Sokfelől nézhető s mindig újat mutat a Mohácsik-féle kaleidoszkóp…

Amikor egyszer összeszámláltam, hány korszakot és azon belül hány szakaszt értem meg, magam is elcsodálkoztam. Most már igazán rám (ránk) férne egy kis nyugalom, hiszen csak „egyszer élünk”, és azon túl „semmiségbe tűnik a tenger”. A színház, amit évtizedek óta figyelemmel kísérek, meg-megörökített mindebből egy-egy szeletet, egy-egy komplexumot vagy komplexust, de az életérzést, a közérzetet, a nemzeti sorsdrámát átfogóan, minden szakaszra érvényesen egy sem közvetítette. Lengyelben láttam ilyet, a Menyegzőben, de nemcsak abban. Itt volt az ideje, hogy nálunk is megszülessen valami hasonló, és hol másutt születhetett volna meg, mint Alföldi Róbert Nemzeti Színházában.
Ami a menyegző a Menyegzőben, az az Egyszer élünkben a János vitéz. Nem a Petőfi-féle originál (tudják, az a Juliskás), hanem a daljáték: a pántlikás, trikolóros, heroikus-érzelgős apoteózis. Ennek a maguk nemében örök dallamai szövik át Kovács Márton ironiko-tragikus zenéjét; és a magukra öltött, szedett-vedettségükben is hősi jelmezekben a falusi műkedvelők és közönségük magyar sorsdrámák hordozói, áldozatai, de vakságukban bűnösei is. Ezekben a drámákban (lásd ismét a lengyel példát) egyenrangú szerepet játszanak a halottak is. A Mohácsi-fivérek nagy trouvaille-a, hogy a halottak szabályszerűen együtt élnek az élőkkel. A deportált és egész családját elvesztett zsidólány (Gerlits Réka), szájában az állandó cigarettával, nemcsak Auschwitzban, hanem a Gulagon is meghal, miközben mindvégig a falu sorsdrámáit éli, mások agyonlőve is virgoncul tapossák a katasztrófákat, elsősorban is Horváth Jancsi (Makranczi Zalán megrendítő, száraz költőiségű alakítása), a magyar baka, aki holtan is, vakon is hazatapogatózik a Don-kanyarból, hogy a Gulagon másodszor is leterítsék. És van mindezek fölött egy meg nem jelenő, mégis emblematikusan jelenlévő halott is: az Auschwitzban elpusztult Braun Gyurika, az élőhalott láncdohányos Jolán kisöccse, aki sosem tanulhatott meg biciklizni.

 

Némedi Árpád, Martinovics Dorina, Kulka János / Schiller Kata felvétele

A halottak között makacsul élnek és pálfordulnak a bűnösök is. Kulka János kétszer is mindenható és szadista szovjet tiszt (pánsípos balettje tömény színjátékos bravúr), hogy a zűrzavaros pokol után, a konszolidált pokolban csúcskáderré avanzsáljon, az erkölcsöt hírből sem ismerő rendőr (László Zsolt sokakra hasonlít, még kísértetiesen rángó mimikájával is, akiket ismertem, mégis összetéveszthetetlenül önmaga) deportálandókat ugyanolyan lelkiismeretesen ütlegel, mint ahogy 1946-ban és a hatvanas években a népi demokráciát szolgálja, 1957-ben történetesen mint pufajkás. És se nem bűnös, se nem áldozat a János vitéz Iluskája, az életben is Ilonka (a színpadon pedig Radnay Csilla), aki szalmaszálként hányódva sodródik házasságból házasságba, Kukorica-Horváth Jancsitól Bagó-Imréig (Hevér Gábor remek, mokány-kötekedő parasztfilozófusa), majd tőle a káderlét összes csábját nyújtó pártkorifeushoz.

A „cselekményben” motívumok képtelen gazdagsága kavarog. Ahhoz, ami – a maga poétikus tömörítettségében és stilizáltságában – „megtörténik”, mitológiák és allúziók vegyülnek. Egy-egy csavaros mese a halottak „megmenekülésének” ágas-bogas története, Horváth Jancsi vitéz a Don-kanyarból hazatámolyogva Babij Jar egyik tömegsírjában is megfordul, de hátradrótozott kezükkel az áldozatok a Nagy Imre-mítoszra is utalnak, a mokány Imre talán a Hideg napokban is megfordult Újvidéken…
Sokfelől nézhető s mindig újat mutat a Mohácsik-féle kaleidoszkóp, de a lelkesültség sem vakíthat el annyira, hogy meg ne lássuk: az igazán ütős, a feledhetetlen az első felvonás, az 1946-os falusi vigalom, amelyet az elhagyott zsinagógába terveznek, s melyet szovjet katonák érzéketlen tekintete figyel. Ekkor még vadonatúj minden effektus, rendezői és színészi bravúr, s ha a második, a Gulagon játszódó felvonásban természetesen csitul is a sokk, sok (pardon) a motívumismétlés is, egy-egy új lelemény, például a zenélő kivégzőláda némiképp erőltetett, és talán a magyarokhoz képest túl sok tér jut a szovjeteknek, akiknek persze szintén megvan a maguk fantasztikus sorsdrámája, de az egy másik sors drámája.
A harmadik felvonás újra a már ismert faluban, nagyjából a hatvanas években játszódik, amikor a zsinagógát már rég lebontották. Ebben a részben a döbbenetes újszerűség már fáradtabban pislákol, visszajár több, filmekből és színdarabokból ismert, a Kádár-kort kifigurázó klisé, és Ilonka itt kibontakozó drámájában még a melodráma is kísért. De ismét nagyot szól a tomboló tapsot megelőző és előkészítő darabvégi hosszú csend; holtak és élők lézengenek a színpad hátterében, elöl, baloldalt Imre-Hevér üldögél megtörten, tanácstalanul, kiismerhetetlen démonaival vívódva, jobboldalt pedig panoptikumszerű pózban áll, akiről még nem szóltam, a református tiszteletes, az örök rendező és kiegyező, aki békepapként végzi, a méltóság- és kenetteljes megalkuvó, akit az Uri muri-beli bravúr után ismét kőkemény virtuozitással jelenít meg Stohl András.
Az előadás elsöprő erényeivel és kétségtelen gyengébbségeivel megrázó összképet rajzol a magyar történet (magyar sagának is mondhatnánk) egy hosszú időszakáról, anélkül, hogy a közelmúltig és a máig nyúlna. Amit láttunk: katonadolog, mondhatnánk a szerzőkkel, majd kiheverjük. Félő azonban, hogy a konok szindrómának „nincsen elmúlása”.
Másfelől: Kukorica-Horváth Jancsi többszörös halottként is őrzi a keblében a rózsaszálat, amely szebben beszél.
Vagy ez is csak ereklye, relikvia?
Nem tudni.

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
A színpadi mű Mong Attila: János vitéz a Gulágon című könyvében leírt történelmi események alapul vételével készült. Az előadásban a János vitéz című daljáték – melynek zenéjét Kacsoh Pongrácz, szövegkönyvét Bakonyi Károly, verseit Heltai Jenő írta – zenei részletei hangzanak el. Zeneszerző: Kovács Márton. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Remete Krisztina. Dramaturg: Mohácsi István, Perczel Enikő. Koreográfus: Bodor Johanna. Világítás: Bányai Tamás. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Bánfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya. Zenekar: Kovács Márton, Rozs Tamás, Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tamás.

Nemzeti Színház, 2011. február 25.

 

Facebook Comments