia típusú bohózatot írt – egy feydeau-i sex-farce-ot.

A Francia rúdugrás című előadás Mohácsi János és Mohácsi István mulattató, ezúttal a valóságtól elforduló műfaji ujjgyakorlata, szakmai levegővétele, a művészetet munkává változtató kényszerhelyzet terméke.
A színház üzemszerűségét a rendezők nyilván vérmérsékletük szerint kezelik: van, aki fiatal korában átesik vallomásos korszakán, azután szakmányban gyártja az előadásokat; akad, aki mérnöki megbízhatósággal végzi a munkáját, és lehet, hogy egyszer csak valami világrengető esik ki a kezéből; más minden rendezésével a világot akarja megváltani, a világ pedig megváltatik vagy ellenáll – és sorolhatnám tovább, ki hogyan viszonyul önmagához mint alkotóhoz.
Mivel Mohácsi János életműve szépen gyarapodott az évek során, előfordult már, hogy korábbi jártasságára épített, s nem hatolt az éppen aktuális probléma mélyére, ellentétben a rá jellemző módszerrel, amikor időt nem sajnálva ezt teszi társulatával együtt. A Francia rúdugrás aligha lesz ez évadbeli rendezései közül a legmélyenszántóbb, ami persze nem jelenti azt, hogy bármely két percén ne lenne rajta a keze nyoma.
A Mohácsi fivérek eddigi előadásai közös munkából születtek, ők tudják pontosan, hogyan. A Francia rúdugrás azonban tudtommal az első olyan darab, amit Mohácsi István előre megírt, Mohácsi János pedig megrendezte; néhány kevéssé jelentékeny változtatása – összevetve a két példányt – tökéletesen tükrözi a próbafolyamat módszerét, azaz: a rendező addig járatta a színészeket a szöveg útján, amíg valamelyest magukra nem találtak rajta. Ezzel a módszerrel akkor születik kiemelkedő előadás, ha a rendezővel dolgozó színészek képesek erőteljesen hagyatkozni saját motívumaikra is – a színészetükre, amelyben vannak objektív és szubjektív elemek. Jelen esetben azonban a játszók nem jutottak messzire ezen az úton.

Kovács Mimi, Zayzon Zsolt, Ottlik Ádám, Märcz Fruzsina, Széll Horváth Lajos és Györfi Anna Tóth László felvétele

Mohácsi István egy mai magyar francia típusú bohózatot írt – egy feydeau-i sex-farce-ot. Talán ki akarta próbálni, tud-e ilyet. Tud, azonban nem fejezte be a munkát. Mohácsi János pedig közismerten tud ilyesmit (is) rendezni, láthatóan ezúttal is továbbfejlesztette az írott anyagot, de az így sem teljesedett egésszé – ehhez még további dramaturgiai munkálatokra lett volna szükség.

A történet szerint két pár (Kovács Mimi, Zayzon Zsolt, illetve Györfi Anna, Széll Horváth Lajos) érkezik egy „kúriába” házasságterápiára, amikor is a terapeuta (Ottlik Ádám) segítségével igyekeznek valamire jutni – hogy mire, az nem derül ki. Megjelenik az egyik férfi rámenős titkárnője (Märcz Fruzsina) is, aki nem mellesleg a terapeuta tanítványa. A történetbe Mohácsi István sok igazságot, sok közhelyet és sok ezoterikus csacskaságot szőtt bele; és mindezt a francia komédia hagyományai szerint mozgásban is tartja. Dramaturgiai ügyetlenség azonban, hogy a kapcsolatjavításra érkező két pár melletti központi figurák – a szexuálpszichológus, illetve a tanítványa – egyre iránytalanabbak, mint drámai alakok sablonosak lesznek. Ez kihat az egészre, ugyanis a két pár, ahogyan az életszerű is, tőlük vár impulzust, ami elmozdíthatja helyzetüket.
Egyébként éppen a szöveg – ahogy egyik-másik szereplő megszólal, például a butácska magazinok nyelvén beszélő feleség – kínál fel többet, mint maga a „ki kivel” műfaji tematika: már nyelvezetük alapján is ígéretesen több van ezekben a figurákban, mint amit (ki)használ a színdarab. Az egyes elemek ismétlődése nem válik jelentéssé – pedig ez tipikus Mohácsi-technika -, nem épül belőlük a helyzetkomikumokon túlmutató játék. Nem azt várnám el persze Mohácsi Istvántól, hogy realista pontossággal, ám költőien beszéljen a szerelemmel viaskodó sorsokról, de a színészek és a produkció egésze is jobban járna, ha valamivel több tartalmat rejtett volna a szövegbe. Az előadás azonban például kiboruló szexuális segédeszközök pikantériájával, fel-fellángoló konyhapszichológiával szórakoztatja a közönséget, ahelyett hogy önmagunkban is felismerhető emberi gyengeségeinken nevetnénk, vagy legalább az kiderülne, hogy nincs remény. A „ki kivel” pikáns felvetése után mindössze annyira jut a történet, hogy mindenki mással – a titkolózások ellenére sincs itt titok, mert egy-egy numera még nem az. Ráadásul az utolsó jelenetre annyiszor forgott körbe mindez bármilyen értelmezhető szándék nélkül, hogy az embert már nem is érdekli, kivel volt ténylegesen a sötétben egyik vagy másik szereplő a terápiás hétvége központi eseményévé nőtt csoportos akcióban, és másnap kivel akar lenni. A darabnak nem az a megfejtése, hogy szerelem nem létezik, mert nem állítja ezt – nem állít semmit. A bosszantó az, hogy a szövegben ott vannak azok a zárványok, amelyeket kibontva hús-vér figurák gondolkodásra ingerlő történetét is meg lehetett volna írni.
Rengeteg apróság van egyébként a helyén: a zenei térinstalláció például – az előtérben zajló, időnként harsány játék mellett sem marad észrevétlen Kovács Mártonnak a befelé fordulás lehetőségét kínáló, keleti hangulatot felhasználó zenéje, de mintha egy másik előadás része lenne, ahogyan a Fodor Viola tervezte tér is.
Meggyőződésem, hogy a Kereszthuzat Társulat elő-adásában többször is megismételt pécsi felolvasó színházi bemutató után egy kiérlelt, erős érvényű darabbal a színészek dolga is kellemesebb lett volna. Az első előadások nyomán született ugyanis a szándék, hogy ha már egy kivétellel úgyis a pécsi színház tagjai játszanak, stúdió-előadásként is mutassák be a darabot. Az élet aztán úgy hozta, hogy a darabot nem velük vitte színre Mohácsi János, és bár a szcenírozással mindannyiuknak magasabbra tette a lécet a Francia rúdugráshoz, ők különböző magasságoknál, de leverték.

MOHÁCSI ISTVÁN:
FRANCIA RÚDUGRÁS
(Pécsi Nemzeti Színház)

Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Tihanyi Ildikó. Zene: Kovács Márton. A rendező munkatársa: Markó Rita. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Zayzon Zsolt, Kovács Mimi, Ottlik Ádám, Györfi Anna, Széll Horváth Lajos, Märcz Fruzsina.

Facebook Comments